Kritika 3. (1974)
1974 / 5. szám - Nagy Péter: Karinthy Ferenc: Hosszú weekend
fölruházott — alkotóan tagadó Lucifer igazi „pozitív hőssé” válhatna. Ám a közénk jött Lucifer épp legfőbb, legértékesebb vonását, a tagadást veszíti el; földi útja során legjobb esetben is csak — meglehetősen gyámoltalan — kétkedőnek nevezhető. Nagymértékben hozzájárul a második rész visszaeséséhez, hogy Madách sorai most már szinte kivétel nélkül eredeti minőségükben hangzanak el. A teremtés eseménysorát az izgalmas, önálló mű rangjára emelte az ironikus felhang és a megváltoztatott, újjáfogalmazott cselekmény. A későbbiekben viszont majdnem valamennyi mondat önmagát jelenti — de kiszakítva Az ember tragédiája szövevényes sokrétűségéből. Így tartalmasnak szánt — és összefüggéseikben, a maguk helyén valóban tartalmas — részletek üres frázisokká lesznek, az előadáson a kitűnő rendezői munka ellenére is elhatalmasodik az unalom. Madách kiszorul az általa ihletett műből, s vele együtt az összetartó, eredeti gondolat is. Meglehet, ilyen körülmények közt valóban nem futhatja többre Lucifer erejéből. Kezdetben oly szilárd lénye az első lépések után túlontúl érzelgősre hangolódik, már-már tétován imbolyog az emberek között, önálló mondanivalója alig van, csupán ismét el, állító mondatokat kérdőre fordít, hangsúlyokat helyez át „E törpe korban így kell lelkesülni!” — panaszolja az egyik szereplő. „E törpe korban így kell lelkesülni?” — néz a szemünkbe Lucifer. És a néző feszeng: nem a kegyetlen színháznak a műsorlapon ígért elemeitől, nem a gondolat megdöbbentő erejétől — sokkal inkább deklamálásszerű ürességétől. A szemlélődővé alakult Lucifer egyetlen igazán lelkesítő — habár önmagában ugyancsak üres általánosságú — parancsa: „Tehet s tegyen, kiben szent szikra van” — elsikkad az egymásra halmozott idézetek között. Az önmaga lényegét vesztett, erőtlen Lucifert az öntudatra nem ébredt tömeg kergeti el, zengve: „Hagyd a világot, jól van az miként van ...” Az Úr bosszújaként, az égi karhatalom asszisztálásával megszervezett haláltánc-tömegsír jelenet, majd a kétes értékű föltámadás és Lucifer hümmögő-vállvonogató távozása erősen pesszimisztikus kicsengést ad a műnek. A tömeg — záróakkordal — visszatér, az immár fölirat nélküli labdákat pattogtatva. Homályos üzenet ez. Értelmezzük úgy: többet nem lesz hasonló tragédia, mint az iménti? Vagy úgy: most már a Tragédia sincsen? Mindenesetre a darab nem olyan, hogy „szebb kor csíráját sejthetné benne szó”. Természetesen én sem kívánnám, hogy Lucifer megadja „az elutasított világból kivezető út pontos receptjét”. De jó volna hallani (távolról és igen halkan akár) „a jövő dalát” , hiszen szándéka szerint éppen ezt akarta a Huszonötödik Színház együttese is Iglódi István és Szigeti Károly rendezése remekül kihasználta a szövegkönyv kínálta szinte valamennyi lehetőséget. Mindkettejük keze nyoma jól fölismerhető az előadáson, de Iglódinak a groteszk és az érzelmesség iránti vonzalma és Szigeti szigorú logikájú koreográfiái, kedvelt sokkoló elemei szerves egységgé álltak össze. Az első részt maradéktalanul dicsérhetni; a másodikban is akadtak olyan egészen kiválóan megoldott mozzanatok, mint például az öngyilkosság. Kitűnő és célszerű Keserű Ilona díszlete is, újabb leleményes kihasználása a szűk játéktérnek. Nemcsak az előadás létrehozásában érvényesült — kivitelezésében is hasonló jelentőségű a kollektív munka. A nagyjából egyenrangú és egyenlő fontosságú szerepek alakítóinak teljes névsorát nem írom ide — dicséretes, tehetséges, fizikailag is tiszteletet érdemlő valamennyiük teljesítménye. Kiemelést érdemel Kristóf Tibor, aki Úrként kitűnően és ízléssel egyensúlyozik a karikírozás és a kegyetlen realitás határán. Elsősorban neki köszönhető, hogy a népi színjáték, a zenés revü és a kegyetlen színház ígért elemei közül a népi és iskolai színjátszás vonásai valóban érvényre jutnak. Jordán Tamás kapta Don Quijote után Lucifer szerepét is. Megint bizonyította, hogy kiváló színész az ún. „eszköztelenek” közül. Mozgásával, tekintetével, hanghordozásával atmoszférát tud teremteni — ez azonban nem feledtetheti erős beszédhibáját. A pompásan komédiázó Galkó Balázs és Tardy Balázs társaságában Répássy András a harmadik arkangyal. A második részben homlokegyenest ellenkező feladatot old meg szuggesztíven: az „Oh hol vagyok, hol vannak álmaim” mondatát ismételgetve bolyong a kiüresedett környezetben. TARJÁN TAMÁS I 21 K Karinthy Ferenc: Hosszú weekend ezdjük a végén: a Madách Színház tényleg a legjobb erőit s komoly erőfeszítést állított a szerző és műve szolgálatába. Ádám Ottó rendező is, a színészek is (Gábor Miklós, Psota Irén, Almási Éva, Haumann Péter, Márkus László és a többiek) mindent megtesznek, hogy a náluk már gyakran jelentős sikert aratott szerzőt újabb sikerhez segítsék; ha gyér a taps és hideg a közönség, nem az ő hibájuk. Folytassuk az elején: „papírforma” szerint a Hosszú weekendnek telitalálatnak kellene lennie. Karinthy Ferenc igazán „profi” író, ismeri a mesterséget is, saját tehetsége méreteit is; élményanyaga gazdag, a megfigyelő szeme jó, mesebonyolító készsége többször bizonyított, a miliő érdekes, a problémák aktuálisak. A közönség mégis unatkozik, minden felvonás közben gyérülnek a nézők. A probléma egyre izgalmasabbá válik, nem a darabbeli, hanem a darab körüli: mitől lett ez ilyen szembetűnő és feltűnő fiaskó?És itt hadd tűzzek közbe egy magammentő, magamvádló megjegyzést: kritikustársaimmal ellentétben, nem olvastam a darabot megelőző novellaváltozatot, akkor elkerülte a figyelmemet, most meg nem akartam magam befolyásoltatni általa: végül is egy magyar szerző darabjáról kell írnom, nem egy novella-átdolgozásról. A mulasztást majd igyekszem pótolni, de az összehasonlításra nem vállalkozhatom.) De vágjunk a közepébe: mi az oka ennek a vitán felül álló írói bukásnak? Hiszen Karinthy ebben a darabban még fent mondott erényei mellett a legjobb mintához is fordult: nyilvánvalóan és szembetűnően csehovi drámát akart írni. Onnan az eseménytelen cselekményesség, a látszólag súlytalan, mégis súlyos dialógusok szándéka — s nem utolsósorban a „vidéki udvarházban véletlenül összeverődött” embereknek a cselekmény során reprezentatívvá váló együttese. (De tán még a hősnő indokolt-indokolatlan öngyilkossága is.) Csehovnak azonban nemcsak technikája volt, hanem egy titka is, hogy a látszólag véletlen események, hangsúlytalan beszélgetések mind egy cél felé tartanak, valami lényegeset revelálnak, olyasmit, ami nemcsak szereplői számára sorsdöntő (hiszen minden Csehovdrámában szinte minden alak sorsa döntően megváltozik, eldől az akció során), hanem ami a szerző számára is gyötrő, sorsdöntőnek érzett problémák fölött magában kiküzdött ítélet. És éppen ez az, amit Karinthy nem olvasott ki Csehovból, vagy nem tudott megvalósítani a maga művében; ennek a kimaradása következtében lesz ingerlően üres az egész. Karinthy okos ember, drámája saját magában a színműben is kibeszéli. Az amerikai miliőbe vetett kis magyar rezonőrje, a magyar vendégprofesszor ki is mondja: „Magyarország érdekel, New York csak mulattat” , s ez a szemlélet lényegteleníti el az akciót, ettől válnak alakjai súlytalan anekdotafigurákká (akik közül némelyik színesebbre, némelyik sápadtabbra sikerül, de mind egyformán könnyű fajsúlyú) — s azt hiszem, ez az oka annak is, hogy életről, szerelemről, faji problémáról, nemzeti különbségekről annyi ásíttatóan lapos közhelyet képes komoly képpel összehordani. Pedig — mert jó megfigyelő és írói érzékű ember — egy marokra való dráma konfliktusát zsúfolja a színpadra, másképp kezelve, másképp felfogva lélegzetelállítóan izgalmas lehetne a finoman magányos amerikai professzor, a másba szerelmes feleség s a házukba toppanó magyar vendéglány háromszöge, de akár a farmerfestő vagy a talajtalanságát ultraforradalmisággal meg piócaszerűen tapadó barátkozási kísérletekkel kompenzáló brazil költőnő sorsa is. Csak az kellene hozzá, hogy az író bennük ne pusztán pittoreszk dekoratív elemeket lásson, hanem valami lényegest, aminek jelentése van, s azt hagyja kifejlődni. De nem hagyja, görcsösen nem engedi meg: erre legjellemzőbb a magyar hősnő, Edit sorsa, aki itt, az amerikai nyaralóban találkozik élete szerelmével, az is beleszeret, a tragikus konfliktus is megtörténik az asszony öngyilkosságával, a minden fontosabb szereplőben fellépő sokirányú bűntudattal — s amikor megindulna a valóságos cselekmény a dráma felé, az író hirtelen elvágja, és rezonőrje saját kényelmére — és, hogy úgy mondjam, „úriemberi” illemére — hivatkozva rákényszeríti Editet, hogy egy rövid flört után tűnjön el Amerikából. Ezzel az, ami igaz és mély szerelemnek indult, némi kellemes együtthálássá sekélyesedik, a két életforma, vagy életfelfogás, vagy perspektíva nem ütközhet össze, minden alak ellaposodik, s a dráma meghal, mielőtt még megszületett volna. Vagy ahogy az egyik mellékszereplő, Neumann professzor mondja, az egész nem más, mint „jólfésült, túlfűtött, dögletesen unalmas professzionista színház”. Kár érte. NAGY PÉTER Márkus László (MTI fotó : Keleti Éva felvétele)