Kritika 3. (1974)

1974 / 2. szám - Pálmai Kálmán: Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I.

impresszionistákhoz, szimbolistákhoz és szür­realistákhoz vonzza, vagy olyan modernebb utódaikhoz, mint Christine Lavant, Paul Ce­lan és mások. Jó volna — mint ahogy Vas Istvánnál is jó lett volna — számos remek­léséből idézni, összevetni az eredetivel, hogy az olvasók ne csak becsületszóra higgyék el: Rónay a legnehezebb verseket is biztos ízlés­sel, megvesztegető könnyedséggel, elegánsan, csillogóan és mégis a lehető leghívebben for­dítja. H­a idézésre eddig sem volt módom, még kevésbé vállalkozhatom rá Somlyó György két tekintélyes kötetét lapozgat­va. Mert a Szélrózsa olyan mohó szenvedélyű fordítónak a kötete, aki — ellentétben Rónay elvével — mintha a legszélesebb körű infor­máltságot és informálást tartaná fő feladatá­nak (bár természetesen nem a gondos meg­munkálás és a művészi igény rovására). Ha figyelembe vesszük, hogy Somlyó sem korlá­tozza fordítói tevékenységét pusztán a vers­­fordításra, akkor különös tiszteletet érdemel ez a több mint ezer oldalas antológia. Elisme­résünk csak fokozódik, ha a nevek közt bön­gészgetünk. Somlyó válogatásában felvonul az egész a mai és nem babitsi vagy Szerb An­­tal-i értelemben vett — világirodalom szinte minden nagy, közepes és kis költője, az óko­riaktól a mai latin-amerikai lírikusokig. Ez a bőség már-már zavaró is, főleg, ha szemet szúr, hogy eléggé sok az olyan költő, aki csak mutatóba szerepel egy-két versével. De mond­hatnánk-e jogosan, a sablonos elmarasztalás szavával, hogy „a kevesebb több lett volna”?! Hiszen itt akkora a „többlet”, hogy közbe­­közbe­n pihenőül — még jól is esik eltűnőd­ni valamelyik számunkra ismeretlen spanyol vagy francia költő egy szem versén, vagy olyan érdekességeken, mint mondjuk, a pró­zaíró Camus, netán épp Huxley versein. És Somlyó öntudatosan vállalja a „mértéktelen­­séget a fordítás műfajában”. Ha mások roko­nokat kerestek és keresnek az idegen költők­ben, ő azt vallja, hogy erre nem volt szüksége. „Mintha eleve rokonom lett volna minden költő. Sosem elsősorban ilyen vagy olyan köl­tészetet , mindig magát a költészetet szeret­tem ... Minden emberi dolog közül éppen ezt éreztem magammal a legrokonabbnak. Fordí­tottam? És idegen költőket? Ha igazán őszinte merek lenni, sosem éreztem így. Inkább úgy, hogy a költészet éppen az, ami sosem idegen tőlem; hogy — mint Robert Sabatier írja — »idegen költészet nincs is­« . Nem is kell tehát lefordítani. Mert mindenki költészete a ma­gunk költészete. Mindenesetre: nem külső el­­szánásból fakadt e pihenést nem ismerő »ku­tatás a szélrózsa minden irányában«, hanem lényem legbenső szükségéből”. Somlyó tehát nem úgy jár Orpheus nyomában, mint Rad­nóti, Dsida vagy utánuk is sokan, hanem in­kább úgy, mint Kosztolányi, Szabó Lőrinc, az­az valamiféle csillapíthatatlan teljességvágy­­gyal, önmaga megsokszorozására törekedve. S miközben az általa bejárt tájak lelki útiraj­zát adja, egyúttal olvasóit is a legtávolabbi expedíciókra készteti. Az ismertebb, szebb vagy megszokott tájakon azért ő is hossza­sabban elidőz. Victor Hugónak például — aki­ről nálunk még mindig nem tudják eléggé, hogy költőként is milyen nagy volt — har­minchat versét közli, Kavafisznak, Éluard-nak huszonhat-huszonhat, Apollinaire-nek hu­szonnégy versét — de nem folytatom, csak utalásszerűen: azok, akiket a legjobban sze­ret, vagy akiktől — más kötetek kapcsán — a legtöbbet fordított, mint Neruda, Lorca, Aragon, Vallejo, Guillevic, Octavio Paz, Her­­nández — mind igen szép számú verssel sze­repelnek a Szélrózsában. Ezért is mondhat­tam, hogy a „többlet” kárpótol a hiányosan vagy éppen tán fölöslegesen bemutatott köl­tőkért. Somlyó fordítói stílusa is közelebb áll Szabó Lőrinc logikus, gyakran puritán s a verszenét olykor másodlagosként kezelő mo­dorához, mint a Nyugat nagy fordítónemzedé­kének stílusához — vagy Vas Istvánéhoz, Ró­­nayéhoz —, de mindenre van hangja, s azt hiszem, végül is abba a fordítótípusba sorol­ható, amelyet Vas István „színészinek” nevez. A Szélrózsa: sok nagy és kisebb szerep, fő- és epizódszerep eljátszása, s egészében lenyű­göző teljesítmény. (Európa, Magvető) SZABÓ EDE (A költő gyermek- és ifjúkora)A­z írói életrajz nem vonzó műfaj az iro­dalomtudományban. Bizonyára azért, mert aprólékos adatgyűjtéssel, elterjedt tévedések, értelmezések korrekciójával, időt emésztő filológiai kutatómunkával jár, mert nem elég mutatós. Irodalomtudományunk nem is nagyon bővelkedik a jól használható, eligazí­tó, tudós igénnyel írott életrajzokban. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy pontos, körültekin­tő filológiai alapozás, biográfiai „aládolgozás” nélkül hiteles műelemzés nincsen, s a divatos vagy éppen tetszetős műelemző módszerek is, a gyakorta bizonytalan elvi alapokon túl, éppen az adatokra, életrajzi tényekre épülés hiányában, előbb-utóbb menthetetlenül a té­vedések ingoványaira vezetnek. Az irodalom­­történeti szintézis — különösen nagy íróink, költőink életművének marxista értelmezése — mind kevésbé nélkülözheti a tudományos igényű és értékű életrajzokat. Az életrajzi kutatás, életrajzírás jelentőségére gondolva, éppen emiatt értünk egyet Fekete Sándorral abban, hogy a szigorúan értelmezett tudo­mányosságon túl Petőfi „... nem egy valaki irodalmunk sok kiváló költője közül, hanem . .. nemzeti történelmünk különleges alakja. Az ő élete — közügy.” Ez a felismerés vált annak az igazságkereső tudós szenvedélynek az alapjává, amelynek eredménye az új Pe­­tőfi-életrajz első kötete, és amely által ör­vendetesen gazdagodott — a szerző kedvelt szóhasználatával élve — a „Petőfi-tudo­­mány”. Feketének a költő gyermek- és ifjúkora (1823—1844) megírásához elődöktől és kor­­társaktól származó gazdag anyag állt ren­delkezésére. A hajdani iskolatársak, barátok emlékezésein, gyakran pontatlan emlékfel­idézésein kívül olyan alkotások, mint Fe­­renczi Zoltán — igaz, már csak filológiatör­téneti szempontból említhető, ám teljesen mégsem mellőzhető — Petőfi-életrajza, olyan művészi erejű nagy mű, mint az Illyés Gyuláé, olyan áldozatos és szenvedélyes biog­­ráfusok eredményei, mint Dienes Andrásé, Mezősi Károlyé, vagy olyan, a nehezebben hozzáférhető eredeti közléseket is egy beren­dező, mindig kéznél levő tudós kézikönyv, mint Hatvany Lajos munkája, az így élt Petőfi. Az életmű-interpretációk sorában hadd említsük meg itt Horváth János ötven éve megjelent s a kutatásban ma sem el­avult Petőfijét, s a felszabadulás után egyre gazdagodó marxista Petőfi-kép kialakításá­ban jelentős részt vállaló Révai József, Sőtér István, Pándi Pál munkáit. S ebbe a sorba tar­toznak Fekete Sándor Petőfi-­kutató társai­nak, Kiss Józsefnek, Martinkó Andrásnak, Lukácsy Sándornak, H. Törő Györgynek, Jakus Lajosnak s másoknak a költő életraj­za szempontjából is értékes részeredményei, valamint éppen a szerzőnek a vándorszínész Petőfiről s a költő romantikájának forrásai­ról írott új, a további kutatások irányát is befolyásoló tanulmányai. F­ekete szerint nem az ő műve lesz az utolsó Petőfi-életrajz..............kötelessége minden kornak — írja —, hogy újra és újra ellenőrizze és felfrissítse a költő éle­tének történetét is, hogy az adatok és adalé­kok, az egymást cáfoló legendák és értékelé­sek áradatából kimentse és felmutassa a lé­nyeget, cicomás mítoszok nélkül.” Fekete a feltárt tények és adatok alapján a költő gyermek- és ifjúkorának reális bemu­tatására, a sokat és sokszor vitatott vagy a még ma is vitában álló életrajzi kérdések rendezésére törekszik, újból felidézi és véle­ményünk szerint helyesen ítéli meg az oly sok energiát fölemésztő ún. szülőhelyvitát, a Dunavecsét, Kunszentmiklóst, Szabadszál­lást a lehető szülőhelyek sorából kizáró, Kiskőrös—Kiskunfélegyháza-pert, amelynek változó indulatokat hömpölygető vitái az 1960-as években elsősorban a Kiskőrös párt­ján álló Dienes s a Kiskunfélegyháza mellett érvelő Mezősi között zajlottak. A szerző a szülőhelyre vonatkozó hiteles tények, doku­mentumok s más, egymással higgadt tár­gyilagossággal szembesített vélemények alap­ján az egyedül lehetséges józan állásponton van: ma sem dőlt el, hol született a költő, s ebben a kérdésben további, szigorúan adatok­ra, tényekre támaszkodó tudományos vizs­gálatot tart kívánatosnak, célravezetőnek. Anélkül, hogy kisebbítené a valódi szülőhely meghatározásának szükséges voltát, nem ezt tartja a Petőfi-kutatás legfőbb feladatának s a Félegyháza-párti Mezősi Károly egy túlzó megállapításával vitázva hangsúlyozza: „ ... a költő fő életrajzi adata az, hogy megszületett, méghozzá 1823. január elsején, vagy néhány nappal korábban, eddigi ismereteink szerint valószínűleg Kiskőrösön. Ezenkívül fő élet­rajzi adata még, hogy születése után húsz és egynéhány évvel a halhatatlan remek­művek egész sorozatát alkotta meg, majd 1849. július 31-én — pontosan megint csak nem ismert körülmények között — a ma­gyar szabadságharc katonájaként elesett. Folytassuk a vitát, de ne tekintsük ezt a szülőhelyi rejtélyt Petőfi élete fő adatának, ne ez kösse le legfőbb energiáinkat.” Világos álláspont, egyetértünk vele. A Petőfi-kutatás, az életmű-magyarázat elvi, eszmei, esztétikai teendői nem szorulhatnak háttérbe a szülő­helyvita esetleges további „izgalmai” miatt sem. F­ekete Sándor az életrajz pontosságára törekedve, az új kutatási részletered­mények adatainak sok eddigi ismere­tünket korrigáló jellegét figyelembe véve, számos esetben igazít ki adatokban, időpon­tokban a köztudatba természetszerűen beivó­dott tévedéseket. Így az Illyés-könyv eseté­ben, anélkül, hogy a mű jelentőségét, szere­pét, hatását a legkevésbé is csökkentené. Ha­sonlóan bírálja Hatvanyt, például a Jókai­val, mint forrással szemben táplált egyér­telmű elutasítása miatt, visszaadva a Jókai­tól fennmaradt közléseknek, emlékezéseknek annyi filológiai hitelt, amennyi ezeket meg­illeti. Vagy Dienes András szép és tiszteletre méltó szenvedélyének elfogult túlzásait nye­segeti, éppen Hatvanyval szemben. Az igaz­ságra való lehető legteljesebb törekvés a fő erénye ennek az életrajznak. Elég, ha a szer­ző korábbi kutatásaira hivatkozva az élet­rajznak azt a fejezetét idézzük fel, amelyben Petőfi vándorszínészéveire, színészi tehetsé­gére, fellépéseire vonatkozólag saját kutatá­sainak alapján imponáló filológiai biztonság­gal igazítja ki a költő színészi tehetségte­­lensége mellett kritikátlanul nyilatkozó Fe­­renczi és Hatvany téves megállapításait, azokra a forrásokra — ez esetben Pákh Al­­bertre, Gyulai Pálra — is hivatkozva, akik­től a színészi tehetségtelenség legendája útjára indult. Ugyanakkor az életrajz for­málódásában szerepet vivő egykori társak, barátok, mint Szeberényi Lajos, Orlay Pet­­rich Soma, Sass István emlékezéseit forrás­ként kezelve erős kritikával, de elismerően használja fel reálisnak bizonyult közléseiket. Jegyzetapparátusa aktív, eleven. Adatai — ha korrigálnak vagy ha újabb vitára inge­relnek — mindig életrajz és életmű eltéphe­­tetlen összefüggéseire utalok, nem minden­áron, tehát erőltetetten, hanem a gondolat, az érvek logikája következtében hordoznak szemléletileg is újat, mint például Erdélyi János megállapításával kapcsolatban. Petőfi költői eredetiségéről, élet és mű dialektikájá­ról a Regélő Pesti Divatlap 1844. január 11-i számában ezt írja Erdélyi János: „A lyrai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta lép­tek fel, kiemelkedő Petőfi Sándor. Az ős köl­teményei több álnév alatt saját meglepő jel­­leműek, mélység és világosságban egyiránt kitűnőek; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral, (csak hogy itt őrizkedjék a sok­tól) akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki olyan életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért és ér­zésekért.” Az életrajzhoz a gazdag jegyzet­anyagon kívül külön fejezetben, „Viták, ki­egészítések” címen, a gyermek- és ifjúkor megítélése szempontjából ma is vitatott ér­telmezésekről, olykor félreértésekről tudósító kistanulmányok csatlakoznak. Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. 22

Next