Kritika 3. (1974)

1974 / 1. szám - Hankiss Elemér: A tanári pálya foglalkozási ártalmairól

A kötelező szürkeség Már az eddigiekből is kiderült az, hogy a tanároknak manapság nálunk, és valószínű­leg a legtöbb országban, elsősorban nem va­lamiféle hivatalos államhatalmi normarend­szerhez (voltak ilyen korszakok is, nálunk pl.: 1850, 1914, 1920, 1940, 1950) kell kínos pontos­sággal tartaniuk magukat, hanem valamiféle össztársadalmi — mai tréfás szóhasználattal — népfrontos közmegegyezéshez, közvélemény­hez, a különféle társadalmi állásfoglalások, né­zetek valamiféle közös nevezőjéhez, egymást átfedő szürke középmezejéhez, olyan már-már semmitmondó vélemények, nézetek egyvelegé­hez, amelyben — megszokásból, kényelemből, jobb híján — a társadalom többsége megegye­zik, s amelynek legfőbb ismertetőjegye az, hogy: nem botránkoztat meg senkit. S lehet-e nagyobb vétke egy tanárnak annál, mint hogy megbotránkoztatja, nem is annyira a gyereke­ket, hanem a gyerekeiket féltő apukákat és anyukákat? Megbotránkoztatja azzal, hogy va­lami olyat mond vagy tesz, amit az apukák és anyukák jelentős százaléka naponta mond és tesz gyerekeik előtt vagy épp háta mögött. Máshol más okai lehetnek, nálunk azonban minden bizonnyal jócskán hozzájárult e szür­ke véleményátlag kialakulásához a manapság sokat emlegetett dezideologizálódás, széles tár­sadalmi rétegek tudatának elkispolgáriasodá­­sa, s nem utolsósorban az, hogy a marxista­szocialista gondolkodás ma világszerte folyó nagy megújulása javarészt még a nagyigényű és elmélyült filozófiai-elvi viták szintjén fo­lyik (gondolok itt például a szocialista forra­dalom után a szocialista építés eszmerend­szerének kidolgozásán fáradozó gondolkodók munkájára), s nem hatotta még át kellőkép­pen a társadalom széles rétegeinek tudatát és gyakorlatát. A fiatalok legalábbis még mindig abban a hitben vagy tévhitben élnek, hogy má­sok már megcsinálták helyettük a forradalmat; vagy a legjobb esetben is pontosan kijelölik nekik, hogy melyik csavarocskát húzhatják meg a szocializmus már-már elkészült gépeze­tén. A heti harminc vagy negyven órában ta­nító tanároktól pedig senki sem kívánhatja, hogy megoldják napjainknak ezt az egyik leg­nagyobb dilemmáját, a filozófiai gondolkodás elvont szintjén megfogalmazott ideákat a ma­guk erejéből a mindennapi gyakorlatban ha­tó, a fiatalokat máris tettre mozgósító, „kéz­zelfogható” eszmékké fogalmazzák át. Ám ilyen eszmék nélkül végül is, többé-kevésbé belekényszerülnek az említett jellegtelen, össztársadalmilag szentesített és szürkére csi­szolódott életelvek „oktatásába”: a szorga­lom, a rendszeretet, az igazmondás, a tisztes­ség, az illedelmesség, a szerénység, az isme­retvágy, a törekvés, a társadalmi hasznosság oktatásába és nevelésébe. Fontos, nélkülöz­hetetlen; valóban imár-már örök érvényű em­beri erények csak, de figyeljük meg: túlnyo­mó többségük az ember társadalmi alkal­mazkodását szolgálja, s ha valami vezéresz­me, valami igazán fontos társadalmi vagy emberi ügy nem fogja össze, nem dinami­zálja, nem mozgósítja őket, akkor önmaguk­ban a személyiséget inkább lezárják, leszür­­kítik, mintsem gazdagon kibontják. S e ve­szély nemcsak az ezzel a hasznos, de szürke középszerrel traktált diákokat, hanem a leg­jobb meggyőződésük ellenére is, akarva-aka­­ratlan ezt a középszert .hirdető s képviselő tanárokat is fenyegeti. A tekintély Nessus-inge Akik próbálták, tudják, milyen felfrissítő és gazdagító fejlődésben levő, érdeklődő gyere­kek, fiatalemberek között élni, velük együtt dolgozni. De tudják azt is, hogy megvannak a maga veszélyei is ennek az együttélésnek, annak, hogy egy felnőtt ember életének na­gyobbik felét nem vele egyenrangú, azonos tu­dású és lehetőségű versenytársak között töl­ti el, hanem neki tudásban, tapasztalatban, érettségben alárendelt gyerekek, ifjú emberek között, akik ráadásul még formálisan is függ­nek tőle, s akik előtt, ha akarja, Ha ném, s még akkor is, ha a diákok ennek ellenkezőjét vallják, koránál, tudásánál, a felnőtt világhoz való tartozásánál fogva tekintélye van. A ta­nárok legjava állandó, de többnyire csak rész­ben sikeres erőfeszítéseket tesz, hogy kibúj­jon ebből a bőréhez tapadó tekintélytudatból s egyenrangú emberként, társként közeledjék tanítványaihoz. Mások lassan, fokozatosan, az egyetemről kikerülve eleinte még tiltakozva, viszolyogva, aztán egyre inkább természetes­nek találva hozzászoknak a tekintélyhez. Ez pedig megint csak sok személyiségtorzító le­hetőséget rejt magában. Egyfelől azt, hogy az emberben túlzottan megerősödnek bizonyos autoritativ vonások, az érvelést és meggyő­zést fokozatosan kiszorítják a kijelentő, kinyi­latkoztató mechanizmusok, ami végül is az igazi gondolkodást nemcsak azokban fojtja el, akikkel szemben alkalmazzák, hanem abban is, aki alkalmazza őket. Nem minden veszély nélkül való a tekintély gyakorlása azért sem, mert hajlamos arra, hogy rövidre zárjon. A tekintélytudat ugyan­is rendkívül sérülékeny és sértődékeny vala­mi: gyakori jelenség az, hogy az ember érzé­kenyebben reagál a tekintélyén, mint a becsü­letén esett sérelemre (nyilván azért, mert a te­kintély általában bizonytalanabb lábakon áll, mint a becsület, különösen az olyan tekintély, amely a pozíció vagy az életkor s nem az em­ber önnön értékéből ered), s általában azzal reagál rá, hogy többszörös erővel érvényt sze­rez kétségbevont tekintélyének. Ez a mecha­nizmus pedig, circulus vitiosusszerűen köny­­nyen elspirálozhat a hatalmaskodással kom­penzált beteges érzékenység állapotához. Ah­hoz az állapothoz, amikor az ember már nem az igazságot keresi, hanem a tekintélyét védi minden gondolatával, tettével, szavával. An­nál pedig aligha van nagyobb ártalom, mint mikor a tekintélytudat lép a személyiség he­lyébe. Permanens önelégületlenség A tanári pálya egyik legvonzóbb sajátossá­ga az, hogy állandó fejlődésre, továbbtanulás­ra készteti az embert, mert igazán jól csak az taníthat, aki maga is állandóan tanul, ku­tat, keresi az újat, meg akarja érteni a leg­újabbat. Minden tanár érzi magában ezt az igényt, s többségük heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy eleget is tudjon tenni ennek az igénynek. Sziszifuszi munka: heti 30—40—50 óra mellett szinte lehetetlen a rendszeres ön­képzés, s alig-alig ér valamit az amúgy se va­lami jól megszervezett intézményes tovább­képzés. Mindebből az önmagával való állandó elégedetlenség, önmaga elégtelenségének, sőt alkalmatlanságának az érzése fakad, ami kez­detben talán serkenti az embert, később azon­ban, a megannyi kudarccal végződő nekigyür­­kőzés után, aláássa az ember öntudatát, ön­érzetét, s védekezésképpen közönyössé teheti a szakmája iránt, minden új iránt, az igazi gondolkodás iránt. De igazságtalanok lennénk, ha nem szögeznénk le itt sietve, hogy a ta­nárokra ez a védekező vagy tunya lezárulás még mindig jóval kevésbé jellemző, mint szá­mos más szakma képviselőire. Arra, hogy a permanens és kóros önelégültségre is találha­tunk példát a tanárok között, nem térünk itt ki, mert ezt, mint kompenzációs mechaniz­must, mások már részletesen elemezték. S elemezték azt is, hogy mindenkor bőven volt, s még ma is jócskán van mit kompenzálnia a tanároknak. Mert úgy hírlik, hogy az ura­ság, az intéző, a főjegyző és a plébános ama hajdani tarokkasztalánál nem jutott hely a helybeni oskola rektorának; s rossz nyelvek szerint, az orvos, az állatorvos, a főagronó­­mus és a főkönyvelő bridzs- vagy ultiasz­tala mellől még ma is gyakran kiszorul a tantestület. Nem munkája szerint Arra is épphogy csak utalok, mert köztu­domású, hogy alig-alig van még egy olyan szakma, ahol a teljesítmény és az anyagi-er­kölcsi elismerés olyan kevéssé, szinte egyálta­lában nem függ össze egymással, mint a ta­nároknál. Mert egyfelől a gépírónő, a munkás, a mérnök munkája kézzelfogható, mérhető, pénzben kifejezhető, a tanároké legfeljebb sejthető. Másfelől, az emberek többsége an­nak dolgozik, akitől anyagi-erkölcsi elismeré­sét, előmenetelét várja: a gépírónő munkáját főnöke napról napra látja, a munkásét napról napra többen ellenőrzik, a kórházi orvos mun­káját kollégák és ápolónők tucatja kíséri ál­landóan figyelemmel. A tanár viszont a tanít­ványainak, a tanítványaival, a tanítványaiért dolgozik, zárt ajtók mögött, s azok, akiknek munkáját bírálniok s jutalmazniok kellene, az igazgató, a szakfelügyelő, a kerületi oktatási osztályok tisztviselői évente mindössze néhány óráját, vagyis munkájának alig egy-két ezre­lékét figyelhetik meg, s ezért akarva-akarat­­lan a tanári munka látható, füllel hallható és kézzelfogható melléktermékei alapján ítélik meg: annak alapján, hogy hogyan fegyelmez (mekkora zaj hallatszik ki az osztályteremből), hány mázsa papírt tud gyűjteni, hány szín­házjegyet eladni stb., stb. Nem tudom, mit szól­nának egy üzem munkásai, ha bérüket a mű­helytisztasági és a dekorációs versenyben el­ért helyezésük alapján szabnák meg. Még a szamárlétra is jobb A zárt ajtók mögötti tanítás átka az is, hogy a tanárok önmagukat, önmaguk munkájának a minőségét és értékét sem ismerik, egysze­rűen azért, mert egymás munkáját sem ismer­hetik s így nincs vagy alig van összehasonlí­tási alapjuk. Többek között ez vezet ahhoz a Ferge Zsuzsa által is kiemelt jelenséghez, hogy a tanári karokban, a tanártársadalomban nincs sem érdemi, sem formális hierarchia. Az érdemi hierarchia nem alakulhat ki, mert a tényleges teljesítmények a jelenlegi módsze­rekkel nem mérhetők. Formális hierarchia pe­dig, nem tudom, milyen hagyományból vagy elgondolásból eredően egyszerűen nem létezik a pedagógusvilágban. Ezzel a kocsonyás egyenlősdivel egyedül áll a tanárság; hamar­jában nem is jut eszembe más olyan szakma, ahol (az úgynevezett rendkívüli évugrásoktól eltekintve) a háromévenként esedékes néhány százaléknyi fizetésemelésen kívül semmiféle előmenetelre, kiugrásra, magasabb rang vagy pozíció elérésére nincs lehetőség. Illetve van mégis egy, ha nem is szakma, de társadalmi réteg, amelyre ugyanígy jellemző az évenkénti százalékos előrearaszolás, és a hierarchia, az előmenetel, az egészséges és személyiségfej­lesztő versengés teljes hiánya: a nyugdíjasok rétege. A szabad döntési s költözködési jog Nem szóltunk e rövid cikkben az olyan ár­talmakról, amelyek nemcsak a tanári hiva­tás velejárói. Így például arról, hogy sok más szakma dolgozóihoz hasonlóan a tanároknak sincs elég beleszólásuk a maguk munkájába, s hogy tantervek, tankönyvek, igazgatói s egyéb utasítások túlontúl megkötik a kezüket. Vagy arról — s ebben elsősorban a hivatalnoki, ad­minisztrátori réteggel osztoznak —, hogy a tanároknak száz évvel a jobbágyfelszaba­dítás után sincs még meg a szabad költözkö­dési joguk. Ellentétben a mezőgazdaságban és az iparban dolgozók millióival és a műszaki értelmiség százezres tömegével, a tanárok, ha egyáltalában, akkor is csak a legnagyobb ne­hézségek és kockázatok árán változtathatnak munkahelyet, s így másoknál jóval nagyobb mértékben ki vannak szolgáltatva adott mun­kahelyük vezetőinek. Az iskolaigazgatók de­mokratizmusát vagy a tanárok emberi integ­ritását dicséri, hogy e kedvezőtlen s tarthatat­lan helyzet ellenére is csak elvétve, egy-egy szerencsétlen összetételű tanári karban virág­zott ki az emberi személyiség legnagyobb el­lensége: a szervilizmus. Az éles kontrasztok kedvéért festettük ilyen túlontúl is sötétre a képet. A tanárok többsé­ge egészséges, gazdag személyiség s nap mint nap sikeresen megvívja a maga harcát a pá­lya foglalkozási ártalmai ellen. De számba kell venni mégis, minél alaposabban, e foglalkozási ártalmakat, mert az ellenük való küzdelem nem a tanárok magánügye. Mélyen benne gyö­kereznek ugyanis iskolarendszerünk, közgon­dolkodásunk, emberi viszonylatrendszerünk évszázados hagyományaiban, s következéskép­pen: csak széles körű és jól átgondolt társadal­mi összefogással lehet véglegesen lefejteni őket tanáraink, iskoláink, diákjaink minden­napjairól, életéről. Hogy le lehet és le kell fejte­ni őket, ahhoz nem fér semmi kétség. De ah­hoz sem, hogy ez nehezebb és hosszadalma­sabb munka, mint a manapság oly sokat em­legetett hang-, fény- és más egyéb fizikai-eko­­lógiai ártalmak elleni küzdelem. HANKISS ELEMÉR 17 KRITIKA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék