Kritika 3. (1974)
1974 / 4. szám - Tamás István: Gerelyes Endre: Isten veled, Lancelot! - Pete György: Sárándi József: Vándor az aszályban
ke hétköznapok, átlagszenvedések, mindnyájunkat fenyegető bajok vigasztalan poklában szereplők nem vesztik el tartásukat: az általuk kontrollálhatatlan természeti-társadalmi tényezők ugyan tragikus és kilátástalan vég felé sodorhatják őket, de lelkük mélyén tovább él az igazság, az emberibb élet utáni vágyakozás. Az elbeszéléseknek (mint Jókai Anna más munkáinak is) az a legfőbb mondandója, hogy az emberi lényeg a megnyomorítottságban, a szürkeségben, a kisszerűség viszonyaiban sem nyomható el véglegesen. A körülmények lehetnek ugyan erősebbek, mint az egyéniség erőtartalékai, de az embert méltóságától meg nem foszthatják. Jókai Anna munkáinak ez a vonása vált ki az olvasóból katartikus élményt. E humánus szemlélet mintegy az emberi közösség, létünk negatívumainak közegében jeleníti meg a rosszból, jóból szétválaszthatatlanul egybeszőtt karakterek, sorsok elgondolkodtató valóságát. Jókai Annának ez a kötete is bizonyítéka annak a pályakezdéstől fogva tapasztalható képességének, hogy műveinek miliője nemcsak a szituációk egészét tekintve, hanem a legapróbb részletekig szinte tapinthatóan hiteles. Hősei a megszokott irodalomkritikai sztereotípia értelmében „mintha az életből léptek volna elő”. A szegényes konyhák, albérleti szobák látványa, csakúgy mint az özvegy főbérlő asszonyságok mézes-nyúlós hangja, alkalmilag összeverődött csoportok földhöz ragadt társalgása, a naponta százezerszer elhangzó családi eszmefuttatások, méltatlankodások és nyafogások — megelevenednek és asszociációkat ébresztenek munkáiban. Hajlamosak vagyunk néha ezeket az írói képességeket a művészi hatáskeltés külsőséges eszközeinek tekinteni. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük napjaink irodalmát, kiviláglik, hogy jól bánni velük kevesen s csak azok tudnak, akik, mint Jókai Anna, átgondolták és felépítették műveik világát, s eszközeiket törvényei szerint alkalmazzák. (Szépirodalmi) WÉBER ANTAL Gerelyes Endre: Isten veled Lancelot! Ez már nem bírálat, hanem tisztelgés. Jobbat már nem ír, mint ez a részleteiben gazdag és csillámló, egészében fájdalmas, művészileg nem tökéletesen megoldott regény, amivel élete munkáját befejezte. Választ — más könyvvel — nem adhat a harmincnyolc évesen meghalt író arra a kérdésre, hogy mit is akart pontosan Lancelot lovag históriájával, de mégsem vagyunk egészen találgatásokra utalva. Ha a jövője felé nem fordulhatunk, fordulhatunk a múltjához. Novelláiban, riportjaiban, rövid szociográfiai írásaiban mindig a valóságot próbálta megragadni, szóra bírni. Gyakran megtette, mint például a Kilenc perc vagy a Ki vagy te? — Abel néhány remeklésében (az írások között volt olyan is, amiben nem érte el önmagát), sűrű életanyaggal gyürkőzött, olyan sorsokat, arcokat mutatott fel a múltból, a mából, amelyekkel helyet csinált magának a század irodalomtörténetében. A békétlen ember érdekelte leginkább. Akinek nincs nyugta önmagától, démonok űzik, hogy hozzátegyen valamit a világhoz — egy mesterien fúrt menetet, egy megjavított fűrészt, egyetlen megszüntetett fájdalmat legalább! Nem voltak „nagy” témái; a megtörtént, valóságos dolgok ábrázolója volt. Kortársai között a legtehetségesebbek közül való. Az Isten veled, Lancelot-ban — először, és sorsának akaratából utoljára — nagyot lélegzett. Úgy vélhette, hogy ez az alkatától és addigi érdeklődésétől messzire eső keret és téma, a kelta legenda felújítása alkalmas eszköz lesz a számára, hogy elkiáltsa figyelmeztetését: a világot mindennap meg kell váltani, a teremtésben nincs pihenőnap, mert elzüllik a gondolat és megsérül a hit. Nem tévedett nagyot, a feladatát majdnem megoldotta. A Sárkánnyal viaskodó Lancelot lovag históriája azonban Gerelyes tollán úgy kél életre, hogy ha egészét tekintve a ködök nem oszlathatók is el fölüle, részletszépségekben való gazdagsága, kivált nyelvének ereje és tisztasága mégis arra a végítéletre készteti az olvasót, hogy befejezvén a művet, megállapítsa: jó könyvet olvasott. A Lancelot-történet olyanféle a világirodalomban, mint a Faust-legenda vagy a germán és ófrancia széphistóriák egyike-másika: örök forrás minden idők költői számára. Arthus király lovagjának küzdelmét feldolgozták sokan — a legjelesebbek közülük Chrétien de Troyes, Harold White, Layamont. Gerelyes parabolaregényt formált a mondából. Lancelot útra kel megkeresni a pikkelyes Sárkányt, hogy megölje, s kiszabadítsa fogságából Merlint, azaz a szabadságot „Semmiképpen sem volt a megtorlás megszállottja. Lancelot egyszerűen képtelen volt a Sárkánnyal élni egy világban, úgy érezte, ez a világ kicsi kettőjüknek, tágítsunk rajta egyet, s azért készült, és azért ment a Sárkány ellen oly erővel, mert Lancelot volt. Nem élhettek egy Nap alatt.” Merlin: tétel. S mert az absztrahálás távol esett Gerelyes hajlandóságától, a regényt benépesítő figurák is tételek; a bűn szolgái, a Sárkány előtt négykézláb járók (parafrázisféle az eszkimójelenetre), a sandák, a gyávák, a közönyösek. A parasztfiúból lett lovag talpra állítja a négykézláb járókat, s példájával feltüzeli a megnyomorítottakat, akik eszmélni kezdenek és elpusztítják a Sárkányt. Lancelot, sebekből vérezve, megpihen, de már nem tér vissza Arthus udvarába; nem érdekli a lovagi élet, csak a lovagi feladat. Magatartásmodell Gerelyes Lancelot-feldolgozása. Ember nem kerülheti el az erkölcsi buktatót, diadal után a kételyt: ha győzött egy csatában, az üdvös gyanakvással teli kérdést, hogy valóban győzött-e? Merlinnek nem szolgákra, hanem hívekre és szolgálatra van szüksége, olyan bajnokokra, akiknek nincs joguk meghalni. Körülbelül ennyi olvasható ki tisztán az Isten veled, Lancelot!-ból. Az író gyakran kilép a regényből, önmaga narrátorává válik. Ezek a könyvnek a legszebb részei. Olyan lapok vannak közöttük, amelyek a mai próza díszei lehetnek: gondolatai tapasztalástól súlyosak, érettek; mondataiban irónia, s boltozatként, az egész fölött, vergődés és szenvedés. Kínzó olvasmány: Gerelyes a közelébe jutott valaminek, már-már el is érte, de meghalt, s a mű nem folytatható. Most látszik igazán a veszteség; nagy próbákra, nagy művészi tettekre lett volna képes. (Szépirodalmi) TAMÁS ISTVÁN elemzés és számvetés, egy sajátos magatartás és világlátás körvonalai bomlanak ki a versekből. De épp ezért, mert vitathatatlanul tehetséges költőről van szó, hangsúlyozni kell — érdekében —, hogy a költői pályakezdés velejárói: a görcsösség, az áthallások, pózok és szerepek túlságosan is jelen vannak, csökkentik a kötet értékét. Csak ritkán jut el az olvasó a véglegesség, a tökéletesre formáltság, a harmónia élményéhez, jobb verseiben is gyakorta bukkannak fel esztétikailag kevéssé megmunkált sorok, az ábrázolást néhol deklarációk, néhol funkciótlan nyelvi játékok helyettesítik. (Parabola, Sárga egek.) Sok versében a különféle költői hatások nem asszimilálódtak teljesen. (Éppen a kritikusok által többnyire dicsért „közéleti” verseiben tapintható ki szemléleti bizonytalanság, s ennek következtében merevedik különböző — de nem eredeti — önként vállalt pózokba, ennek következtében uralkodik el e versekben a szubjektíve őszinte, de költőileg nem hiteles, mert külsődleges gesztus. (Ha szabad még dicsérnem, Leibniz, Vigasztaló.) De amilyen hiba volna eltekinteni Sárándi József könyvének bírálatánál bizonyos fogyatékosságoktól, ugyanolyan hiba volna a nyilvánvaló fogyatékosságok miatt megfeledkezni arról, hogy — bár felemásan, jórészt lehetőségként, de — figyelemre méltó költői értékeket is felmutat ez a kötet. Mindenekelőtt Sárándi világképének természetes szervessége az, ami feltétlenül figyelmet érdemel. Sárándi József költői világa jellegzetesen a természeti-társadalmi valóság konkrét elemeiből épül fel. Verseinek valóságanyaga felöleli e szférák valamennyi lényeges elemét. Kiemelkedő szerephez jut a természet a költő világképében, képalkotási technikájában anélkül, hogy ez verseinek táji színezetet adna vagy panteisztikus lebegéssé válna. A természet Sárándi verseiben mint általános létezésmód, mint az emberi élet reális kerete funkcionál. Ezt mutatja képalkotási módszere: a természeti-társadalmi szférák egymásba játszatása, megérzékítése, antropomorfizálása: „Sugár ököl csapásoktól / kék a mindenség arca”, „Bezúzott ablakaival / tátong az ég ... Az éj / fekete pólya / Átvérzik a csillagok” — olvashatjuk. Máshol „asszonymellringású dombok”, „csillagborostás éjszakák” képeivel találkozunk. Bár a társadalmi szférát megjelenítő metaforái nem eléggé széles ívűek, „a hajnali gyársziréna” kakasszó, a város „erdőszakállat növeszt", de nem lendül túl itt a kép az urbanizálódás elleni — némileg nosztalgikus — ösztönös védekezésen. KRITIKA E Sárándi József: Vándor az aszályban .A költészet mértékét azon mérhetjük, milyen mélységekig hatol, milyen rejtett lényegeket ás ki, milyen rejtett összefüggéseket villant fel, tudatosít, s azon, hogy mennyire egyetemes társadalmi érvénnyel. Sárándi József első verseskötetét elemezve kiindulásként azt kell leszögeznünk, hogy költészet, tehát vizsgálható e szempontok alapján. A Vándor az aszályban versei tehetséges költő eszmélkedésének dokumentumai, önSárándi József világképének centrális pontja a létnek mint természetes létezőnek a tudomásulvétele. Verseinek ezért nem témája soha a lét mint olyan; az ember és természet, az egyén és közösség számára egymást feltételező, egymástól elválaszthatatlan reális közösség. Költői alapélménye e tényezők harmóniájának a hiánya, de nem az elidegenedés általában, hanem az elidegenedés konkrét formái, gyakorlati jelenvalósága. Verseiben az elidegenedettség minden vonatkozása kibomlik: „S eljött a harmattalan füvek csöndje a fűtelen hallmat csöndje a madártalan erdő csöndje az erdőtlen madarak csöndje, az erdőtlen erdő csöndje” ■— írja Világgá ment című versében. Az ember, a természet, a társadalom kölcsönösen elidegenült egymástól és önmagától. A világ, a dolgok széthullanak, kiüresednek és ellentétükbe fordulnak: „Karimátlanok a körök / körtelenek a karimák / patátlanok a nyomok / nyomtalanok a paták” (Világgá ment). Sárándinál az elidegenedettség mindig természetellenes és megváltoztatható állapot: nem ábrázolja fatalisztikus, embertől függet- 24