Kritika 3. (1974)
1974 / 4. szám - Veszely Péter: Magyar emigráns a magyar emigrációról
i ragaszkodtak olyan alkotmányjogi »alapokhoz«, amelyekről messzemenő igényeket támasztottak és mindennel szembefordultak, ami távozásuk után Magyarországon történt.” (29.) Nagy Kázmér jelzi azt az ellentétet is, ami a „negyvennégyesek”, illetve az utánuk következő emigrációs hullám, a „negyvenhetesek” között volt. Ezek a „negyvennhetesek” az 1945 és 1948 között lezajlott politikai harcok hajótöröttjei voltak. Ennek a csoportnak a tagjai részben a »Negyvennégyesek« elleni mozgalmakban, részben az 1945 utáni közéletben vittek vezető szerepet”. (29. 1.) Ezt a réteget sokszor idealizálja az Elveszett alkotmány szerzője. A „negyvenhetesek” disszidálásának „fő okaként”, „ha nem is kizárólagos okaként” (29. 1.) a személyi kultusz kezdeti jelenségeit nevezi meg: a koalíciós partnerekkel szembeni türelmetlenséget, a demokratikus véleménynyilvánítás elfojtását. Hogy a személyi kultusz csírajelenségeinek volt szerepe ennek az emigrációnak létrejöttében — kétségtelen. De ugyanennyire vitathatatlan tény az, hogy a „negyvenhetesek” többsége azért hagyta el az országot, mert nem tudott és nem akart egyetérteni a népi demokratikus fejlődés fő irányával, a teljes földosztással, a gyárak és bankok államosításával, arról nem is beszélve, hogy végzetesen szovjetellenesek voltak, és szüntelen anglomán illúziók foglyaiként cselekedtek. Hogy mennyire így volt, emigrációs politikájuk is bizonyítja. Nagy Kázmér undorral idézi a szüntelen kártérítési igényeket: „Voltak — s nem kevesen —, akik gondosan számon tartották elkobzott, államosított vagy elhagyott ingatlanuk, vállalatuk piaci értékét. Tudtak esetekről, amikor kölcsönt vettek fel rá, hozamra. Évekre visszamenő elmaradt fizetéseket, nyugdíjakat lajstromoztak. Mindezt a kártérítés jegyében, amit majd a »felszabadult ország« fog, sőt kell, hogy fizessen.” (53. 1.) Nagy Kázmér idézi a Népmozgalom párizsi csoportjának 1953. április 23-án kelt körlevelét is: „Az emigrációs közép széthullása és a jövőre vonatkozó elképzelések hiánya miatt a szélsőségek egyre inkább az előtérbe nyomulnak. Az elmúlt évtized vagy évtizedek erényeinek összefogása helyett lassan az elmúlt évtizedek minden bárgyúsága áll össze szoros szövetségre egymással. Az elsüllyedt világ úrhatnámsága, a hamisan kántáló »magyar királyi hazafiság«, a régi középosztály minden bárgyúsága itt kísért az emigrációban és megszédíti még azokat az elemeket is, akik pedig otthon, a nagy próbatételek idején józanul és becsületesen cselekedtek. A szélsőjobb és a szélsőbal éppúgy vak az otthoni eseményekkel szemben, mint ahogy teljesen hamisan értékeli a nemzetközi politika változásait. Vakságában azt reméli, hogy Eisenhower vagy Churchill rezsimje segédkezet nyújt majd számára, hogy egyszer otthon megvalósíthassa fasiszta, félfasiszta, vagy félkommunista alapelveit. »Ha rövid az érvelésed, toldd meg egy rágalommal« alapon eszeveszett hajsza folyik mindenki ellen, aki az emigrációs »közéletben« valami szerepet is visz. A hajsza mögött azonban nem a jövő Magyarországának elképzelései, vagy egyáltalán bármilyen elképzelés áll, hanem a dollárok, fontok vagy frankok csábító illúziója.” (52. 1.) Mit tehetünk hozzá mindehhez? Az olvasó nyilván észreveszi azokat az ábrándos elképzeléseket, amelyek még e keserű, kiábrándult sorokon is átütnek. Végül az emigráció harmadik rétege az „ötvenhatosok”. „Az »ötvenhatosok«, a 200 000 menekült politikailag tudatos, aktív részét, néhány ezer ember képezte, de nem sokáig. Kiderült ugyanis, hogy egy részük csak 10—12 évi késéssel követte a 44-es vagy a 47-es elvbarátait, akiktől addig — sokszor a szó szoros értelmében — el volt zárva. Éppen ezért az 56-osoknak az első néhány év után a politikai emigráció történetében alig mutatható ki önálló szerepük.” (30. 1.) Nagy Kázmér 1944 és 1964 között tárgyalja a politikai emigráció történetét. Az 1944-es dátum jelentése világos: semmiféle magyarázatra nem szorul. „A másik viszont igen — írja könyvének bevezetésében Nagy Kázmér —, mert első pillantásra mesterkéltnek tűnhet, azzal a céllal, hogy — »kerek húsz esztendőt« foglalhassak össze. 1964 azonban éppen a politikai emigráció szempontjából döntőnek nevezhető, mert az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozata 1962-ben vette le a hat éven át ébren tartott »magyar kérdést« a napirendről. 1963-ban fogadta el az ENSZ kormánynak, az addig »rendszerként« vállon veregetett magyar kormányt, amelynek küldöttsége »de jure« 1964-től lett ismét teljes jogú tagja az ENSZ-nek... (5. 1.) Fölösleges belebonyolódni annak megvitatásába, hogy ki mikortól számítja érvényesnek a mai ,gyar kormány mandátumát: a nyugar nép, amely ebben a kérdésben kizárólagos arra illetékes, sohasem az ENSZ-határozatok függvényeként kezelte ezt a kérdést. Az emigráció számára azonban valóban a véget jelentette a magyar kommunisták teljes jogú nemzetközi elismerése. Mindazok az alkotmányjogi játékok, különféle jogcímeken beterjesztett igények, amelyekre létüket alapozták (s amely jogcímeken segélyeket szereztek: dollárt, fontot, márkát) — megszűntek létezni. Ez a tanulmány, az Elveszett alkotmány tehát sírbeszéde is az emigrációnak. Önkéntesek Koreának és egyéb felhőkakukkvárak Nagy Kázmér gazdag adatgyűjteménye időnként már-már panoptikumra emlékeztet. A múlt kísértetei, régen elfelejtett frázisok idéződnek fel, melyekben csak a Magyarország ellen irányuló gyűlölet a valódi, minden más indulat, „eszme” csupán mesterségesen életre pumpált és ideiglenesen ható eszköz volt. Nagy Kázmér az esetek többségében világosan látja, hogy ezek a kísértetek valóban egy gyászos múlt sohasem feltámasztható halottjainak vissza-visszajáró árnyai. És eszközök, mégpedig rövid távra, azonnali, egyszeri robbantásra szánt „kamikadzék”, amelyek — ha célhoz is érnének — azonnal elpusztulnának. Néhány jellemző momentumot azonban érdemes felidézni ebből a szörnyű panoptikumból. Először talán az „ideológiai” ellenfelekről. „Akik koruk vagy adottságaik következtében már nem tudtak vagy nem akartak változni — írja Nagy Kázmér könyvének 22. oldalán —, a valóságtól való menekülés további útvesztőibe sodródtak. A teljesen nekivadult sovinizmus, a vallásba kapaszkodás, a történelmi múltba menekvés és szerepkeresés volt a menekvés főbb módja. (...) A sovinizmus vadhajtása volt a műkedvelők sumér őstörténeti nyelvészkedő játéka, amit egyesek komolyan műveltek és tömegek még komolyabban hittek. De elterjedtek más: maja, inka, hindu, görög, sőt az ausztrál bennszülöttek és a magyarok közös eredetére vonatkozó elméletek is. Mindegyik irányzat célja a »nemzeti öntudat« alátámasztása volt. Ha nem menekültek volna sokan ebbe az álomvilágba, csupán a magyar kultúrhistóriából közismert különc néhány utódjáról lett volna szó. Voltak azonban lapok, csoportok és ezres tömegek, amelyeknek jólesett hallani egetverő ostobaságokat, műkedvelő nyelvészek és történészek könyvalakban is megjelent, még csak nem is áltudományos fejtegetéseit »dicső múltunkról«, melybe visszatérve és onnan visszanézve, a jelen elviselhetőbbé vált, hiszen a világ összes nemzetei és kultúrái a mi legősibb műveltségünkhöz legfeljebb hálás lélekkel tanulni jöhettek. A politikai emigrációban valóságos csaták után az őstörténet ködében folytatták a küzdelmet. Néha szakemberek is közbeléptek. Érvelésük azonban nem változtatta meg, hanem fokozta az őstörténet menekvő hídját építő »tudósok« és olvasóik öntudatát.” Természetesen nem mindenki, sőt a politikai emigráció többsége nem maradt meg az ilyen „elméleti” munkánál. A gyakorlat azonban legalább annyira délibábos volt, mint a sumér rokonság keresése. Először a közjogi alapokat óhajtották megteremteni ... „Egy tragikomikus kísérlet során, 1947. augusztus 20-án, amikor úgy vélték, hogy Amerika és a Szovjetunió közti leszámolás hónapokon belül bekövetkezik, a 39-es parlament 56 tagja a németországi Altöttingben megbeszélésre jött össze. A megbeszélés azonban puccsszerűen parlamenti ülést utánzó tanácskozássá alakult át és József főherceg, mint korelnök javaslatára Magyarország ideiglenes kományzójává vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest választották meg. Az új kormányzó, aki egyben a kormány elnöke is lett volna, helyettes miniszterelnököt kapott Liptay Lajos felsőházi tag személyében. Az altöttingi országgyűlés fő teendője ezenkívül Horthy Miklós működésének és személyének újabb elítélésében merült ki. (Természetesen: még jobbról, mint maga Horthy állott valaha is — A szerk.) A magyar közjogi helyzet bonyodalmait nem ismerő amerikai tábori rendőrség azonban behatolt az ülésterembe és a parlamentet szétkergette. József főherceget udvariasnak nem nevezhető modorban szószegőnek nevezte az amerikai egység altisztje: »Ön megígérte nekem, hogy rokonai birtokára fog visszavonulni és most íme itt találom. Azonnal utazzék vissza Regensburgba.« A parlament ezek után »ülését elnapolta« és soha többé nem ült össze...” (33—34. 1.) (Egy pillanatra szakadjunk el Nagy Kázmér könyvétől, nehogy valaki is azt vélje, hogy az Elveszett alkotmány szerzője szándékosan karikírozza a történteket. Egy másik emigráns szerző, Gosztonyi Péter, a berni Kelet-Európai Könyvtár igazgatója írja egy tanulmányában, hogy 1944 novemberének végén — a tragikus történelmi szituáció itt nem szorul különösebb jellemzésre — a Moszkvában tárgyaló magyar horthysta tábornokok miként viselkedtek. „A vezérezredesek [Miklós, Faragho, Vörös] rangidőssége volt legelőször is a vita tárgya. Miklós Béla azon az állásponton volt, hogy mint a magyar honvédség legrégebben kinevezett vezérezredese, ő a jelenlevő katonák között a rangidős. Vörös János ezzel szemben azt állította, hogy mint a vezérkar főnöke, a katonai szabályzatok szerint rangjának időpontjától függetlenül, megelőzi a rangban idősebb tábornokokat. Faragho Gábor meg azzal érvelt, hogy mivel a kormányzótól neki egyedül van írásos megbízatása és Moszkvába mint a fegyverszüneti bizottság vezetője jött, így az ő esetében a rangidősség kérdését fel sem lehet vetni...” [Új Látóhatár, 1972. 3. 226. 1.] Tehát már nem létezett magyar hadsereg, az országot pedig a szakadék legeslegszéléig vitték el ezek a tábornokok, s még arra sem volt bátorságuk, hogy a fegyverszünetből vállalt kötelezettségeiknek eleget tegyenek — és a rangidősségről veszekedtek!) Az úgynevezett közjogi alapok tisztázása azonban nem elégítette ki sem az emigráció tettekre kész vezetőit, sem kenyéradó gazdáikat. „A koreai háború idején — állapítja meg Nagy Kázmér — a jobboldali emigráció úgy vélte, hogy rövidesen összeütközik Amerika a Szovjetunióval, a koreai háború ki fog terjedni és kitör a harmadik világháború. Ebben a helyzetben a Hungarista Légió és a politikai vonalak között bizonytalanul válogató M. H. B. Sz. (Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége — A szerk.) helyett — egy csak katonai szervezet létesítését látták kívánatosnak.” (41. 1.) Nem véletlenül. A Magyar Harcosok Bajtársi Szövetségének vezetője nyilatkozott is a müncheni Hungáriának 1950. augusztus 26-án: „A koreai háború minden jel szerint csak kezdete a Kelet és Nyugat között elkerülhetetlen fegyveres összecsapásnak. Minden valószínűség szerint el fog tehát következni — talán már nem is sokára — az az idő is, amikor mód és alkalom nyílik az emigráció katonai erőkifejtésének oly kedvező körülmények között való aktiválására, mely közvetlenül és eredményesen szolgálhatja nemzeti céljainkat...” (43. 1.) És melyek voltak ezek a „nemzeti célok”? „A cikk után »egy olvasó« levelét közölte a lap, melyben az »olvasó« felvetette az ötletet, hogy nem kellene-e máris egy jelképes egységet, akármilyen kicsiny is, Koreába küldeni?” (43. 1.) A nyilasok és Kína, valamint Kerenszkij Az emigráció természetesen „nemzetközi kötelezettségeket” is vállalt. Nevezetes eseménye volt az ilyen irányú törekvéseknek az, amikor a Magyar Nemzeti Bizottmány (elnök: Varga Béla, alelnökök: Auer Pál, Dombay János és Nagy Vince) részt vett a Sza- 11MKA