Kritika 3. (1974)

1974 / 4. szám - Tamás István: Gerelyes Endre: Isten veled, Lancelot! - Pete György: Sárándi József: Vándor az aszályban

ke hétköznapok, átlagszenvedések, mindnyá­junkat fenyegető bajok vigasztalan poklában szereplők nem vesztik el tartásukat: az álta­luk kontrollálhatatlan természeti-társadalmi tényezők ugyan tragikus és kilátástalan vég felé sodorhatják őket, de lelkük mélyén to­vább él az igazság, az emberibb élet utáni vágyakozás. Az elbeszéléseknek (mint Jókai Anna más munkáinak is) az a legfőbb mon­dandója, hogy az emberi lényeg a megnyomo­­rítottságban, a szürkeségben, a kisszerűség vi­szonyaiban sem nyomható el véglegesen. A körülmények lehetnek ugyan erősebbek, mint az egyéniség erőtartalékai, de az embert mél­tóságától meg nem foszthatják. Jókai Anna munkáinak ez a vonása vált ki az olvasóból katartikus élményt. E humánus szemlélet mintegy az emberi közösség, létünk negatívu­mainak közegében jeleníti meg a rosszból, jó­ból szétválaszthatatlanul egybeszőtt karakte­rek, sorsok elgondolkodtató valóságát. Jókai Annának ez a kötete is bizonyítéka annak a pályakezdéstől fogva tapasztalható képességének, hogy műveinek miliője nemcsak a szituációk egészét tekintve, hanem a leg­apróbb részletekig szinte tapinthatóan hite­les. Hősei a megszokott irodalomkritikai szte­reotípia értelmében „mintha az életből lép­tek volna elő”. A szegényes konyhák, albér­leti szobák látványa, csakúgy mint az özvegy főbérlő asszonyságok mézes-nyúlós hangja, al­kalmilag összeverődött csoportok földhöz ra­gadt társalgása, a naponta százezerszer el­hangzó családi eszmefuttatások, méltatlanko­dások és nyafogások — megelevenednek és asszociációkat ébresztenek munkáiban. Hajla­mosak vagyunk néha ezeket az írói képessé­geket a művészi hatáskeltés külsőséges esz­közeinek tekinteni. Ám ha alaposabban szem­ügyre vesszük napjaink irodalmát, kiviláglik, hogy jól bánni velük kevesen s csak azok tud­nak, akik, mint Jókai Anna, átgondolták és felépítették műveik világát, s eszközeiket tör­vényei szerint alkalmazzák. (Szépirodalmi) WÉBER ANTAL Gerelyes Endre: Isten veled Lancelot! E­z már nem bírálat, hanem tisztelgés. Job­bat már nem ír, mint ez a részleteiben gazdag és csillámló, egészében fájdal­mas, művészileg nem tökéletesen megoldott regény, amivel élete munkáját befejezte. Vá­laszt — más könyvvel — nem adhat a har­mincnyolc évesen meghalt író arra a kérdésre, hogy mit is akart pontosan Lancelot lovag his­tóriájával, de mégsem vagyunk egészen talál­gatásokra utalva. Ha a jövője felé nem for­dulhatunk, fordulhatunk a múltjához. Novelláiban, riportjaiban, rövid szociográ­fiai írásaiban mindig a valóságot próbálta megragadni, szóra bírni. Gyakran megtette, mint például a Kilenc perc vagy a Ki vagy te? — Abel­ néhány remeklésében (az írások kö­zött volt olyan is, amiben nem érte el önma­gát), sűrű életanyaggal gyürkőzött, olyan sor­sokat, arcokat mutatott fel a múltból, a má­ból, amelyekkel helyet csinált magának a szá­zad irodalomtörténetében. A békétlen ember érdekelte leginkább. Akinek nincs nyugta ön­magától, démonok űzik, hogy hozzátegyen va­lamit a világhoz — egy mesterien fúrt mene­tet, egy megjavított fűrészt, egyetlen megszün­tetett fájdalmat legalább! Nem voltak „nagy” témái; a megtörtént, valóságos dolgok ábrá­zolója volt. Kortársai között a legtehetsége­sebbek közül való. Az Isten veled, Lancelot­­-ban — először, és sorsának akaratából utoljára — nagyot léleg­zett. Úgy vélhette, hogy ez az alkatától és addigi érdeklődésétől messzire eső keret és téma, a kelta legenda felújítása alkalmas esz­köz lesz a számára, hogy elkiáltsa figyelmez­tetését: a világot mindennap meg kell válta­ni, a teremtésben nincs pihenőnap, mert el­­züllik a gondolat és megsérül a hit. Nem té­vedett nagyot, a feladatát majdnem megol­dotta. A Sárkánnyal viaskodó Lancelot lovag his­tóriája azonban Gerelyes tollán úgy kél élet­re, hogy ha egészét tekintve a ködök nem oszlathatók is el fölüle, részletszépségekben való gazdagsága, kivált nyelvének ereje és tisztasága mégis arra a végítéletre készteti az olvasót, hogy befejezvén a művet, megál­lapítsa: jó könyvet olvasott. A Lancelot-történet olyanféle a világiroda­lomban, mint a Faust-legenda vagy a germán és ófrancia széphistóriák egyike-másika: örök forrás minden idők költői számára. Arthus ki­rály lovagjának küzdelmét feldolgozták sokan — a legjelesebbek közülük Chrétien de Troyes, Harold White, Layamont. Gerelyes parabola­regényt formált a mondából. Lancelot útra kel megkeresni a pikkelyes Sárkányt, hogy megölje, s kiszabadítsa fogságából Merlint, az­az a szabadságot „Semmiképpen sem volt a megtorlás megszállottja. Lancelot egyszerűen képtelen volt a Sárkánnyal élni egy világban, úgy érezte, ez a világ kicsi kettőjüknek, tá­gítsunk rajta egyet, s azért készült, és azért ment a Sárkány ellen oly erővel, mert Lance­lot volt. Nem élhettek egy Nap alatt.” Merlin: tétel. S mert az absztrahálás távol esett Gerelyes hajlandóságától, a regényt be­népesítő figurák is tételek; a bűn szolgái, a Sárkány előtt négykézláb járók (parafrázis­féle az eszkimójelenetre), a sandák, a gyá­vák, a közönyösek. A parasztfiúból lett lovag talpra állítja a négykézláb járókat, s példájá­val feltüzeli a megnyomorítottakat, akik esz­mélni kezdenek és elpusztítják a Sárkányt. Lancelot, sebekből vérezve, megpihen, de már nem tér vissza Arthus udvarába; nem érdekli a lovagi élet, csak a lovagi feladat. Magatartásmodell Gerelyes Lancelot-fel­­dolgozása. Ember nem kerülheti el az erköl­csi buktatót, diadal után a kételyt: ha győ­zött egy csatában, az üdvös gyanakvással teli kérdést, hogy valóban győzött-e? Merlinnek nem szolgákra, hanem hívekre és szolgálatra van szüksége, olyan bajnokokra, akiknek nincs joguk meghalni. Körülbelül ennyi olvasható ki tisztán az Isten veled, Lancelot!-ból. Az író gyakran kilép a regényből, önmaga narrátorává válik. Ezek a könyvnek a legszebb részei. Olyan lapok vannak közöttük, ame­lyek a mai próza díszei lehetnek: gondolatai tapasztalástól súlyosak, érettek; mondataiban irónia, s boltozatként, az egész fölött, vergő­dés és szenvedés. Kínzó olvasmány: Gerelyes a közelébe ju­tott valaminek, már-már el is érte, de meg­halt, s a mű nem folytatható. Most látszik igazán a veszteség; nagy próbákra, nagy mű­vészi tettekre lett volna képes. (Szépirodalmi) TAMÁS ISTVÁN elemzés és számvetés, egy sajátos magatartás és világlátás körvonalai bomlanak ki a ver­sekből. De épp ezért, mert vitathatatlanul tehetsé­ges költőről van szó, hangsúlyozni kell — érdekében —, hogy a költői pályakezdés vele­járói: a görcsösség, az áthallások, pózok és szerepek túlságosan is jelen vannak, csök­kentik a kötet értékét. Csak ritkán jut el az olvasó a véglegesség, a tökéletesre formált­­ság, a harmónia élményéhez, jobb versei­ben is gyakorta bukkannak fel esztétikai­lag kevéssé megmunkált sorok, az ábrázolást néhol deklarációk, néhol funkciótlan nyelvi játékok helyettesítik. (Parabola, Sárga egek.) Sok versében a különféle költői hatások nem asszimilálódtak teljesen. (Éppen a kritikusok által többnyire dicsért „közéleti” verseiben tapintható ki szemléleti bizonytalanság, s en­nek következtében merevedik különböző — de nem eredeti — önként vállalt pózokba, ennek következtében uralkodik el e versek­ben a szubjektíve őszinte, de költőileg nem hiteles, mert külsődleges gesztus. (Ha szabad még dicsérnem, Leibniz, Vigasztaló.) De amilyen hiba volna eltekinteni Sárándi József könyvének bírálatánál bizonyos fo­gyatékosságoktól, ugyanolyan hiba volna a nyilvánvaló fogyatékosságok miatt megfeled­kezni arról, hogy — bár felemásan, jórészt lehetőségként, de — figyelemre méltó költői értékeket is felmutat ez a kötet. Mindenekelőtt Sárándi világképének termé­szetes szervessége az, ami feltétlenül figyel­met érdemel. Sárándi József költői világa jel­legzetesen a természeti-társadalmi valóság konkrét elemeiből épül fel. Verseinek való­ságanyaga felöleli e szférák valamennyi lé­nyeges elemét. Kiemelkedő szerephez jut a természet a költő világképében, képalkotási technikájában anélkül, hogy ez verseinek táji színezetet adna vagy panteisztikus lebe­géssé válna. A természet Sárándi verseiben mint általános létezésmód, mint az emberi élet reális kerete funkcionál. Ezt mutatja képalkotási módszere: a természeti-társadal­mi szférák egymásba játszatása, megérzékí­­tése, antropomorfizálása: „Sugár ököl csapá­soktól / kék a mindenség arca”, „Bezúzott ab­lakaival / tátong az ég ... Az éj / fekete pó­lya / Átvérzik a csillagok” — olvashatjuk. Máshol „asszonymell­ringású dombok”, „csil­lagborostás éjszakák” képeivel találkozunk. Bár a társadalmi szférát megjelenítő metafo­rái nem eléggé széles ívűek, „a hajnali gyár­sziréna” kakasszó, a város „erdőszakállat nö­veszt", de nem lendül túl itt a kép az urbani­­zálódás elleni — némileg nosztalgikus — ösz­tönös védekezésen. KRITIKA E Sárándi József: Vándor az aszályban .A költészet mértékét azon mérhetjük, milyen mélységekig hatol, milyen rejtett lényegeket ás ki, milyen rejtett össze­függéseket villant fel, tudatosít, s azon, hogy mennyire egyetemes társadalmi érvénnyel. Sárándi József első verseskötetét elemezve ki­indulásként azt kell leszögeznünk, hogy köl­tészet, tehát vizsgálható e szempontok alap­ján. A Vándor az aszályban versei tehetséges költő eszmélkedésének dokumentumai, ön­S­árándi József világképének centrális pontja a létnek mint természetes léte­zőnek a tudomásulvétele. Verseinek ezért nem témája soha a lét mint olyan; az ember és természet, az egyén és közösség számára egymást feltételező, egymástól elvá­laszthatatlan reális közösség. Költői alapélmé­nye e tényezők harmóniájának a hiánya, de nem az elidegenedés általában, hanem az el­idegenedés konkrét formái, gyakorlati jelen­valósága. Verseiben az elidegenedettség min­den vonatkozása kibomlik: „S eljött a harmattalan füvek csöndje a fűtelen hallmat csöndje a madártalan erdő csöndje az erdőtlen madarak csöndje, az erdőtlen erdő csöndje” ■— írja Világgá ment című versében. Az em­ber, a természet, a társadalom kölcsönösen el­idegenült egymástól és önmagától. A világ, a dolgok széthullanak, kiüresednek és ellenté­tükbe fordulnak: „Karimátlanok a körök / körtelenek a karimák / patátlanok a nyomok / nyomtalanok a paták” (Világgá ment). Sárándinál az elidegenedettség mindig ter­mészetellenes és megváltoztatható állapot: nem ábrázolja fatalisztikus, embertől függet- 24

Next