Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Juhász Előd: Szokolay Sándor: Sámson
A ZENE Szokolay Sándor: Sámson A bibliai, ezen belül az ótestamentumi témák mindig foglalkoztatták a zeneszerzőket. Sámson históriáját, bukását, nyomorúságát és végső bosszúját is sokan zenésítették meg, elég, ha csak a két legismertebb kompozícióra: Händel oratóriumára és Saint- Saëns Sámson és Delila című operájára utalok. Händel művét jórészt Milton ihlette, Sámson történetének (Bírák könyve, 13—16. fejezet) befejező részét alapul véve. Már itt a lélektani mozzanatok kapnak elsősorban hangsúlyt — azaz a főhős kálváriája megaláztatásáról az utolsó tett elhivatottságáig. Merőben más jellegű a jellegzetesen romantikus nagyoperává lett Sámson és Delila, melyben a szerelmi motívum kerül reflektorfénybe. Természetesen minden kor másképp és mást vall magáénak még egyazon történetből is. Németh László 1945-ben, Békésen írott Sámson-drámájában ismét a mély lélekrajzokra irányul a figyelem, minden külső mozgás, cselekmény csak motiválja a hősök meglehetősen titokzatos és bonyolult „keresztállásait”. A drámaíró Sámson alakjában-témájában sokszoros áttételeket lát: „Sámson régi kép az én belső mitológiámban ... ő annak a hősnek a jelképe, aki már majdnemhogy szörnyeteg. A szent, a hős, a szörnyeteg, ez volt a három alak, egyben három rangfok (paradicsom, purgatórium és pokol), amellyel a történelem alakjait mértem s a magam érvényesülési ösztönét irányítottam... a szörnyetegség, hősiesség, sőt szentség között tátongó életnek volt jelképe számomra ő is, akit a magam »kinőtt haja« most megint eszembe juttatott.” (Részlet a Sámsonhoz írott Előszóból.) Mit jelenthet ma, a mai embernek Sámson története? Konkrétan: Szokolay feldolgozása? A Szenvedély, Igazságkeresés, Elhivatottság — örök témák, örök mozgatóerők. Akárcsak „a szent, a hős, a szörnyeteg” külön-külön és együttesen. Sámson az operában — melynek szövegkönyvét a zeneszerző állította össze a drámából, erős rövidítésekkel — földöntúlisága ellenére is tévedő, esendő, makacs, sőt: befolyásolható ember. Ám jellemében nem ezek a tulajdonságok dominálnak. Sokkal inkább az, hogy személyiségének sugárzó nemességével messze kiemelkedik az őt körülvevő világból. Rendkívüli jelenség. De a világot, a szenny és gazság világát, megváltoztatni nem tudja, kiszolgálni pedig nem akarja. Egyetlen megoldás számára: a pusztítás és pusztulás. Ezt látjuk-halljuk az opera utolsó jelenetében, amely azonban mégsem éreztet teljes világégést, pesszimizmust — már csak azért sem, mert az eredeti Németh-drámában választási lehetőségként más, a népfelkelésterve is felmerül. De nemcsak ezért. Szokolay valóban a pusztulást, a templom összedőlését rajzolja kemény, drámai eszközökkel. És mégis, mást is sejtet. Azt, amite talán meglepőnek tűnik a hasonlat, de ha túlzó is, rávilágít a lényegre —, amit például Bartók Mandarinja: ahhoz, hogy vágya, emberi-emberfeletti vágya beteljesüljön, végig kell járnia az élő poklot, s amikor végre célját eléri, meghal. Hasonlóképpen Sámson: ahhoz, hogy ember maradjon, küldetését teljesítse, meg kell halnia. Halála — akárcsak földöntúli ereje — szimbolikus jelentésű. Nem a népfelkelő hős szolgáltat itt és így igazságot — bár ilyen megoldást is el tudtam volna képzelni —, hanem a magányos hős önfeláldozásával — időtlenül.z opera befejezése kulcs az előzmények elrendezéséhez, feloldásához. Itt derült fény végül arra a titokra — az Erő és Elhivatottság Titkára —, amely a hős alakját körülölelte, s melynek kifürkészésére a külvilági Delila is hiába vállalkozott. Ez a titok gondolat érdekes módon nemcsak a címszereplőhöz, hanem Delilához is kapcsolódik, ám a librettó csak Sámson esetében ad teljes és messzemenően kidolgozott portrét. A többiek — az operaváltozatban — némileg veszítettek egyéniségükből, pontosabban úgy tűnt, kissé egyoldalúak. Még pontosabban: csak Sámson mellett, az ő közelségében élnek, Sámson sorsát „mozgatják”, életük jellemük is csak annyi, amennyi fényt rájuk sugároz. Íme például Delila: kissé „a végzet asszonyá”-vá degradálódott, önálló egyéniségére csak csírákból, félmondatokból következtethetünk. Meglehetősen tisztázatlanok akaratának, cselekedeteinek rugói. Persze nem egyértelműen, hiszen ő az érzéki, csábító Kivételes Nő megtestesítője — ehhez a karakterhez pedig a rejtelmesség, ösztönösség, kiszámíthatatlanság, titokzatosság mind-mind hozzátartozik. Németh László drámájának értékéhez nem fér kétség. Szokolay librettójához viszont további fenntartásaink kötődnek. A szöveg — ilyen formában is — erősen gondolati, filozófiai fogantatású maradt, tehát nehezen megzenésíthető. Dramaturgiailag sem minden indokolt: feleslegesnek hat Sámson kétszeri „bevezetése” — először az udvar, majd a nép elé. A király tanácsadóinak szerepeltetése operai reminiszcenciákat ébreszt (Turandot), mint ahogy a nagy bevonulásjelenet is ismerős sokszorosan az operairodalomból. Vajon a zene feledteti-e a librettó gyengéit? Nem teljes mértékben. Az bizonyos, hogy Szokolay sokkal tehetségesebb komponista, mint amilyen dramaturg. Ne értsük ezt azonban szó szerint, annál is inkább ne, mert zenéjének talán legnagyobb erőssége éppen a színpadra termettség, drámaiság. Vérbeli operaszerző. Bizonyos ősökre, nyilvánvaló inspirációkra természetesen ebben a partitúrában is rámutathatunk: így a „névjegy”-témák romantikus asszociációkat sugallnak, egyes kórusjelenetek Verdi, (!) Honegger és mások zenéjének hömpölygését is idézik; az eksztatikus kitöréseknél nem nehéz felismerni Richard Strauss Saloméjának, Elektrájának hangját stb. De: a szerző mindennél többet önmagából merít, pontosabban a Hamletből kevésbé, a Vérnászból viszont erősen. Mégsem epigon a Sámson-zene, még csak önmagának utánzása sem. Mert Szokolay tovább tudott lépni: zenével jórészt sikerült ezt a szimbólumokban, drámai forrpontokban gazdag témát egységesíteni, hitelessé, operaszínpadon is meggyőzővé tenni. Ragyogóak a pillérjelenetek, így a monumentális megnyitórész, a nyitány helyetti sűrített levegőjű kórus-elbeszélés: „Sámson erejének vétele”. Nem kevésbé sikerült a folytatás, szinte a teljes első felvonás. Különösen jól megoldottak a jelenetek ötvözései, és itt az opera szerkezetére oly jellemző párbeszédek egymásutánjai is szerencsések, nem monoton hatásúak. Halványabbnak hat viszont a második felvonás első képének zenéje: Delila és férje, Thimneusz álomelbeszélése. Izgalmasabb lesz azonban a légkör, amikor Sámson megjelenik, s a Királlyal folytatott szóváltás során zeneileg az uralkodó fölé nő. Ismét az első felvonás magaslataira emelkedik a második kép: a most már cselekvővé változott tömeg Sámsont követeli: Sámson „mulattatja” a népet (ez egyébként a rendezés egyik bravúrja!), majd a végső bosszúállás, a beteljesedés, összeomlás perceihez érünk a lélegzetvisszafojtó feszültségű zenével! Szokolay ezúttal gazdaságosabban bánt a nagyzenekarral, mint a Vérnászban, és színesebben, természetesebben, mint a Hamletban. Azért néhol érzésem szerint még többet is rábízhatott volna az így zömmel csak kísérő zenekarra. A hangszerelésnek kevéssé válik előnyére, hogy az énekesekkel gyakran együtt játszanak a hangszerek, hangról hangra ugyanazt, aminek következtében gyakori a „fedés”, az ének háttérbe szorulása. A zene szigorú szerkesztése, tömörsége, szervezettsége egyszeri hallásra megragadja a hallgatót, a fő motívumok vándorlása következetes, mindenhol, még a variációkban is követhető. És ami a legfontosabb: mindvégig érvényesül — hangszereken és énekelve — a dalolás, a szó teljes értelmében. Szokolay olyan zenét komponált, mely nem sokkírozó hatásaival, újszerűségével tűnik ki, hanem természetes áradásával, melodikusságával, a jelenetek egymást váltó dinamikájával, elementáris, őszinte érzelmi töltésével, szuggesztivitásával. Pontosan ezt a magával ragadó sodrást érezheti jól az a közönség, mely nemcsak a bemutatókon, hanem a további estéken is vastapssal jutalmazza a művet és a produkciót. Most itt nem áll módunkban az egyéni teljesítményeket sorra méltatni, csak a legragyogóbb alakításokat emelném ki. Melis György félelmetesen nagyszerű Sámson! (A másik címszereplő, Berczelly István is illúziót kelt.) Mindkét Delila, Házy Erzsébet és Sass Sylvia kitűnő. Remekelnek a karakterfigurák: Palcsó Sándor, Szirmay Márta, Faragó András és a többiek. Hatásosak a díszletek és jelmezek (Forray Gábor, Márk Tivadar), igen nehéz szerepében jó a kórus (karigazgató: Nagy Ferenc), s mindkét szereposztás karmestere, Kórodi András és Lukács Ervin hivatása magaslatán áll. Mikó András dinamikus, változatos rendezése a siker fontos összetevője. Aligha tévedünk a jóslással: Szokolay Sámsonja jó ideig Operaházunk repertoárdarabja marad, s a mű nemzetközi karrierjében sem kételkedünk. JUHÁSZ ELŐD Sámson és Delila: Házy Erzsébet és Melis György (MTI fotó: Keleti Kila) KRITIKA 31