Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Földényi F. László: Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői, Karnyóné s az két szeleburdiak - Berkes Erzsébet: Németh László: Gandhi
Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői, Karnyóné s az két szeleburdiak Ruszt József rendezésének legnagyobb érdeme, hogy e darabokat korukból nem szakítja ki. A felvilágosodás színjátszásának összetett közegébe viszi vissza a műveket, s ott próbálja rejtélyüket kibogozni. Különösen a Karnyónéban marad hű a kor hagyományaihoz. A Karnyóné jellegzetesen a vásári színjátszáshoz kapcsolódott, amelyben némajáték és cirkuszi csinnadratta, fennkölt szerelem és közönségre kacsingató paráznaság zokszó nélkül tűrte meg egymást. Csábító a veszély, hogy olvasva is, de színre hozva még erőteljesebben, a kőszínház formai leltárába préselődik bele a Karnyóné. A népi és vásári színjátszás világába helyezve viszont elénk tűnik a mű groteszkbe hajló szelleme. Már a díszletterv jelzi: csak játékról van szó. A színpadból elkerített „kisszínpad” utalt arra, hogy a színészek is csak addig színészek, míg ezen az elkerített területen belül téblábolnak. Onnan kilépve ugyanolyan nézői az eseményeknek, mint a közönség. S az elkerített részen belül is a harsány komédiázás az uralkodó. A kilónyi festék az arcokon, a nagyra növesztett orrok, a komikusan pukkanó pisztolyok, a holtukban is forgolódó és fejüket mindenre felkapó szeleburdiak még erőteljesebben húzták alá: itt semmi sem lehetetlen, s ha levágott fejeket ragasztanának vissza, azon sem lepődnénk meg. Ruszt törekvéseinek a mélyén elszánt igény húzódik — a Karnyónét is és a Tempefőit is úgy állította színpadra, hogy eredeti értékeit a mai néző számára jelenvalóvá tette. Két szempontot egyesít magában ez a törekvés. Egyrészt a darabokat úgy kell megrendezni, hogy hűek legyenek az eredeti környezethez és a korabeli lehetőségekhez, másrészt viszont a mai közönségnek is mondjanak valamit. S fontosat, persze. Az előadás mindkét szempontnak eleget tett, így a rendezőnek nem kellett külsődleges, a művészi szférán kívül eső eszközökhöz nyúlnia, ugyanakkor nem süllyedt öncélú, a közönségről megfeledkező játékba. Igaz, a két darab nem tudott egyenlő mértékben eleget tenni ennek az igénynek. A Tempefőit csak kőszínházi keretek között lehet előadni, s Csokonai ezeket a kereteket csak felszínesen ismerte. Ennek következtében a mű gondolatilag is, dramaturgiailag is gyengébb a Karnyónénál. Bár jóval magvasabb eszmékkel telített a Tempefői, ezek olykor elvontak, élettelenek, s a Csokonai által elítélt figurák egytől egyig élőbbek és hitelesebbek, mint Tempefői vagy barátnője. A korabeli színház fejletlenségének jele ez . Csokonai számára nem létezett olyan magyar színházi és drámai hagyomány, melyre realista, a felvetett kérdéseket mélyebben végiggondoló és megoldó darabot építhetett volna. Ezért van az, hogy a kisebb horderejű gondolatokat felvető Karnyóné színpadravitele művészileg nagyobb lehetőségekre ad teret. A darab eleve a vásári színjátszásra épült, s nem véletlen, hogy itt Csokonai az önfeledt játéknak nagyobb teret enged, mint a Tempefőiben, és a különböző alakokat és helyzeteket képes élővé varázsolni. A Tempefői ma főként csak kordokumentum, a Karnyóné viszont ma is szórakoztató és magával ragadó, épp viszonylagos „időtlensége” az, ami a darabot a Tempefői fölé helyezi. Mindkét mű rendezésében és előadásában ott húzódott az igény, hogy a darabok minden mozzanata szoros egységbe kerüljön, s még a külsődleges feloldás is szervesen kapcsolódjék mindkettőben. A Karnyónéban eleve megvolt ez a lehetőség, s nem lepődünk meg a boltosné (Csáky Magda) és a két szeleburdi (Simor Ottó, Gerbár Tibor) feltámadásán, hiszen ebben az előadásban a haláluk sem volt komoly, csak komédiázás. A dramaturgiailag talán felesleges figurák is — például a kuruzsló, Fonyó István alakításában — ezért épülhettek a darabba, anélkül, hogy zavarók lettek volna. A Tempefőivel nehezebb a helyzet. A darab előadása is gyengébbre sikerült a Karnyónénál —és ez nem a rendező vagy a színészek hibája. Érezhető s végig erősebb volt a Csokonai előtti főhajtás és tiszteletadás, mint az elsődleges művészi élmény és hatás. (Nem véletlenül csak ebben a darabban jelent meg a költő arcképe a színpad hátterében.) Rövid epizódok jelentettek csak ez alól kivételt — például Novák István a hajdú szerepében. A dráma befejezetlen, csak feljegyzésekből ismert a vége. Katona Imre kiegészítése szellemes keretet adott: Tempefői (Csikós Sándor) meg is menekül, meg nem is Betrieger (Gerbár Tibor) markából. A darab vége ugyanis játék a játékon belül, eljátszása annak, hogy így is történhetett volna, még ha nem is ez következett be. Elkerülte az előadás a kompromisszumot, anélkül, hogy Csokonaihoz hűtlen lett volna. Ruszt József rendezése mindkét darabot, különösen a Kamyónét új élettel töltötte fel, s határozott és következetesen keresztülvitt koncepciója leporolta a darabokról a rossz olvasmányélmények, félreértések és megszokások porát. Debrecen és a Csokonairól elnevezett színház méltón ünnepelte költőjének kétszázadik születési évfordulóját — élményszerűen tette őt jelenvalóvá az előadás nézői előtt. FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ Németh László: Gandhi A huszonöt éve halott indiai népvezér sorsa és szándékai itt és most csak akkor kelthetnek tartalmasabb indulatokat, ha mai sorskérdésekhez, bennünk is viharzó szándékokhoz szólnak hozzá. Ha ez hiányzik, legfeljebb kuriózum lehet Gandhi világa. Érdekesség keleti ruhákról, politikusok neglizséjéről, európaiak számára miszticizmussal övezett keleti erkölcsről. Ezt is megnézhetjük, akár minden este, de mélyebb élményt annál, amit például egy ismeretterjesztő előadás is nyújt, aligha kapunk. Németh László tíz évvel ezelőtt azért írta meg Gandhi drámáját, mert benne kortársi aktualitást látott. A dráma hányféle vonása, vonulata, utalása és közvetlen fejtegetése tanúskodik erről, arról tanulmányt lehetne — avatottabbaknak kell is —írni. Jelzésszerűen mégis: nemzeti függetlenség és osztályharc; vallási-faji ellentétek és haladás; kis népek összefogása, hogy nemzeti érdekeken túlmutató célokat megvalósíthassanak; fegyveres erőszak és morális diktatúra; hatalom és erkölcs, illetve erkölcsös hatalom kérdései feszülnek ebben a drámában. Amikor tehát egy rendező úgy érzi, hogy színpadra kell állítania ezt a drámát, feltétlenül el kell döntenie már elöljáróban két kérdést. Az egyik: merőben kuriózummal akar-e szolgálni, vagy korunk sorskérdéseihez akar-e hozzászólni? A másik — s ez csak akkor merül fel, ha az igényesebb színházi közlendő mellett döntött —: mi vagy mik azok a mai problémák, amelyekhez Gandhi sorsa által, mintegy példabeszéddel, hozzá akar szólni? Hogy ezt eldönthesse, nem pusztán Németh László „drámáinak témáiból kell jól vizsgáznia”, ahogy azt a rendezői expozé a műsorlapon jelzi, de korunk ismeretéből is; és végül: dráma és kortársi valóság közös megnyilvánulású fordulópontjai felismeréséből is. Kazimir Károly, híven eddigi rendezési módszereihez, nem tekintette kanonizált szövegnek Németh László drámáját. Mint Dante, Milton esetében, úgy itt is alapanyagnak fogta fel az írott anyagot, bizonyos fokig apropónak ahhoz, hogy színpadi játékot, helyzetet és látványokat tegyen érzékletessé. A drámai alapanyag terjedelmes dialógusai, dialogizált esszéi, s mindenekelőtt az a közönség, amely számára a színpadi változat készült, ezt meg is követelték. Természetesen ehhez nem pusztán színpad- és közönségismeret szükségeltetik, hanem annak világos és következetes eldöntése, hogy a fentebb már vázolt második kérdésre milyen értelmű feleletet akar adni a színház. A rövidítések, látványosan egymás mellé rendelt jelenetek és történelemismeretet nyújtó narrációk igen jó szolgálatot tettek egy mozgékonyabb, színpadkészebb dramaturgiának. Úgy tetszik azonban, hogy ez a dramaturgia nem építkezik tisztán körvonalazott mondanivaló érdekében. Iskolás igényű talán ennek számonkérése, és könnyen érheti vád a bírálót: a sokjelentésű, művészi mivoltánál fogva színes drámát elszegényítené, motívumgazdagságától fosztaná meg az egyvonalú értelmezés. Hadd vessem fel mégis: azon már a szöveg „átszervezésekor” átestünk, hogy Németh László drámáját szabad-e, kell-e elszegényíteni. Egyetértve a színházzal, igennel válaszoltunk, mert meggyőződésünk, hogy ez két rossz közül a kisebbik. Megrövidíteni, egyszerűsíteni az írott szöveget kisebb baj, mint örök időkre könyvdrámának hagyni. Ezt a vállalkozást azonban csak az fogadtathatja el, ha a drámai nyersanyagot nem egyszerűen lecsonkoljuk, hanem valami határozott arcélűt faragunk belőle. A színház ezt a szöveg átgyúrásakor nem tette meg. A színjáték rövidebb lett, de áttekinthetőbb nem. A hősök, mindenekelőtt Gandhi belső világának rajza elveszett, a dokumentarizmus kapott így szükségképpen nagyobb hangsúlyt, de mert a kort jellemző tényanyag is kurtább lett, India nagy válságának mibenlétét is csak vázlatosan, utalásszerűen ismerhettük meg. Kazimir ezt pótolandó arra törekedett, hogy zene, jelmez és indiaias mozdulatok beiktatásával keltse fel a dráma világának atmoszféráját. Keleti Éva dokumentumfotói drámai erejűek, súlyos életanyagot hoznak a színpadra. A Prokopius Imre által összeállított zene keleti hangulatot. Márk Tivadar hófehér, fátylas, pittoreszk turbánokkal élénkített ruhái a keleti miniatúrák, számunkra mesevilágot idéző varázsát. Ezek a jelmezek nem erősítették, hanem devalválták azt, amit a dokumentumfotók s az elhangzó szöveg igazolt. Gandhi: Kozák András (MTI fotó: Keleti Éva) 29 KRITIKA