Kritika 3. (1974)

1974 / 2. szám - T. Erdélyi Ilona: Bodolay Géza: Petőfi diáktársaságai - Nyerges András: Vámos Miklós: Jelenleg a tizenharmadik a listán

ábrázolnak a képek, milyen eseményről van szó, mi volt az alkotó művész pártállása stb.), csak néha értékelnek. Egy karikatúra mellett olvashatjuk például, amelyen a mérleg egyik serpenyőjében Kossuth kalapja lehúzza az európai uralkodók koronáit: a rajz, „a valóságos erőviszonyokat szem elől vesztők vágyálmait” fejezi ki. Ha az ilyen konkrét útbaigazítás ritka is, a szerzők indirekt módon jelen vannak a könyvben: az anyag kiválasztása és csoportosítása az ő gondolataikat sugallja. Táncsics és Kossuth szembesítése példáulaz egyik földosztást követel, a megmaradt jobbágyi terhek eltörlését, a másik szigorúan fellép a földfoglalók ellen), a két szöveg egymással farkasszemet néz, egymásnak felel, majd néhány hónap múlva az itt politikus érvcsere hangja megváltozik, a tragédia előjele lesz. Táncsics hiába ismétli követeléseit, az ellenforradalmi demagógia viszont eredményesen szélesíti híveinek táborát. Az eddigiekből következik, hogy kép és szöveg egyenrangú a könyvben, egyforma informatív erővel bír. A válogatás fő szempontja a közlő szerep volt, negyvennyolc eseménytörténetét úgy kellett megrajzolni, hogy a dátumok láncsora mögött mélyebbre tekintő olvasó is választ kapjon kérdéseire. Így közepes festmény, közismert litográfia is helyet kapott a könyvben, ha fontos eseményt ábrázol, az írásos anyag sohasem ismétli feleslegesen, amit a képek már bemutattak, de segíti a rajzzal be nem mutatható összefüggések felismerését. A gazdag gyűjteményben a szakmabeliek számára is van reveláció; magyar és külföldi levéltárak darabjai, nehezen hozzáférhető források tárulnak elénk. A képzőművészeti alkotások közül a festmények (műfajuk szerint leginkább portrék) a divat parancsára uniformizált világot ábrázolnak; a korról — művészekről, politikusokról és eseményekről — hitelesebben vallanak a grafikák, ezek közül is az alkotót és témáját a karikatúra jellemzi legjobban. Andrássy, Szerelmey egymással vitatkozó rajzai kommentár nélkül is értékelik a pártharcokat, Petrichevich Horváth János néhány vonással jellemképet alkot. (Az ő rajzát látva Pecsovics Ferenc tolnai kortesről, megértjük, miért lett a Festetich grófok tiszttartójának neve halhatatlan — igaz, csak kisbetűvel, a mindenkori megalkuvók, „pecsovicsok” jellemzésére.) A bevezető hangsúlyozza, hogy a nyomtatványokat és kéziratokat is olvasnivalónak és nem dekorációnak szánták. Ha elolvassuk a fakszimiléket, megbirkózunk a kézírásos lapok gyakran összefolyó betűivel, negyvennyolc szemtanúinak dilemmáit, reményeit és csalódását élhetjük át, választanunk, döntenünk kell az ő nevükben és a magunkéban is. Falragaszok főbelövésekről és akasztásokról — a szükséges forradalmi erőszak és az ellenforradalom esztelen megtorlása várja a kortárs és az olvasó ítéletét. A képviselőház utolsó üléséről elszorult torokkal olvassuk Besze János esztergomi képviselő feljegyzését: élet és halál, a haza és a száműzetés határmezsgyéjén búcsúznak a magyar szabadságtól. Külön kell szólni a kötet példamutató magyarázóapparátusáról. A képanyagot Rózsa György tanulmánya egészíti ki — Negyvennyolc az egykorú művészetben —, tömören tájékoztat a népszerű műfajokról, sokszorosítási technikáról, bemutatja az alkotókat és néhány kiemelkedő művet. A jegyzetek megadják a lelőhelyet, a kézírások pontos olvasatát, az idegen nyelvű szövegek fordítását, mindazokat a tudnivalókat, amelyek a főszöveget nehézkessé tették volna. Háromrészes mutató zárja le a kötetet, külön színhely, szereplők és ábrázolók szerint. Hogy ez a kitűnő könyv mégsem lesz szamárfüles diákok és pedagógusok kezében, annak egyetlen oka van: nagyon drága. Ilyen típusú albumot nem lehet könyvtárban végigolvasni, elő-elő kell venni, lapozgatni, visszakeresni azt, ami felkeltette érdeklődésünket. Az ára miatt éppen a fiatalok könyvespolcáról fog hiányozni, akik a legnagyobb szeretettel és haszonnal forgatnak. (Képzőművészeti Alap) KOVÁCS MAGDA KRITIKA Bodolay Géza: Petőfi diáktársaságai Bodolay Géza a költőt követve mutatja be a meglátogatott városok, illetve iskolák diáktársaságait, ismerteti történetüket, tagjaikat, jellemzi munkásságukat és szerepüket a magyar irodalom- és művelődéstörténetben. Bár a kötet a Petőfi-évfordulóra jelent meg és címében kiemeli nevét, a főszereplő mégsem a költő, hanem a diáktársaságok ifjúsága, amely valóban megérdemli, hogy legalább egyszer népszerű formában is megemlékezzenek róla. Bodolay tíz évvel ezelőtti Irodalmi diáktársaságok című monográfiájában megírta történetüket, de az lévén tudományos mű, csak szűk körben terjedt el; itt volt hát az ideje, hogy kutatásainak eredményeit népszerű formában is közreadja. A szerző nem kerülhette el azokat a nehézségeket, amelyek az anyag természetéből és a műfaj változásából szükségszerűen keletkeztek, így például a társaságok bemutatásánál a módszerből fakadó kényszerű egyhangúságot. Mintha az olvasmányosság és a könnyedebb stílus érdekében történt volna, hogy Bodolay takarékoskodik az évszámok megjelölésével. Bár igaz, hogy a diákok közül, akiknek a szerző könyvét szánta, sokan ismerik Petőfi életének adatait, mégsem lett volna felesleges vándorlásának egyes dátumait gyakrabban tudatosítani. A szerzőnek aggodalomra nem lehetett oka. Olvasás közben érdekes átváltozásnak vagyunk tanúi: a történeti, művelődéstörténeti anyag szinte szépirodalommá válik, pusztán annak a heroikus erőfeszítésnek az ábrázolásától, amellyel a tanári kar és a diáksereg legjobbjai — gyakran szembeszállva az iskolai elöljárókkal — pártolták a magyar nyelv és irodalom terjesztését, segítették az ifjúság hazafias, a haladást szolgáló nevelését. Bodolay könyvének nagy értéke, hogy a diáktársaságok bemutatásával egy nagy nemzedéknek és egy nagy gondolatnak állított emléket. Annak a nemzedéknek, amely az 1830-as, 1840-es években ült az iskolák padjaiban és ott készült a jövőre, hogy néhány év múlva a forradalom és szabadságharc vezetői mellett a mozgalom derékhadát alkossa. És emléket állított „a haza javára” való áldozatos munka gondolatának. Értéke a könyvnek, hogy a szerző azokról is megemlékezik, akikről olyan ritkán esik szó: a kor tanárairól, nevelőiről. Az akkor felnövő új értelmiség tanítómesterei — dacolva a Helytartótanács tiltó rendeleteivel — megszervezték az iskolai egyesületeket, a diákok önképzését, megszerettették velük az irodalmat, a tudományokat, felkészítve őket az életre, a társadalmi feladatokra, hogy így pótolják a minden újtól, különösen az önálló és haladó gondolkodástól rettegő iskolai oktatás hiányosságait. Közöttük említhetnénk a hegeliánus filozófus matematikust, a pápai Tarczy Lajost, akinek Petőfi és Jókai sokat köszönhetett, vagy a nagy sárospataki tanáregyéniséget: Majoros Andrást, aki Szemere Bertalant, Erdélyi Jánost, Kazinczy Gábort és Tompa Mihályt indította útjára. A reformkorral foglalkozó, újabban megjelent és népszerűsítő formában írt könyvek között Bodolay Géza kötete jelentős helyet foglal el, mert nem a kor nagy egyéniségeivel foglalkozik, hanem a szellemi műhelyekkel, közülük elsősorban is azokkal, amelyek az embert a legfogékonyabb években formálják, a diáktársaságokkal, egyesületekkel, hangsúlyozva és történelmi példákkal hitelesítve a tanárok munkájának és a nevelés szerepének fontosságát. (Kozmosz) T. ERDÉLYI ILONA Vámos Miklós: Jelenleg tizenharmadik a listán A világ dolgai közül talán éppen a harmonikus lelkiállapotot legnehezebb szavakba rögzíteni. Keveseknek s csak ritka ihletett pillanatokban sikerül anélkül, hogy egyszersmind ne keltenék az olvasóban az émelyítő túlcukrozottság benyomását. Különösen megoldhatatlannak látszik ez a feladat, ha az író ráadásul még fiatal is, hiszen annak belátásához, hogy az élet teljessége, a komor és derűs színek együttese, értékesebb a pillanatnyilag szembeötlő résznél , némi bölcsességre is szükség van. Az írói tehetség alaptermészete pedig olyan, hogy leghamarabb a fölháborító, nyugtalanító élmények tudják mozgásba hozni. Vámos Miklós második novelláskönyvében van egy írás, amelynek éppen ez a ritka varázslat sikerül. Boldog névi című elbeszélésének két szereplője: egy ifjú író, aki rendre igaz, bár komor tónusú elbeszéléseket ír és felesége, a félig még gyerek, illetve a gyerekkor erényeit felnőtt okossággal tudatosan megőrző fiatalasszony, aki nem kincstári lelkendezést, nem könnyen értékesíthető giccset, csupán egyetlen boldog hangulatú novellát kér számon a férjén. Mégpedig annak jogán, hogy ők ketten boldogok. Logikája verhetetlen: ami megvan az életben, annak az irodalomban is lennie kell, lennie szabad. Általa, művi kifogásokkal elnémíthatatlan érvelése által az élet teljessége követeli a magáét attól, akinek tekintete csupán a részre szegeződik. Vámos novellájában az ifjú író nem készül el a boldog novellával, amely „jelenleg tizenharmadik” a megírandók listáján. De Vámos Miklós erről szóló novellája, amely a játékos öniróniának, a le nem tagadott fiatalságnak póztalan kedvességét, báját, őszinte derűjét árasztja — maga a boldog novella. Felületes olvasásra talán igénytelen tárcának vélheti valaki ezt a formai bravúrstikliktől mentes, lefegyverző egyszerűségű írást. Tartok tőle, hogy valamelyik bírálójától Vámos meg is kapja ezt a kitételt. Csakhogy épp az efféle meggondolatlan leminősítések teremtenek idővel olyan hangulatot a fiatal írók körében, amelyben a rosszkedv valósággal sine qua nonja az elismertetésnek; amelyben a szándékolt sötéten látás még az egyébként üres, unalmas írásoknak is a mélység látszatát kölcsönözheti. Egy évvel ezelőtt a Kritika ankétjának kérdésére, ti. hogy rosszkedvűek-e, s ha igen, miért, a fiatal írók, Vámos látszólag megkerülte a feleletet, mondván, hogy erre a megírandó műveknek kell válaszolniuk. Nos, új könyvében, ezzel az elbeszéléssel érdemben válaszolt. Nemcsak azzal, hogy letett az asztalra egy nem rosszkedvű írást, hanem azzal is, hogy őszinte és árnyalt feleletet adott. Mert a Boldog névi arról is hitelesen beszél, hogy ilyen írásokat nem lehet rendelésre, futószalagon gyártani. Hogy akinek lelkiismerete és felelősségérzete van, csupán azért, hogy ne tűnjék föl borúlátónak, nem képes hallgatni a meglevő társadalmi feszültségekről. Ezért, ezzel együtt igaz a kép, amit Vámos novellája felrajzol. Kötetének többi írása (fájdalmas és keserű, fölháborodott és ironikus, együttérző és gúnyolódó írások) hitelüket éppen abból nyerik, hogy ezeket olvasva tudjuk már: Vámos pózból, divatból, hamis eltökéltségből nem akar elzárkózni az élet harmonikus perceinek ábrázolásától sem. A fájdalmasat és gúnyra érdemeset nem keresi, de ha rátalál, vállalja vele a küzdelmet, elfogadja a jelenségek kihívását első kötete (Előszók az ábécéhez) megjelenésekor a kritika joggal vetette föl, hogy néhány írását világnézeti tisztázatlanság jellemzi. Csak azt nem tette hozzá, hogy amikor Vámosnál ezek a bajok jelentkeznek, arról van szó, hogy a társadalom valóságos ellentéteivel, valódi feszültségeivel néz szembe és eközben téveszti el olykor az arányokat, vagy nem lát túl a probléma puszta fölvetésén. De ez a küszködés, ha átmenetileg s nem E 24