Kritika 4. (1975)
1975 / 1. szám - Székely Gabriella: Bekötött szemmel - Nyerges András: Makra
Táncsics három saját szerkesztésű sajtótermékénél, a Munkások Újságánál, a Forradalom c. röplapnál és az Arany Trombitánál példamutató következetességgel valósítja meg ezt az elvet. Forrásanyag értékű bibliográfiát adnak a szabadságharc plebejus forradalmárának és századunk nagy munkásírójának arcéléhez és lapjaiknál száihoz jutó munkatársi gárda politikai, társadalmi és természetesen irodalmi látóhatárához. A másik két repertórium az 1920-as és 30-as évek két jelentős orgánumát dolgozza fel. Lakatos Éva a Magyar Írás fennállásának két évét, Kendéné Palágyi Erzsébet pedig a Szép Szó négy évfolyamát mutatja be. A Magyar Írás a Tanácsköztársaság leverését követő korszakban fóruma és erjesztője lett az ellenzékiségből kibontakozó haladó szellemi erőknek, a Szép Szó különböző ideológiai alapról induló, a fasizmussal szemben tiltakozásra lendülő irányzatok széles körét szólaltatta meg. Közismert, hogy mind a két orgánum szépirodalmi művek közlésén kívül művészeti, kulturális és társadalmi-politikai kérdéseket is tárgyalt. A két repertórium e szellemi sokrétűséget figyelembe véve alakította ki szakcsoportjait, tette áttekinthetővé a két folyóirat szerteágazó anyagát. Mind a négy kötet a közös szerkesztési elveknek megfelelően az érintett folyóirat történetét összefoglaló hosszabb-rövidebb tanulmánnyal indul. Ezt követi a periodika pontos könyvészeti leírása, majd a teljes folyamatot átfogó szakcsoportosítással tárják fel a szerzők a folyóirat teljes anyagát, és végül névmutatóval segítik a használót. Az információrobbanás nehéz gondjaival kezdtem fejtegetéseimet, és azzal folytattam, hogy a társadalomtudományok bibliográfiai feltáró munkája még sok hiányt tart számon. A bemutatott sorozat és a más műhelyekben készülő bibliográfiák mégis azt a reményt keltik, hogy a tudományszakjainkban felvirágzó tevékenység még a mi generációnk számára is lehetővé teszi a frissen feltárt anyagok eredményes hasznosítását. (Petőfi Irodalmi Múzeum) REJTŐ ISTVÁN szó szerint meg lehet valósítani a földön. Aztán ő is megtanult kételkedni, megtanult másképpen, más hőfokon hinni. Most talán „időszerűtlen” hitvallásával azt bizonygatja, a bekötött szemű hitek nem állták ki a próbákat. Példabeszéde a maii fiatal káplánokhoz szól. Tanuljunk belőle. SZÉKELY GABRIELLA Kozák András a Bekötött szemmel című filmben Bekötött szemmel Hitetlenkedő korunknak nyújtja át „időszerűtlen” hitvallását Kovács András. Nem azt bizonygatja, hogy hinni kell, arra tanít, hogyan kell hinni, illetve, hogyan nem szabad hinni és hitetni, hogy életben és becsületben maradhassunk. Filmjének hőse kezdetben rosszul hitt, mert hitének vezetői vakságban nevelték. A fiatal káplánnak a Don kanyarban még hazafelé a sebesültvonaton kell rájönnie, hogy bekötött szemmel nem tud tovább prédikálni, hitet ébreszteni és táplálni másokban. Látni akar és kételkedni kezd. Először a csodákban rendül meg a meggyőződése. A Kaszap-kultusz sűrű tömjénfüstjén át egyre világosabban látja, hogy nem a Kaszap Istvánhoz elmormolt ima mentette meg a sebesültvonatot a légitámadástól. Az oroszok sohasem bombázzák a sebesültvonatokat. És a halálra ítélt szökött katona sem az ő fohászától menekült meg a kivégzőosztag puskacsöveitől. Egy becsapódó repeszdarab tépte szét. Kovács András filmjének hőse jól kezd hinni. Kérdéseket tesz fel, amelyekre nem tudnak válaszolni hittanítói. Kérdéseiben lázítást sejtenek. Pedig a káplán csak azt akarja megtudni, hogyan szentesíthet az egyház olyan háborút, amelyben halomra gyilkolják az embereket, ölni bűn. Tiltja a tízparancsolat. Ki fegyvert fog, fegyver által vész el. Hogyan prédikálhatnak hazugságot a hívőknek, amikor ők tudják az igazságot? Miért árt az igazság a hitnek? A káplán kételkedve is hivő akar maradni. Kétkedő hite azonban nem kell az egyháznak. A fiatalember beleőrül az egyezkedésbe. Kovács a gondolkodó hit propagátora. Valósággal szembenéző kételkedő hitvallás az övé. Aki a világ előtt behunyja a szemét vagy bekötteti másokét és a látványt megtartja magának, valóban vétkezik. Az olyan hit nem ér semmit, amelyik nem állja ki a kétkedés próbáját. Kíméletlen film a Bekötött szemmel. Kovács a Hideg napokat idéző szigorúsággal veszi szemügyre a világot: zárt rendbe komponált fekete-fehérben láttatja Szécsényi Ferenc operatőrrel. Semmilyen apróság nem kerüli el a figyelmét, ami befolyásolhatja, módosíthatja a hőseiről kialakult képet. Szikár realizmussal tárja elénk bensőjüket, anélkül, hogy feleslegesen elidőzne egy-egy lélektani, gondolkodásbeli fordulaton. A film történései csábíthatnak „lelkizésre”. Thurzó Gábor regényéből, A szentből vett epizóddal indul f a film, mely egy halálra ítélt szökött katona utolsó éjszakáját meséli el. Ez a Balogh egyszer csak hazaindul a háborúból Gizushoz, Kaposvárra, mert úgy számolta, közeleg a gyerek születésének pillanata. És akkor neki ott a helye Gizus mellett. Nem is érti, miért fogták el, először az oroszok, aztán a magyarok, miért ítélik halálra. Nem szökött ő meg, csak hazamegy abból a háborúból, amelyről nem kérték ki a véleményét. Együgyű nyugalommal várja a főbelövés hajnalát. A káplán Balogh halálával kapcsolatban gondolkodik el először az igéről és a gyakorlatról. Ekkor döbben rá, a csoda nem csoda. Balogh meghalt, nem ért haza Kaposvárra. A fiatal tábori lelkész alapélményét Kovács szemérmesen lefokozott érzelmekkel rajzolja meg. Madaras József Balogh szerepében nem szövetel látványos részvétet és felháborodást." Akkurátusan elfogyasztott utolsó vacsorája, testi megtisztulása — lelki tisztálkodásra nincs szüksége ennek a Baloghnak —, földöntúli nyugalma a rászegezett puskacsövek előtt mélyebben rázza meg a mozinézőt és a káplánt, mint bármiféle színészi mutatvány. A káplán megrendülését Kozák András éli át a filmben. Visszafogottan és mégis érzékletesen, ahogyan majd későbbi eszmélési folyamatát láttatja. Arcáról leolvashatjuk a megfogalmazódó kérdéseket, a válaszokra váró türelmetlenséget, a kétségbeesés őrületét. Kozák a káplán szerepében átveszi a rendező szerepét, ő fogja vallatór a szereplőtársait meggyőződéseikről. Kovács rajta keresztül szól bele a hitvitába. Tartózkodóan, ahogyan egy kívülállóhoz illik. Senkinek sem súg hozzá nem illő eszmefuttatásokat. Hagyja őket élni, cselekedni, saját természetük szerint. Kovács okosabb és tapasztaltabb, mint a fiatal pap. Az ő káplánsága a lobogó hitek korszakára esik. Amikor úgy tűnt, a szentírást 27 E Makra A Makra filmváltozatát nézve a következő — kellemes! — csalódásokban lehet részünk: 1. Félóra elteltével nem fogunk a kemény moziszéken feszengve azért fohászkodni, hogy „történjék végre valami!” — hiszen történik. 2. A vásznon zajló cselekményt szemlátomást nem akarták elkonspirálni előlünk, hogy figyelmünk jó részét a találgatás kösse le: ki kicsoda és mi köze a többiekhez — itt a szereplők egymás közti viszonylatai tisztázottak, áttekinthetők. 3. Ízlésünket nem borzolják azzal, hogy ahány színész, annyiféle stílusban játszik , mert együttest látunk, összehangolt munkát, amelyből a címszereplő Juhász Jácint és Vali alakítójaként Csomós Mari pályafutásuk talán legérettebb teljesítményével veszik ki részüket. 4. A film harmadik harmada táján nem kell azon töprengenünk, vajon az addig átgondoltnak mutatkozó történet miért siklik egyszerre más vágányra, megkerülve a maga föltette kérdéseket — ez a film amit elkezdett, azt viszi végig; kiinduló tételét következetesen levezeti. 5. Végül sem fogunk kiábrándultan távozni egy utólag mindent érvénytelenítő, elkapkodott vagy zavaros, netán gikszerszámba menő befejezése után — az utolsó képsorok is jó ízlésről, stílusfegyelemről vallanak. Mindebből már-már az következnék, hogy megszületett az a magyar film, amely az utóbbi évek alkotásainak típushibáitól mentesen, a munkásábrázolást béklyózó előítéletekkel, fanyalgással nem törődve, a kommersz sikerhajhászás és az önmutogató művészkedés páros dzsungelén áttörve a korszerűen értelmezett realizmus széles országútjára érkezett el. Sajnos mégsem állíthatom, hogy ez a helyzet. A Makra filmben potenciálisan mindez benne rejlett, de végül is csak egy korrektül megcsinált, átlagosan jó munka lett belőle. Nagyratörőbb, egyöntetűbb a közelmúlt számos alkotásánál, de önnön lehetőségeihez képest érzelmileg langyos, gondolatilag szegényesebb az alapul szolgáló regénynél. Pedig a jó értelemben vett siker tényezői a kiindulásnál nagyon is adva voltak. A forgatókönyvet nem kívülálló idegen, hanem maga a regény szerzője, Kertész Ákos írta, aki polgári foglalkozását tekintve: filmdramaturg s az írott szót valóban megkísérelte egy más műfaj nyelvére lefordítani. A rendező, Rényi Tamás ritka kivételként mindig is a munkásábrázolás területén mozgott a legbiztonságosabban, korábbi filmjei közül is (Legenda a vonaton, Sikátor) a hasonló témájúak maradtak leginkább emlékezetesek. Az alapul szolgáló regény, noha lényege szerint egy belső fejlődés erősen pszichologikus rajzát nyújtja, eseményekben sem szűkölködik, a fejlődés stációit izgalmas szituációkban, összetett, érdekes figurákban képes megérzékíteni. S mindezek után nézzünk szembe azzal a lehangoló ténnyel, hogy a filmben látott Makra sorsa hidegen hagyja a nézőt, nem válik „ügyévé”, cselekedeteinek és végső, önpusztító tettének mozgatórugói homályban maradnak, olykor misztifikálódnak. Amit látunk, önmagában véve, mint kiragadott részlet, mindenkor a hitelesség benyomását kelti, összhatásában mégis kevésnek bizonyul, enyhe rokonszenvet, halvány sajnálkozást ébreszt erőteljes emóciók helyett. Mi lehet a magyarázata ennek a különös jelenségnek? Érdemes elgondolkozni azon, hogy ama kisszámú irodalmi alkotásban, amely munkásfigurát állít cselekménye középpontjába, a főhős útja minden esetben gyilkosságba vagy öngyilkosságba torkollik. (Rozsdatemető, Sikátor, Jó estét nyár, Makra). Nyilvánvalóan annak a ténynek a fölismerése szó- KRITIKA