Kritika 3. (1974)

1974 / 4. szám - Veszely Péter: Magyar emigráns a magyar emigrációról

i ragaszkodtak olyan alkotmányjogi »alapok­hoz«, amelyekről messzemenő igényeket tá­masztottak és mindennel szembefordultak, ami távozásuk után Magyarországon történt.” (29.­­) Nagy Kázmér jelzi azt az ellentétet is, ami a „negyvennégyesek”, illetve az utánuk kö­vetkező emigrációs hullám, a „negyvenhete­­sek” között volt. Ezek a „negyvennhetesek” az 1945 és 1948 között lezajlott politikai har­cok hajótöröttjei voltak. Ennek a csoportnak a tagjai részben a »Negyvennégyesek« elleni mozgalmakban, részben az 1945 utáni köz­életben vittek vezető szerepet”. (29. 1.) Ezt a réteget sokszor idealizálja az Elve­szett alkotmány szerzője. A „negyvenhete­sek” disszidálásának „fő okaként”, „ha nem is kizárólagos okaként” (29. 1.) a személyi kul­tusz kezdeti jelenségeit nevezi meg: a koalí­ciós partnerekkel szembeni türelmetlenséget, a demokratikus véleménynyilvánítás elfojtá­sát. Hogy a személyi kultusz csírajelenségei­nek volt szerepe ennek az emigrációnak lét­rejöttében — kétségtelen. De ugyanennyire vitathatatlan tény az, hogy a „negyvenhete­­sek” többsége azért hagyta el az országot, mert nem tudott és nem akart egyetérteni a népi demokratikus fejlődés fő irányával, a teljes földosztással, a gyárak és bankok álla­mosításával, arról nem is beszélve, hogy vég­zetesen szovjetellenesek voltak, és szüntelen anglomán illúziók foglyaiként cselekedtek. Hogy mennyire így volt, emigrációs politiká­juk is bizonyítja. Nagy Kázmér undorral idézi a szüntelen kártérítési igényeket: „Voltak — s nem kevesen —, akik gondosan számon tar­tották elkobzott, államosított vagy elhagyott ingatlanuk, vállalatuk piaci értékét. Tudtak esetekről, amikor kölcsönt vettek fel rá, ho­zamra. Évekre visszamenő elmaradt fizetése­ket, nyugdíjakat lajstromoztak. Mindezt a kártérítés jegyében, amit majd a »felszaba­dult ország« fog, sőt kell, hogy fizessen.” (53. 1.) Nagy Kázmér idézi a Népmozgalom pári­zsi csoportjának 1953. április 23-án kelt kör­levelét is: „Az emigrációs közép széthullása és a jövőre vonatkozó elképzelések hiánya miatt a szélsőségek egyre inkább az előtérbe nyomulnak. Az elmúlt évtized vagy évtizedek erényeinek összefogása helyett lassan az el­múlt évtizedek minden bárgyúsága áll össze szoros szövetségre egymással. Az elsüllyedt világ úrhatnámsága, a hamisan kántáló »ma­gyar királyi hazafiság«, a régi középosztály minden bárgyúsága itt kísért az emigrációban és megszédíti még azokat az elemeket is, akik pedig otthon, a nagy próbatételek idején jó­zanul és becsületesen cselekedtek. A szélső­jobb és a szélsőbal éppúgy vak az otthoni ese­ményekkel szemben, mint ahogy teljesen ha­misan értékeli a nemzetközi politika válto­zásait. Vakságában azt reméli, hogy Eisen­hower vagy Churchill rezsimje segédkezet nyújt majd számára, hogy egyszer otthon megvalósíthassa fasiszta, félfasiszta, vagy fél­kommunista alapelveit. »Ha rövid az érvelé­sed, toldd meg egy rágalommal« alapon esze­veszett hajsza folyik mindenki ellen, aki az emigrációs »közéletben« valami szerepet is visz. A hajsza mögött azonban nem a jövő Magyarországának elképzelései, va­gy egyálta­lán bármilyen elképzelés áll, hanem a dollá­rok, fontok vagy frankok csábító illúziója.” (52. 1.) Mit tehetünk hozzá mindehhez? Az olvasó nyilván észreveszi azokat az ábrándos elkép­zeléseket, amelyek még e keserű, kiábrándult sorokon is átütnek. Végül az emigráció harmadik rétege az „ötvenhatosok”. „Az »ötvenhatosok«, a 200 000 menekült politikailag tudatos, aktív részét, néhány ezer ember képezte, de nem sokáig. Kiderült ugyanis, hogy egy részük csak 10—12 évi késéssel követte a 44-es vagy a 47-es elv­barátait, akiktől addig — sokszor a szó szoros értelmében — el volt zárva. Éppen ezért az 56-osoknak az első néhány év után a politikai emigráció történetében alig mutatható ki ön­álló szerepük.” (30. 1.) Nagy Kázmér 1944 és 1964 között tárgyalja a politikai emigráció történetét. Az 1944-es dátum jelentése világos: semmiféle magya­rázatra nem szorul. „A másik viszont igen — írja könyvének bevezetésében Nagy Kázmér —, mert első pillantásra mesterkéltnek tűn­het, azzal a céllal, hogy — »kerek húsz esz­tendőt« foglalhassak össze. 1964 azonban ép­pen a politikai emigráció szempontjából dön­tőnek nevezhető, mert az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozata 1962-ben vette le a hat éven át ébren tartott »magyar kérdést« a napirendről. 1963-ban fogadta el az ENSZ kormánynak, az addig »rendszerként« vál­lon veregetett magyar kormányt, amelynek küldöttsége »de jure« 1964-től lett ismét tel­jes jogú tagja az ENSZ-nek... (5. 1.) Fölös­leges belebonyolódni annak megvitatásába, hogy ki mikortól számítja érvényesnek a mai ,­gyar kormány mandátumát: a nyugar nép, amely ebben a kérdésben kizárólagos arra ille­­tékes, sohasem az ENSZ-határozatok függvé­nyeként kezelte ezt a kérdést. Az emigráció számára azonban valóban a véget jelentette a magyar kommunisták teljes jogú nemzet­közi elismerése. Mindazok az alkotmányjogi játékok, különféle jogcímeken beterjesztett igények, amelyekre létüket alapozták (s amely jogcímeken segélyeket szereztek: dollárt, fontot, márkát) — megszűntek létezni. Ez a tanulmány, az Elveszett alkotmány tehát sírbeszéde is az emigrációnak. Önkéntesek Koreának és egyéb felhőkakukkvárak Nagy Kázmér gazdag adatgyűjteménye időnként már-már panoptikumra emlékeztet. A múlt kísértetei, régen elfelejtett frázisok idéződnek fel, melyekben csak a Magyaror­szág ellen irányuló gyűlölet a valódi, min­den más indulat, „eszme” csupán mestersé­gesen életre pumpált és ideiglenesen ható eszköz volt. Nagy Kázmér az esetek többsé­gében világosan látja, hogy ezek a kísértetek valóban egy gyászos múlt sohasem feltá­masztható halottjainak vissza-visszajáró ár­nyai. És eszközök, mégpedig rövid távra, azon­nali, egyszeri robbantásra szánt „kamikad­­zék”, amelyek — ha célhoz is érnének — azonnal elpusztulnának. Néhány jellemző momentumot azonban ér­demes felidézni ebből a szörnyű panoptikum­ból. Először talán az „ideológiai” ellenfelekről. „Akik koruk vagy adottságaik következ­tében már nem tudtak vagy nem akartak vál­tozni — írja Nagy Kázmér könyvének 22. ol­dalán —, a valóságtól való menekülés további útvesztőibe sodródtak. A teljesen nekivadult sovinizmus, a vallásba kapaszkodás, a törté­nelmi múltba menekvés és szerepkeresés volt a menekvés főbb módja. (...) A sovinizmus vadhajtása volt a mű­kedvelők sumér őstörténeti nyelvészkedő já­téka, amit egyesek komolyan műveltek és tö­megek még komolyabban hittek. De elterjed­tek más: maja, inka, hindu, görög, sőt az ausztrál bennszülöttek és a magyarok közös eredetére vonatkozó elméletek is. Mindegyik irányzat célja a »nemzeti öntudat« alátámasz­tása volt. Ha nem menekültek volna sokan ebbe az álomvilágba, csupán a magyar kultúrhistó­­riából közismert különc néhány utódjáról lett volna szó. Voltak azonban lapok, csoportok és ezres tömegek, amelyeknek jólesett hal­lani egetverő ostobaságokat, műkedvelő nyel­vészek és történészek könyvalakban is meg­jelent, még csak nem is áltudományos fej­tegetéseit »dicső múltunkról«, melybe vissza­térve és onnan­ visszanézve, a jelen elvisel­hetőbbé vált, hiszen a világ összes nemzetei és kultúrái a mi legősibb műveltségünkhöz legfeljebb hálás lélekkel tanulni jöhettek. A politikai emigrációban valóságos csaták után az őstörténet ködében folytatták a küz­delmet. Néha szakemberek is közbeléptek. Ér­velésük azonban nem változtatta meg, hanem fokozta az őstörténet menekvő­ hídját építő »tudósok« és olvasóik öntudatát.” Természetesen nem mindenki, sőt a politi­kai emigráció többsége nem maradt meg az ilyen „elméleti” munkánál. A gyakorlat azon­ban legalább annyira délibábos volt, mint a sumér rokonság keresése. Először a közjogi alapokat óhajtották meg­teremteni ... „Egy tragikomikus kísérlet során, 1947. augusztus 20-án, amikor úgy vélték, hogy Amerika és a Szovjetunió közti leszámolás hónapokon belül bekövetkezik, a 39-es par­lament 56 tagja a németországi Altöttingben megbeszélésre jött össze. A megbeszélés azon­ban puccsszerűen parlamenti ülést utánzó ta­nácskozássá alakult át és József főherceg, mint korelnök javaslatára Magyarország ideiglenes kományzójává vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest választották meg. Az új kormányzó, aki egyben a kormány elnöke is lett volna, helyettes miniszterelnö­köt kapott Liptay Lajos felsőházi tag sze­mélyében. Az altöttingi országgyűlés fő teen­dője ezenkívül Horthy Miklós működésének és személyének újabb elítélésében merült ki. (Természetesen: még jobbról, mint maga Horthy állott valaha is — A szerk.) A magyar közjogi helyzet bonyodalmait nem ismerő amerikai tábori rendőrség azon­ban behatolt az ülésterembe és a parlamentet szétkergette. József főherceget udvariasnak nem nevezhető modorban szószegőnek ne­vezte az amerikai egység altisztje: »Ön meg­ígérte nekem, hogy rokonai birtokára fog visszavonulni és most íme itt találom. Azon­nal utazzék vissza Regensburgba.« A parlament ezek után »ülését elnapolta« és soha többé nem ült össze...” (33—34. 1.) (Egy pillanatra szakadjunk el Nagy Káz­mér könyvétől, nehogy valaki is azt vélje, hogy az Elveszett alkotmány szerzője szán­dékosan karikírozza a történteket. Egy másik emigráns szerző, Gosztonyi Péter, a berni Kelet-Európai Könyvtár igazgatója írja egy tanulmányában, hogy 1944 novemberének vé­gén — a tragikus történelmi szituáció itt nem szorul különösebb jellemzésre­ — a Moszkvában tárgyaló magyar horthysta tá­bornokok miként viselkedtek. „A vezérezre­desek [Miklós, Faragho, Vörös] rangidőssége volt legelőször is a vita tárgya. Miklós Béla azon az állásponton volt, hogy mint a magyar honvédség legrégebben kinevezett vezérezre­dese, ő a jelenlevő katonák között a rang­idős. Vörös János ezzel szemben azt állította, hogy mint a vezérkar főnöke, a katonai sza­bályzatok szerint rangjának időpontjától füg­getlenül, megelőzi a rangban idősebb tábor­nokokat. Faragho Gábor meg azzal érvelt, hogy mivel a kormányzótól neki egyedül van írásos megbízatása és Moszkvába mint a fegy­verszüneti bizottság vezetője jött, így az ő esetében a rangidősség kérdését fel sem lehet vetni...” [Új Látóhatár, 1972. 3. 226. 1.] Te­hát már nem létezett magyar hadsereg, az országot pedig a szakadék legeslegszéléig vit­ték el ezek a tábornokok, s még arra sem volt bátorságuk, hogy a fegyverszünetből vál­lalt kötelezettségeiknek eleget tegyenek — és a rangidősségről veszekedtek!) Az úgynevezett közjogi alapok tisztázása azonban nem elégítette ki sem az emigráció tettekre kész vezetőit, sem kenyéradó gaz­dáikat. „A koreai háború idején — állapítja meg Nagy Kázmér — a jobboldali emigráció úgy vélte, hogy rövidesen összeütközik Amerika a Szovjetunióval, a koreai háború ki fog ter­jedni és kitör a harmadik világháború. Ebben a helyzetben a Hungarista Légió és a politi­kai vonalak között bizonytalanul válogató M. H. B. Sz. (Magyar Harcosok Bajtársi Szö­vetsége — A szerk.) helyett — egy csak ka­tonai szervezet létesítését látták kívánatos­nak.” (41. 1.) Nem véletlenül. A Magyar Har­cosok Bajtársi Szövetségének vezetője nyi­latkozott is a müncheni Hungáriának 1950. augusztus 26-án: „A koreai háború minden jel szerint csak kezdete a Kelet és Nyugat között elkerülhetetlen fegyveres összecsapás­nak. Minden valószínűség szerint el fog tehát következni — talán már nem is sokára — az az idő is, amikor mód és alkalom nyílik az emigráció katonai erőkifejtésének oly ked­vező körülmények között való aktiválására, mely közvetlenül és eredményesen szolgál­hatja nemzeti céljainkat...” (43. 1.) És melyek voltak ezek a „nemzeti célok”? „A cikk után »egy olvasó« levelét közölte a lap, melyben az »olvasó« felvetette az ötletet, hogy nem kellene-e máris egy jelképes egységet, akár­milyen kicsiny is, Koreába küldeni?” (43. 1.) A nyilasok és Kína, valamint Kerenszkij Az emigráció természetesen „nemzetközi kötelezettségeket” is vállalt. Nevezetes ese­ménye volt az ilyen irányú törekvéseknek az, amikor a Magyar Nemzeti Bizottmány (elnök: Varga Béla, alelnökök: Auer Pál, Dom­­bay János és Nagy Vince) részt vett a Sza- 11MKA

Next