Kritika 3. (1974)

1974 / 5. szám - Nagy Péter: Karinthy Ferenc: Hosszú weekend

fölruházott — alkotóan tagadó Lucifer igazi „pozitív hőssé” válhatna. Ám a közénk jött Lucifer épp legfőbb, leg­értékesebb vonását, a tagadást veszíti el; föl­di útja során legjobb esetben is csak — meg­lehetősen gyámoltalan — kétkedőnek nevez­hető. Nagymértékben hozzájárul a második rész visszaeséséhez, hogy Madách sorai most már szinte kivétel nélkül eredeti minőségükben hangzanak el. A teremtés eseménysorát az izgalmas, önálló mű rangjára emelte az iro­nikus felhang és a megváltoztatott, újjáfogal­mazott cselekmény. A későbbiekben viszont majdnem valamennyi mondat önmagát jelen­ti — de kiszakítva Az ember tragédiája szö­vevényes sokrétűségéből. Így tartalmasnak szánt — és összefüggéseikben, a maguk he­lyén valóban tartalmas — részletek üres frá­zisokká lesznek, az előadáson a kitűnő rende­zői munka ellenére is elhatalmasodik az una­lom. Madách kiszorul az általa ihletett műből, s vele együtt az összetartó, eredeti gondo­lat is. Meglehet, ilyen körülmények közt valóban nem futhatja többre Lucifer erejéből. Kez­detben oly szilárd lénye az első lépések után túlontúl érzelgősre hangolódik, már-már té­tován imbolyog az emberek között, önálló mondanivalója alig van, csupán ismét el, állí­tó mondatokat kérdőre fordít, hangsúlyokat helyez át „E törpe korban így kell lelkesül­ni!” — panaszolja az egyik szereplő. „E törpe korban így kell lelkesülni?” — néz a sze­münkbe Lucifer. És a néző feszeng: nem a kegyetlen színháznak a műsorlapon ígért ele­meitől, nem a gondolat megdöbbentő erejétől — sokkal inkább deklamálásszerű ürességé­től. A szemlélődővé alakult Lucifer egyetlen igazán lelkesítő — habár önmagában ugyan­csak üres általánosságú — parancsa: „Tehet s tegyen, kiben szent szikra van” — elsikkad az egymásra halmozott idézetek között. Az önmaga lényegét vesztett, erőtlen Luci­fert az öntudatra nem ébredt tömeg kergeti el, zengve: „Hagyd a világot, jól van az mi­ként van ...” Az Úr bosszújaként, az égi kar­hatalom asszisztálásával megszervezett halál­­tánc-tömegsír jelenet, majd a kétes értékű föltámadás és Lucifer hümmögő-vállvonogató távozása erősen pesszimisztikus kicsengést ad a műnek. A tömeg — záróakkordal — vissza­tér, az immár fölirat nélküli labdákat pattog­tatva. Homályos üzenet ez. Értelmezzük úgy: többet nem lesz hasonló tragédia, mint az iménti? Vagy úgy: most már a Tragédia sin­csen? Mindenesetre a darab nem olyan, hogy „szebb kor csíráját sejthetné benne szó”. Ter­mészetesen én sem kívánnám, hogy Lucifer megadja „az elutasított világból kivezető út pontos receptjét”. De jó volna hallani (távol­ról és igen halkan akár) „a jövő dalát” , hi­szen szándéka szerint éppen ezt akarta a Hu­szonötödik Színház együttese is I­glódi István és Szigeti Károly rendezése re­mekül kihasználta a szövegkönyv kínálta szinte valamennyi lehetőséget. Mindkette­jük keze nyoma jól fölismerhető az előadá­son, de Iglódinak a groteszk és az érzelmesség iránti vonzalma és Szigeti szigorú logikájú koreográfiái, kedvelt sokkoló elemei szerves egységgé álltak össze. Az első részt maradék­talanul dicsérhetni; a másodikban is akadtak olyan egészen kiválóan megoldott mozzana­tok, mint például az öngyilkosság. Kitűnő és célszerű Keserű Ilona díszlete is, újabb lele­ményes kihasználása a szűk játéktérnek. Nemcsak az előadás létrehozásában érvé­nyesült — kivitelezésében is hasonló jelentő­ségű a kollektív munka. A nagyjából egyen­rangú és egyenlő fontosságú szerepek alakí­tóinak teljes névsorát nem írom ide — dicsé­retes, tehetséges, fizikailag is tiszteletet ér­demlő valamennyiük teljesítménye. Kiemelést érdemel Kristóf Tibor, aki Úrként kitűnően és ízléssel egyensúlyozik a karikírozás és a kegyetlen realitás határán. Elsősorban neki köszönhető, hogy a népi színjáték, a zenés re­vü és a kegyetlen színház ígért elemei közül a népi és iskolai színjátszás vonásai valóban érvényre jutnak. Jordán Tamás kapta Don Quijote után Lucifer szerepét is. Megint bizo­nyította, hogy kiváló színész az ún. „eszköz­­telenek” közül. Mozgásával, tekintetével, hanghordozásával atmoszférát tud teremteni — ez azonban nem feledtetheti erős beszéd­hibáját. A pompásan komédiázó Galkó Balázs és Tardy Balázs társaságában Répássy And­rás a harmadik arkangyal. A második rész­ben homlokegyenest ellenkező feladatot old meg szuggesztíven: az „Oh hol vagyok, hol vannak álmaim” mondatát ismételgetve bo­lyong a kiüresedett környezetben. TARJÁN TAMÁS I 21 K Karinthy Ferenc: Hosszú weekend­ ezdjük a végén: a Madách Színház tény­leg a legjobb erőit s komoly erőfeszítést állított a szerző és műve szolgálatába. Ádám Ottó rendező is, a színészek is (Gábor Miklós, Psota Irén, Almási Éva, Haumann Péter, Márkus László és a többiek) mindent megtesznek, hogy a náluk már gyakran jelen­tős sikert aratott szerzőt újabb sikerhez segít­sék; ha gyér a taps és hideg a közönség, nem az ő hibájuk. Folytassuk az elején: „papírforma” szerint a Hosszú weekendnek telitalálatnak kellene lennie. Karinthy Ferenc igazán „profi” író, ismeri a mesterséget is, saját tehetsége mére­teit is; élményanyaga gazdag, a megfigyelő szeme jó, mesebonyolító készsége többször bi­zonyított, a miliő érdekes, a problémák ak­tuálisak. A közönség mégis unatkozik, min­den felvonás közben gyérülnek a nézők. A probléma egyre izgalmasabbá válik, nem a darabbeli, hanem a darab körüli: mitől lett ez ilyen szembetűnő és feltűnő fiaskó?­­És itt hadd tűzzek közbe egy magammen­tő, magamvádló megjegyzést: kritikustár­­sai­mmal ellentétben, nem olvastam a darabot megelőző novellaváltozatot, akkor elkerülte a figyelmemet, most meg nem akartam magam befolyásoltatni általa: végül is egy magyar szerző darabjáról kell írnom, nem egy novel­la-átdolgozásról. A mulasztást majd igyek­szem pótolni, de az összehasonlításra nem vál­lalkozhatom.) De vágjunk a közepébe: mi az oka ennek a vitán felül álló írói bukásnak? Hiszen Ka­rinthy ebben a darabban még fent mondott erényei mellett a legjobb mintához is fordult: nyilvánvalóan és szembetűnően csehovi drá­mát akart írni. Onnan az eseménytelen cse­lekményesség, a látszólag súlytalan, mégis sú­lyos dialógusok szándéka — s nem utolsósor­ban a „vidéki udvarházban véletlenül össze­verődött” embereknek a cselekmény során reprezentatívvá váló együttese. (De tán még a hősnő indokolt-indokolatlan öngyilkossága is.) Csehovnak azonban nemcsak technikája volt, hanem egy titka is, hogy a látszólag vé­letlen események, hangsúlytalan beszélgetések mind egy cél felé tartanak, valami lényegeset revelálnak, olyasmit, ami nemcsak szereplői számára sorsdöntő (hiszen minden Csehov­­drámában szinte minden alak sorsa döntően megváltozik, eldől az akció során), hanem ami a szerző számára is gyötrő, sorsdöntőnek ér­zett problémák fölött magában kiküzdött íté­let. És éppen ez az, amit Karinthy nem olva­sott ki Csehovból, vagy nem tudott megvaló­sítani a maga művében; ennek a kimaradása következtében lesz ingerlően üres az egész. Karinthy okos ember, drámája saját magá­ban a színműben is kibeszéli. Az amerikai mi­liőbe vetett kis magyar rezonőrje, a magyar vendégprofesszor ki is mondja: „Magyaror­szág érdekel, New York csak mulattat” , s ez a szemlélet lényegteleníti el az akciót, ettől válnak alakjai súlytalan anekdotafigurákká (akik közül némelyik színesebbre, némelyik sápadtabbra sikerül, de mind egyformán könnyű fajsúlyú) — s azt hiszem, ez az oka annak is, hogy életről, szerelemről, faji prob­lémáról, nemzeti különbségekről annyi ásítta­­tóan lapos közhelyet képes komoly képpel összehordani. Pedig — mert jó megfigyelő és írói érzékű ember — egy marokra való dráma konfliktu­sát zsúfolja a színpadra, másképp kezelve, másképp felfogva lélegzetelállítóan izgalmas lehetne a finoman magányos amerikai pro­fesszor, a másba szerelmes feleség s a házuk­ba toppanó magyar vendéglány háromszöge, de akár a farmerfestő vagy a talajtalanságát ultraforradalmisággal meg piócaszerűen ta­padó barátkozási kísérletekkel kompenzáló brazil költőnő sorsa is. Csak az kellene hozzá, hogy az író bennük ne pusztán pittoreszk de­koratív elemeket lásson, hanem valami lénye­gest, aminek jelentése van, s azt hagyja kifej­lődni. De nem hagyja, görcsösen nem engedi meg: erre legjellemzőbb a magyar hősnő, Edit sorsa, aki itt, az amerikai nyaralóban találko­zik élete szerelmével, az is beleszeret, a tra­gikus konfliktus is megtörténik az asszony öngyilkosságával, a minden fontosabb szerep­lőben fellépő sokirányú bűntudattal — s ami­kor megindulna a valóságos cselekmény a dráma felé, az író hirtelen elvágja, és rezo­nőrje saját kényelmére — és, hogy úgy mond­jam, „úriemberi” illemére — hivatkozva rá­kényszeríti Editet, hogy egy rövid flört után tűnjön el Amerikából. Ezzel az, ami igaz és mély szerelemnek indult, némi kellemes együtthálássá sekélyesedik, a két életforma, vagy életfelfogás, vagy perspektíva nem üt­közhet össze, minden alak ellaposodik, s a dráma meghal, mielőtt még megszületett volna. Vagy ahogy az egyik mellékszereplő, Neumann professzor mondja, az egész nem más, mint „jólfésült, túlfűtött, dögletesen unalmas professzionista színház”. Kár érte. NAGY PÉTER Márkus László (MTI fotó : Keleti Éva felvétele)

Next