Kritika 3. (1974)
1974 / 2. szám - Miklós Róbert: Szalai Anna: Koszorúcsata - Kovács Magda: Rózsa György - Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével
S zalai Anna: Koszorúcsata Petőfi születésének 100. évfordulóját egy olyan társadalmi rend ünnepelte meg, amely a hatalom elorzásának pillanatától merő anakronizmus volt. Királytalan királyság, nemzeti-keresztény kurzus, s ami mögötte van: terror, megfélemlítés, bosszú és hazugság. A Petőfi-évfordulót is jobb lett volna elsikkasztani. De nem lehetett. A centenárium évét 1922. július 31-től 1923. július 31-ig is meg kellett tartani. Hogy hogyan, erre felel Szalai Anna könyve, a Koszorúcsata. Ez a könyv alapos elemző feltárása mindannak, amit egy silány politikai rendszer Petőfivel, Petőfiért az évforduló kapcsán véghezvitt, hogy ünnepségek sorozatával, előadásokkal, tanulmányokkal, cikkekkel, könyvekkel a maga képére formálja a költőt. Igaza van a szerzőnek, amikor azt írja: „Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a költő alakjának átszínezése, eszméinek kiforgatása talán egyetlen esetben sem történt olyan gátlástalanul, mint az ellenforradalmi rendszer »műhelyeiben« a költő születésének századik évfordulóján.” Elegendő itt talán egyetlen példa: a rendszer konzervatív kulturális exponense, Berzeviczy Albert oly messzire merészkedik, hogy Petőfi forradalmiságát, a hatalmasok elleni kirohanásait („Nagyszerű, de gyászosan szertelen kitörése egy féktelen költői lángelmének”) pusztán irodalmi hatásoknak tulajdonítja. zalai Anna könyve azonban nem csupán, vagy jobban mondva nem az elrettentő példák gyűjteménye, hanem roppant filológiai apparátussal, ökonomikus szerkesztéssel megírt tanulmány, amely éppen azzal, hogy elemzően feltárja egy irodalmi eseménysorozat minden mozzanatát, egyben megteremti az atmoszféráját annak az — 1923-as — esztendőnek, amely legújabb kori történelmünk egyik legválságosabb esztendeje volt. A szerző természetesen nemcsak a hivatalos Magyarország Petőfi-ünnepségeit és az évfordulóra írt cikkeket, monográfiákat mutatja be, hanem azt a heroikus, hatásában sajnos mérsékelt küzdelmet is, amit részben polgári ellenzéknek számító írók, publicisták, részben a megtépázott, kizsigerelt, az első tájékozódó lépéseket tevő baloldal és az emigráció folytat Petőfi meghamisítása, kisajátítása, megfésülése ellen. Ezekben a fejezetekben kitűnő példáit találjuk a helyes és hasznos műelemzéseknek. Gondolunk itt elsősorban Babits Mihály Petőfi koszorúi, Kuncz Aladár Petőfi zsenije és a Nyugat Petőfi-számának szellemes elemzésére — bár ez utóbbi esetében nem találjuk szerencsésnek éppen Szabó Dezső sommás, frivol ítéletének közlését e számmal kapcsolatban. Ennél többet a Nyugat sem tehetett 1923-ban. Igenis, Babits félt és féltette a Nyugatot. Külön ki kell emelnünk a Juhász Gyula hűsége című fejezetet; remek bemutatása ez a költő már-már vallásos Petőfi-kultuszának. Nem véletlen, hogy jóval az ünnepségek előtt — szinte megérezve a közelgő blaszfémiát — Juhász Gyula — szegény, gyermeki lélek! — így követelődzik: „Egyetlen méltó módja a Petőfi-kultusz terjesztésének: jó és olcsó kiadásban újra megjelentetni öszszes műveit, hogy a legutolsó kunyhóban és a legelső palotában egyaránt ismét olvashassák, megismerhessék és szívükre ölelhessék a költőt, aki ma is forradalmat és jövendőt jelent a magyar életben, és még sokáig, nagyon sokáig azt fogja jelenteni.” Juhász Gyulának volt a legigazabb igaza: „Nem parádéval kell Petőfit ünnepelni, hanem magával Petőfivel!” Mintha minden a visszájára fordult volna. Igen alapos munka Szalai Anna könyve, s szakmai pontossága sem gátolja olvasmányosságát. Van azonban egy-két — nem a lényeget érintő — megállapítása, amelyet szóvá kell tennünk. Ilyen az ún. „politikai bélyegcsata”. Nem hisszük, hogy a kibocsátott Petőfi-bélyegsorozattal feledtetni lehetett volna a Tanácsköztársaság idején kibocsátott, a forgalomban alig levő Petőfi-bélyeget Téves a szerzőnek az az információja, miszerint 1899-ben a költő szobrát — a fiatalon elhunyt Köllő Miklós alkotását — a segesvári csatatéren állították fel; a szobor, amely valóban Kiskunfélegyházára került, eredetileg nem a csatatéren, hanem a segesvári várnegyed bástyáján, a csatatér felé fordulva állott. És végül néhány szót a finnországi ünnepségekről. E sorok írója még ismerte azokat a professzorokat, fordítókat, akik az ünnepségek tartalmi részét irányították. Őket nem tévesztette meg sem Pekár Gyula öregedő atlétaalakja, sem a kurzus „ideológiája”. Ők az igazi, a teljes Petőfit ünnepelték, fordítottal, terjesztették, s aligha hisszük, hogy valami érzelmi közük is lett volna az akkori Magyarország politikai arculatához. Mindez természetesen semmit nem von le a szerző alapos munkájának értékéből. (Szépirodalmi) MIKLÓS RÓBERT 23 I Az életrajz — különösen egy oly értő Petőfi-kutató műveként, mint Fekete Sándor — ahol csak lehetséges értelmezi vagy értelmezni segíti az életművet. Igazolásul egy példát. Petőfi, amikor a színészettől megválik, nem a költő és művész oly szívesen melengetett kettős eszményét készül odahagyni. S amikor Debrecenből Pestre megy egy kötet verssel, Fekete finom ráérzéssel fogalmaz: „nem pályáját, hanem sorsát akarta megfordítani a színészköltő, az ínségből, a nyomorból, az adósságokból akart kiszabadulni”. (A kiemelések Fekete Sándortól valók.) Debrecent elhagyva „immár csak költőként haladhatott tovább”. Életrajzi adatokból eredő irodalomtörténeti következtetés ez. Példa arra, hogy a megírt életszakaszt is csak élet és mű teljes ismeretében lehet hitelesen közvetíteni, okok és okozatok ismeretében, tényeken alapuló következtetések s új összefüggések felmutatásával. Az irodalomtörténeti szaksajtóban bizonyára részletekbe menően, bőven lesz még szó Fekete Sándor munkájáról. Itt és most azonban az életrajz stílusáról szeretnénk még szólni néhány szót. Élvezetes, érdekesen megírt, szép olvasmány Fekete Sándor könyve. Újabb bizonyítéka annak, hogy az irodalomtudománynak egyáltalán nem természetes velejárója az unalom, s stiláris szárazság vagy a túlzott szakmai zsargon. Ebben a könyvben írói eszközökkel kelnek életre a tények és adatok, a gyermek és ifjú Petőfi eleven erővel van jelen, s az olvasó a tudós szerző művészi vezetésével válik maga is a gyermek s ifjú kevés örömének s tenger szenvedésének tanújává. Ez pedig nem kis érdem. (Akadémiai) pálmás Kálmán i csib'jraa Rózsa György - Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével Már a címében is benne rejlik az egész könyv különös dinamizmusa. A szállóigék, népdalok és bakanóták „negyvennyolcát” idézi, így, a hűvösen tárgyilagos századjelölés nélkül, ugyanakkor szándékos distanciát is teremt, hangsúlyozva, hogy a szerzők átengedik a szót a kortársaknak, azoknak, akik teremtették, átélték a forradalmat. A szűkszavú alcím — képek, nyomtatványok és iratok — nem sokat árul el a szerzők szándékából. Képes történelemkönyvet már sokat láttunk, sőt a közelmúltban egy szép és okos könyv, a Magyarország története képekben magával a képanyaggal mutatta be történelmünket. Rózsa György és Spira György könyvét azonban nemcsak azért érdemes kézbe venni, mert anyaga minden eddigi gyűjteménynél gazdagabb: újdonsága és az olvasói élmény forrása az anyag feldolgozásának sajátos módszerében van. Az első belelapozásnál feltűnik, hogy a könyvben csak képek vannak, nincs elemzés, összefüggő szerzői szöveg. Elkerülik tehát az átfedést, ismétlést, ami óhatatlanul illusztrációvá süllyesztené az informatív képanyagot, s ami ennél is fontosabb, ezt a könyvet nézegetve, az összefüggéseket, következtetéseket az olvasónak kell megfogalmaznia. S bár így az alkotói folyamat részese lesz, és érezheti a felfedezés őszinte örömét, a szerzők mégsem hagyják magára az olvasót. A bevezetésben megfogalmazzák saját szerepüket: minél elevenebben szólnak 48 tanúi, minél közelebb került a múlt, az ítéletalkotáshoz annál nagyobb szükség van a távlatra, a szerzők jelenlétére. A közel és távol feszültsége ragadott meg minket a címben, ezt fogalmazza meg az előszó, ez teszi izgalmassá a könyvet. A múltat a festményeken és rajzokon kívül nyomtatott és írott szövegek idézik. A jelen néhány, kurzívval szedett szűkszavú mondat a dokumentumok összekapcsolására, illetve a képeket bemutató, magyarázó rövid szövegek. Ezekben a szerzők direkt állásfoglalása alig vehető észre. Közlésekre szorítkoznak (kiket Karikatúra 1848-ból: Szerelmey Miklós litográfiája, a kép jobb oldalán Petőfi