Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Nemzeti Képtárunk tervéhez - Aradi Nóra: A kortársművészek problémája
Nemzeti Képtárunk tervéhez A kortárs művészek problémája A Magyar Nemzeti Galéria nyilvánosságra hozott új kiállítási koncepciójának nyár óta folyó vitájában azért nehéz részt venni, mert: 1. igen nagy a művészettörténész felelőssége a múzeumtörténet mai pillanatában, amikor évezrednyi idő magyar képzőművészete bevonul a Budavári Palotába; 2. azért is nehéz, mert ismerve a múzeumi kollégák hatalmas erőfeszítéseit, amire a műtárgyak költöztetése, új otthonuk célszerű kialakítása, az állandó kiállítások előkészítése kötelezi őket, kérdés, hogy mennyire tudnak munka közben profitálni a többé-kevésbé véletlen hozzászólásokból, nem tekintik-e a szakmabeliek vagy a nem szakmabeliek okvetetlenkedésének, munkát zavaró körülménynek ezt a Galériával folytatott, egyelőre egyoldalú párbeszédet; 3. végül azért nehéz, mert alig van vitaalap, vitázni csak a forgatókönyvről volna érdemes. A koncepcióról közölt tájékoztatás kiválthat ugyan pro és kontra véleményeket, de a készülő kiállításhoz alig enged érdemlegesen hozzászólni. Célravezetőbb lett volna, ha a Kritika szerkesztősége azt kérte volna a Magyar Nemzeti Galéria igazgatóságától, hogy rövidre fogva ismertesse a régebbi korszakok bemutatásának tervét és részletesen elemezze a felszabadulást követő művészet állandó kiállításának elgondolásait. Hozzászólások, mint eddig is, ehhez az utóbbihoz várhatók, vagyis a tervezett kiállításnak éppen ahhoz a részéhez, aminek nincs előzménye a Galéria eddigi történetében, és aminek perdöntő szerepe lehet a közönség tájékozódásban, sőt a művészet orientálásában is. Az arányeltolódás nem lett volna zavaró, hiszen így is más-más jellegű az egyes korszakok tervezett bemutatásáról írt tájékoztatás. A régi korok művészetének s a XIX. század festészetének és szobrászaténak a kiállítási tervéről rendezési csomópontok szerint tájékozódhatunk, és fogódzót ad egy-egy műtárgy megemlítése. A XX. század első felének áttekintése ugyan nem hivatkozik alkotásokra, de csoportokkal és művésznevekkel illusztrált, világosan tagolt művészettörténeti indoklást tartalmaz. Ez utóbbival összevetve különösen esetlegesnek tűnik a jelenkor bemutatásának a terve. Persze a régebbi korszakok kiállításáról írottak is hagynak sok nyitott kérdést (például: mi a helyzet a magyar romantikával, milyen összefüggésben kerülnek bemutatásra Székely Bertalan tájai stb.), amelyek egy része megoldódik a műtárgyak válogatása és a rendezés gyakorlati munkája során, egy része viszont még tisztázandó történeti kérdésekre, kutatandó témákra hívja fel a figyelmet. Természetes, hogy a legtöbb esetlegességgel a jelenkori anyag szolgál, és csak helyeselhető a terv, amely a kortárs művészet kiállításának relatív nyitottságával, az évenkénti Új Művek tárlatokkal a folyamatos felfrissítés és újraértékelés lehetőségét kívánja biztosítani. Az, ami szerintem a kiállítás szempontjából minden hozzászólást némileg formális keretek közé kényszerít, a jelenkori képzőművészetről írottak megfoghatatlansága. „Múzeumi állandó kiállításunknak bizonyos mértékig figyelembe kell vennie a többféle szempont és nézet szerint értékesnek ítélt munkákat, irányzatokat. Az arányokban igyekszünk képzőművészetünk valós helyzetének megfelelni, mind a munkák időbeli megoszlása, mind az irányzatok viszonylata tekintetében” — írja a tervezet. Már itt nem világos: a Galériának az-e a terve, hogy feltárja „művészetünk valós helyzetét”, vagy pedig figyelembe vegye „bizonyos mértékig” a többféle lehetséges értékelést. A kettő persze egybeeshet, amennyiben maga a múzeum nem vállal szelektáló, értelmező, rendszerező szerepet. Erről viszont aligha mondhat le, és nem is feltételezhető, hogy erről a kulturális, tudományos, sőt politikai cselekvési lehetőségről lemondana. A felsorolt irányzatokból csoportokból, művésznevekből viszont nem derül ki, hogy a Galéria mennyiben és hogyan kívánja rendszerezni képzőművészetünk jelenkori történetét, vagy pedig mennyiben hagyatkozik az alkotások időrendi egymásutánjára, a csoportok egymásmellettiségére; a kétféle megoldás keveredik a tervben. (Nem térek ki a tendenciák meghatározásainak esetlegességeire, mert a legtöbb hozzászóló foglalkozott ezzel és mert nem feltétlenül itt és most, a kiállítási terv kapcsán kell kialakítani egy közmegegyezésen alapuló „szótárat” a tisztázatlan terminusok egyértelmű jelentésére.) Egyetlen kérdést azonban — amely elsősorban tartalmi, és éppen ezért igen fontos rendezési probléma — mégis érintenék. Lehet, hogy jelenkori művészetünk bemutatásában nehezebben megoldható a képzőművészet szocialista tendenciáinak a kidomborítása, mint — a beszámoló tanúsága szerint — a század első felében. De a témában érdekelt kutató meg kell hogy kérdezze (érintették már ennek egyik oldalát): helyes-e, sőt lehet-e, szabad-e leszűkíteni magát a problémát az ötvenes évek elejének „szocialista-realista” műveire (így, kötőjellel), eleve védekező-bíráló pozíciót foglalva el? S ha az ötvenes évek elejének alkotásaival az állandó tárlat „módot kíván adni a szocialista realizmus értelmezésének bírálatához” (ami persze lehet kiállítási feladat, mint ahogyan az állandó kiállítás az absztrakt vagy szürrealista, vagy pop-art törekvések bírálatára is módot adhat) — vajon ez-e az egyetlen mozzanat 1945 utáni művészetünkben, aminek bírálatára ilyen keretek között ösztönözni kell? És vajon ez-e az egyetlen csomópont, ahol művészetünk ilyen-olyan szocialista jellegét hangsúlyozni kell? Nem lenne-e helyesebb, teljesebb, igazabb a kép, ha az állandó kiállítás vállalná, a többi tendencia mellett, a szocialista törekvések folyamatának feltárását? A felsorolt „nevek” sejtetik ennek lehetőségét, de a felsorolás módjából nem lehet ilyen koncepcióra következtetni. A terv ugyanis nemcsak az ötvenes évek elején alkotott művek bírálatának lehetőségét kínálja, hanem védekezik is az akkori bírálat, az „úgynevezett stiláris és tematikai konzervativizmus vádjának nem minden esetben megalapozott volta” ellen. Az érvként felsorolt művésznevek némelyike azonban inkább cáfolja az idézett helyes törekvést, mintsem hogy tisztázná az abban foglaltakat. Persze azokra az alkotásokra gondolok, melyeket az említett mesterek akkor létrehoztak. Az alapvető probléma végül is, ami miatt a gyakorlati lényeg szempontjából minden hozzászólás csak formális lehet, az, hogy a szabadtéri szoborkiállításra tervezett alkotásoktól eltekintve, műtárgyak nem említődnek. Amíg nem tudható, hogy — esetlegesen kiragadott példák szerint — Domanovszky Endre, Vilt Tibor, Kádár György, Kokas Ignác melyik korszakának melyik alkotása szerepel, hogy Németh József vagy Kondor Béla milyen és mennyi alkotással lesz jelen, addig legfeljebb olyan kérdéseket lehet csak feltenni, hogy Hódmezővásárhely valóban iskola-e, hogy Kondor Béla valóban szürrealista-e, hogy Kokas és Gerzson nevével valóban egy futurista és expresszionista tanulságokat ötvöző „csoport” jelezhető-e, hogy a nonfiguratív kísérleteknek valóban az „oldott” és a „konstruktív” lenne-e a két jellemző válfaja stb. Alignein persze olyan, kortárs művészettel foglalkozó, hosszabb — vagy akár igen rövid, de összefoglaló igényű — írás, amit ne lehetne kíméletlen szövegkritikának alávetni. De itt nemcsak erről van szó. A jelen terv azt is leleplezi, hogy mennyire tisztázatlanok a kortárs képzőművészet legalapvetőbb történeti-esztétikai problémái, illetve, ami már tisztázottabb lenne, az sem ment át a szakmai köztudatba. Ez viszont nemcsak a Galéria gondja, és nemcsak a Galériára ró feladatokat. Azon kellene gondolkodnunk, hogy miképpen lehetne a kortárs művészet bemutatásának koncepcióját, még a forgatókönyv előkészítésének a folyamán, érettebbé tenni. Kérdés, hogy a Magyar Nemzeti Galéria mennyire használta fel már eddig saját erőit. Egy művész alkotása, akiről nem tudható, milyen és mennyi alkotással lesz jelen. Kondor Béla: Király és királynő. (fotó: Kovács Ferenc) 19