Kritika 3. (1974)

1974 / 1. szám - Barabás Tibor: Fodor József emlékére

Fodor József emlékére A HARMINCAS ÉVEK elején — különös­képpen Hitler győzelme után —, amikor szer­tefoszlottak a Bethlen-korszakhoz fűzött ha­mis és oktalan liberális illúziók, az 1930. szeptember elsejei tüntetés nagy próbája, Sal­­lai és Fürst tragikus kivégeztetése után az irodalom felé fordult a szabadságban re­ménykedők türelmetlen figyelme. Izgalom­mal követtük Zsolt Béla és Márai Sándor cikkeit, József Attila, Erdélyi József, Sza­bó Lőrinc, Kassák Lajos verseit és az irodalmi esteket, amelyeken néhány bátor színész mindig talált egy-egy verset, amely­nek allegorikus tartalma váratlanul lo­bogni kezdett s felébresztette bennünk a reményt. Egy Zeneakadémián rendezett iro­dalmi est mindig is különös erővel ragadja meg most emlékezetemet. Egy színész, féke­zett önuralommal és sokatmondó egyszerűség­gel jelentette be, hogy Fodor József verse: „A paradicsom” következik. Az első szakasz után magas feszültség töltötte be a termet az orgo­nasípoktól az utolsó padig, a színpadtól a fa­laknál állva szorongó diákokig. Az egyszerű természeti kép, a magát teleszívó, növekvő, végül a pukkadásig feszülő paradicsom a ha­talmával visszaélő, egyre növekvő, mégis a pusztulásig terjeszkedő önkényuralom jelképé­vé vált. És a vers kilépett önnön határai kö­zül, feltépte a sebeket és felszabadította az in­dulatokat, mert egy nyílt és szenvedélyes szív ostromolta megfékezett érzéseinket. A vers után nem taps következett, hanem valósá­gos háborgás, mindenfelé zaj, zúgás, valósá­gos tüntetés. Igen! A reménytelennek látszó órában zászlót bontott a remény és a költő bátorsága győzelemmel biztatott valameny­­nyiünket. Nem hittem, hogy ennyien várjuk a felszabadító időt, de akkor és ott eggyéol­­vadt mindenki, Fodor József verse erővé ko­vácsolta ezt a heterogén közönséget. Azután és később is Fodor verse a fasizmus elleni harc jelképe maradt, s ettől kezdve lestem költeményeit, cikkeit, glosszáit és boldog vol­tam, hogy sosem kellett csalódnom benne. Pedig a politika napi részletei alig érdekel­ték, nem volt olyan tájékozott, mint egy kö­zepes újságíró, de eredendő jósága, igaz, meg nem tanulható humanizmusa mindig a jó út­ra vezette Fodor Józsefet. Mindig tudta, hogy ki és kik mellé kell állania s kik ellen kell harcolnia. Embersége, történelmi ösztöne ve­zette őt. Most, hogy Fodor József emlékét idézem, kénytelen vagyok egy olyan mozzanattal is foglalkozni, amely személyes szerepemet is érinti s amelyről Fodor József Emberek és ál­lomások című könyvében hosszan emlékezik. S ha a kötelező szemérem ellenére ezt mégis megteszem, csupán azért, hogy az ő jellemé­re vessek fényt s nem a magaméra. 1945-ben a párt Köztársaság téri tanácstermében a kommunista rók aktívája tanácskozott. Egy padban ültünk: Révai József, Fodor József, Rideg Sándor meg én ... Az elnöki megnyitó után Révai József világította meg a kulturális életet. Többek között arról is beszélt, hogy van egy író a pártban, aki a pártot „állandóan hátba támadja”. Rideg felkiáltott: „És ki len­ne az!” Révai a mellette ülőre mutatott és így szólt: „Fodor József”! Érvül Fodornak egy, a Világ­ban megjelent cikkére hivatkozott, amely a szó és az írás szabadságáról szólt. A cikk allegorikus tónusa kizárta a határo­zott, ártalmas célzatosságot. Fodor József egyénisége meg a bujkáló ártani akarást. Fodor izgatottan felállt és így felelt: „Amit Révai elvtárs mond, csak félreértés le­het. Nem azért léptem be a pártba a legelső napokban, hogy támadjam, hogy pedig nem érdekből léptem be, mint azt oly sokan teszik, ezt Révai elvtársnak tudnia kell... De ha Révai József valóban úgy gondolja, ahogy mondja, leteszem elébe és átadom a tagköny­vemet ...” Ezzel Révai elé tette a piros köny­vecskét. Balázs Béla kapott a könyvecske után és visszaadta Fodornak: „Ne bolondulj meg, Jóska. Tedd el. Köz­tünk a helyed!” Ezek után szót kértem és rövidítve a következőket mondtam: „Révai elvtárs! ön téved. Én is olvastam Fodor József cikkét. Nincs abban semmi, ami a párt ellen irányult volna. A Horthy-kor rá­­kényszerített bennünket erre az átkozott ezópusi hangra... Meg aztán ne felejtse el, hogy azok az írók, akik most a párt köré gyü­lekeznek, nem tanulták a marxizmust, így vagy úgy a szabadság ügyének, az antifasiz­­musnak nem sorkatonái, hanem partizánjai voltak. Ezek közt is a legtisztábbak, a legkö­vetkezetesebbek közé tartozott Fodor József. Sem költészetében, sem emberi magatartásá­ban soha ellenséges tévhitek és nézetek előtt meg nem hajolt. Élete és költészete is olyan példamutatóan tiszta és nyílt, hogy a neki tu­lajdonított szándéktól nagyon is távol áll. . . Az az író, aki a zsarnoki hatalom éveiben nemegyszer szemtől szembe mondta oda az igazságot, az ilyen alattomos támadásra kép­telen. Fodor Józsefnél ezt a múlt és a jelen egyformán garantálja!” Révai József leküzdötte az indulatát, de saj­nos Fodor Józseffel szemben 1956-ig legyőzni nem tudta. Nemegyszer­ kellett Révaival Fo­dorért vitáznom, s Révai becsületére legyen mondva — mindig sikerrel. De nem szerette őt és elégtételt is csak 1956 után adott neki. Ebben is megmutatkozott Révai József teore­tikus zsenialitása mellett mindig jelentkező ember- és életismeretbeli fogyatékossága. 1947. május második felében Fodor Józseffel és Illyés Gyulával Bulgáriába utaztam. Fel­adatunk nemcsak irodalmi volt, előkészítet­tük a bolgár—magyar kultúrkapcsolatok felvé­telét is. Együtt csodáltuk a bojanai templom bizán­ci freskóit. Az utolsó vacsora képén bolgár ételeket esznek a tanítványok, Pál hagymát szeletel a kenyérhez ... Szent Miklós és Pan­­telemon mártír, Kálaján király és Aszén Konstantin képmásai előtt hosszan álldogált Fodor József és Illyés... Bődey József elve­zetett minket a Szeptember 6. utcába, a szófiai magyar munkások Petőfi-körébe. Kossuth öregkori arcképe alatt Fodor egy Soproni Jó­zsef nevű öreg nyergesmesterrel beszélgetett, aki a kommün bukása után menekült ide... A tizenhat éves Ördögh Erzsike ábrándos kék szemmel bámul minket s kérleli Illyést, Fo­­dort: beszéljenek az otthonról. Milyen Szeged, Újszeged, Tápé? Fodor mesélni kezd, én a könyvszekrényükben megtalálom a Puszták népét. Bejártuk akkor a fél országot. Rozsevo Ko­­náre szövetkezete után Vaszil Levszkij, a nagy forradalmár szülőházában álltunk, jártunk Gabrovo gyárai és a Sipka-szoros véráztatta csúcsai közt, Meszticában, a szófia—perniki út­építésnél, és Rilában, a bolgár kultúra kolos­tori végvárában, amelynek hatalmas fehérlő falai közt a Szent Szűz templomában rilai Szent Iván el nem porladó testét őrzik. A dia­kónus atya vendégelt meg bennünket, a refek­­tóriumban terítettek. Plovdivban 1833 júliusá­ban a Knyáz Certelev Ulica 19. számú házá­ban élt és írta Keleti utazását Lamartine. Fo­dor József a szobácska ablakához lépett, messzire ellátott onnan. Alatta rózsaföld piros­­lott és azon túl a szelíd Marica kanyargott. De minden tájnál, mecsetnél mélyebben ha­tott ránk, Fodor Józsefre is Georgi Dimitrov­­val való találkozásunk. Timovo sasfészke után üzenetet kaptunk: Dimitrov vár bennünket Vrányában, az egykori cári nyaralóban. 1947. június elsején egy kissé hűvös vasárnap este találkoztunk a lipcsei per hősével. 1933. szep­tember 21-én a Lipcsében összeülő német bí­róság a leghazugabb vádirattal nemcsak Di­­mitrovra és vádlott-társaira akart sújtani, ha­nem a történelmi fejlődés legyőzhetetlen ügyére is. A vrányai kert alkonyulatában csak Dimitrov angol pipája és emlékeitől felhevült szeme világlott. A beszélgetést már többször leírtam. Fodor József csak nézett, hallgatott, csak egyszer-kétszer kérdezett valamit. A ta­lálkozóról szóló írása bizonyítja, hogy milyen jól látott, milyen jól emlékezett. A nagyság iránti tisztelet megnémította, de egész mi­voltában felfogta, érezte és megörökítette ma­gában egy tiszta forradalmár képét, lelkét és alakját. Hetvenötödik születésnapján a barát és a tisztelő hangján üdvözöltem. Jóleső érzéssel köszönte meg telefonon azt, amiért nem jár köszönet, hiszen most nem a személynek, az életműnek szólt ez a meghajlás. Ő mondta: „Leginkább azt köszönöm neked, hogy meg­értettél.” A költői erkölcs próbája a tett, a cselekvő jóság, az égő humanitás: élni, hatni, küzde­ni az emberiség javára, ez Fodor József első versétől máig ívelő ars poeticája, s hasztalan teszi ő idézőjelbe a „példaszerű”-t, a kortárs író letörli ezt az idézőjelet, és anélkül írja és vallja Fodor József költészetéről és életéről. Milyen szép és szívig ható költői összefogla­lás a Végtelen menet, hogy rajzanak fel ben­ne a szülőföld, Honda, az ifjúság, az eszmélés, az első szerelem, a pályakezdés biztató képei, Mikes Lajos arcmása. A férfikor küzdelmei, megpróbáltatásai és csalódásai után sem bil­len a rossz javára a költő mérlege. Mélyen hisz a jóság, az értelem és a szabadság min­den zsarnoksággal leszámoló erejében, abban a csendes és nyugodt győzelemben, amelyben Fodor József költészetének és küzdő életének is része lesz. Fodor József három versszaká­val köszöntöm és köszönöm a költő hitét, s ál­tala élesztem a magamét is: A roppant pompás menetek megött A történelmen át, a hódítók Rendjén, van egy más diadalmenet . A bölcsek az „igaziak”, a jók Menete, kiket nem hord dísz­szekér S nem kísérik kürtölők, tapsolók. S útjukat rablánc sem kíséri, vér, Csak csöndes könyvek, nem gőgös igék, Am halk, mély hódításuk eddig ér — BARABÁS TIBOR (MTI fotó Zinner Erzsébet) 18 KRITIKA

Next