Kritika 4. (1975)

1975 / 1. szám - Székely Gabriella: Bekötött szemmel - Nyerges András: Makra

Táncsics három saját szerkesztésű sajtóter­mékénél, a Munkások Újságánál, a Forra­dalom c. röplapnál és az Arany Trombitánál példamutató következetességgel valósítja meg ezt az elvet. Forrásanyag értékű bibliográfiát adnak a szabadságharc plebejus forradalmá­rának és századunk nagy munkásírójának arcéléhez és lapjaiknál száihoz jutó munka­társi gárda politikai, társadalmi és természe­tesen irodalmi látóhatárához. A másik két repertórium az 1920-as és 30-as évek két je­lentős orgánumát dolgozza fel. Lakatos Éva a Magyar Írás fennállásának két évét, Ken­déné Palágyi Erzsébet pedig a Szép Szó négy évfolyamát mutatja be. A Magyar Írás a Ta­nácsköztársaság leverését követő korszakban fóruma és erjesztője lett az ellenzékiségből kibontakozó haladó szellemi erőknek, a Szép Szó különböző ideológiai alapról induló, a fa­sizmussal szemben tiltakozásra lendülő irány­zatok széles körét szólaltatta meg. Közismert, hogy mind a két orgánum szépirodalmi mű­vek közlésén kívül művészeti, kulturális és társadalmi-politikai kérdéseket is tárgyalt. A két repertórium e szellemi sokrétűséget figye­lembe véve alakította ki szakcsoportjait, tette áttekinthetővé a két folyóirat szerteágazó anyagát. Mind a négy kötet a közös szerkesztési el­veknek megfelelően az érintett folyóirat tör­ténetét összefoglaló hosszabb-rövidebb tanul­mánnyal indul. Ezt követi a periodika pontos könyvészeti leírása, majd a teljes folyamatot átfogó szakcsoportosítással tárják fel a szer­zők a folyóirat teljes anyagát, és végül név­mutatóval segítik a használót. Az információrobbanás nehéz gondjaival kezdtem fejtegetéseimet, és azzal folytattam, hogy a társadalomtudományok bibliográfiai feltáró munkája még sok hiányt tart számon. A bemutatott sorozat és a más műhelyekben készülő bibliográfiák mégis azt a reményt keltik, hogy a tudományszakjainkban felvi­rágzó tevékenység még a mi generációnk szá­mára is lehetővé teszi a frissen feltárt anya­gok eredményes hasznosítását. (Petőfi Iro­dalmi Múzeum) REJTŐ ISTVÁN szó szerint meg lehet valósítani a földön. Az­tán ő is megtanult kételkedni, megtanult másképpen, más hőfokon hinni. Most talán „időszerűtlen” hitvallásával azt bizonygatja, a bekötött szemű hitek nem áll­ták ki a próbákat. Példabeszéde a maii fiatal káplánokhoz szól. Tanuljunk belőle. SZÉKELY GABRIELLA Kozák András a Bekötött szemmel című filmben Bekötött szemmel H­itetlenkedő korunknak nyújtja át „idő­szerűtlen” hitvallását Kovács András. Nem azt bizonygatja, hogy hinni kell, arra tanít, hogyan kell hinni, illetve, hogyan nem szabad hinni és hitetni, hogy életben és becsületben maradhassunk. Filmjének hőse kezdetben rosszul hitt, mert hitének vezetői vakságban nevelték. A fiatal káplánnak a Don kanyarban még hazafelé a sebesültvonaton kell rájönnie, hogy bekötött szemmel nem tud tovább prédikálni, hitet éb­reszteni és táplálni másokban. Látni akar és kételkedni kezd. Először a csodákban rendül meg a meggyőződése. A Kaszap-kultusz sűrű tömjénfüstjén át egyre világosabban látja, hogy nem a Kaszap Istvánhoz elmormolt ima mentette meg a sebesültvonatot a légitámadástól. Az oroszok sohasem bombáz­zák a sebesültvonatokat. És a halálra ítélt szökött katona sem az ő fohászától menekült meg a kivégzőosztag puskacsöveitől. Egy be­csapódó repeszdarab tépte szét. Kovács András filmjének hőse jól kezd hinni. Kérdéseket tesz fel, amelyekre nem tudnak válaszolni hittanítói. Kérdéseiben lá­­zítást sejtenek. Pedig a káplán csak azt akar­ja megtudni, hogyan szentesíthet az egyház olyan háborút, amelyben halomra gyilkolják az embereket, ölni bűn. Tiltja a tízparancso­lat. Ki fegyvert fog, fegyver által vész el. Ho­gyan prédikálhatnak hazugságot a hívőknek, amikor ők tudják az igazságot? Miért árt az igazság a hitnek? A káplán kételkedve is hivő akar maradni. Kétkedő hite azonban nem kell az egyház­nak. A fiatalember beleőrül az egyezkedésbe. Kovács a gondolkodó hit propagátora. Va­lósággal szembenéző kételkedő hitvallás az övé. Aki a világ előtt behunyja a szemét vagy bekötteti másokét és a látványt megtartja ma­gának, valóban vétkezik. Az olyan hit nem ér semmit, amelyik nem állja ki a kétkedés próbáját. Kíméletlen film a Bekötött szemmel. Ko­vács a Hideg napokat idéző szigorúsággal ve­szi szemügyre a világot: zárt rendbe kompo­nált fekete-fehérben láttatja Szécsényi Ferenc operatőrrel. Semmilyen apróság nem kerüli el a figyelmét, ami befolyásolhatja, módosíthat­ja a hőseiről kialakult képet. Szikár realiz­mussal tárja elénk bensőjüket, anélkül, hogy feleslegesen elidőzne egy-egy lélektani, gon­dolkodásbeli fordulaton. A film történései csábíthatnak „lelkizésre”. Thurzó Gábor regényéből, A szentből vett epi­zóddal indul f a film, mely egy halálra ítélt szökött katona utolsó éjszakáját meséli el. Ez a Balogh egyszer csak hazaindul a háborúból Gizushoz, Kaposvárra, mert úgy számolta, kö­zeleg a gyerek születésének pillanata. És ak­kor neki ott a helye Gizus mellett. Nem is ér­ti, miért fogták el, először az oroszok, aztán a magyarok, miért ítélik halálra. Nem szökött ő meg, csak hazamegy abból a háborúból, amelyről nem kérték ki a véleményét. Egy­ügyű nyugalommal várja a főbelövés hajna­lát. A káplán Balogh halálával kapcsolatban gondolkodik­ el először az igéről és a gyakor­latról. Ekkor döbben rá, a csoda nem csoda. Balogh meghalt, nem ért haza Kaposvárra. A fiatal tábori lelkész alapélményét Ko­vács szemérmesen lefokozott érzelmekkel raj­zolja meg. Madaras József Balogh szerepében nem szövetel látványos részvétet és felháboro­dást." Akkurátusan elfogyasztott utolsó va­csorája, testi megtisztulása — lelki tisztálko­dásra nincs szüksége ennek a Baloghnak —, földöntúli nyugalma a rászegezett puskacsö­vek előtt mélyebben rázza meg a mozinézőt és a káplánt, mint bármiféle színészi mutat­vány.­ A káplán megrendülését Kozák András éli át a filmben. Visszafogottan és mégis érzékle­tesen, ahogyan majd későbbi eszmélési folya­matát láttatja. Arcáról leolvashatjuk a meg­fogalmazódó kérdéseket, a válaszokra váró türelmetlenséget, a kétségbeesés őrületét. Kozák a káplán szerepében átveszi a ren­dező szerepét, ő fogja valla­tór a szereplőtár­­sait meggyőződéseikről. Kovács rajta keresz­tül szól bele a hitvitába. Tartózkodóan, aho­gyan egy kívülállóhoz illik. Senkinek sem súg hozzá nem illő eszmefuttatásokat. Hagyja őket élni, cselekedni, saját természetük sze­rint. Kovács okosabb és tapasztaltabb, mint a fiatal pap. Az ő káplánsága a lobogó hitek korszakára esik. Amikor úgy tűnt, a szentírást 27 E Makra A Makra filmváltozatát nézve a következő — kellemes! — csalódásokban lehet ré­szünk: 1. Félóra elteltével nem fogunk a kemény moziszéken feszengve azért fohász­kodni, hogy „történjék végre valami!” — hi­szen történik. 2. A vásznon zajló cselekményt szemlátomást nem akarták elkonspirálni elő­lünk, hogy figyelmünk jó részét a találgatás kösse le: ki kicsoda és mi köze a többiekhez — itt a szereplők egymás közti viszonylatai tisztázottak, áttekinthetők. 3. Ízlésünket nem borzolják azzal, hogy ahány színész, annyi­féle stílusban játszik , mert együttest lá­tunk, összehangolt munkát, amelyből a cím­szereplő Juhász Jácint és Vali alakítójaként Csomós Mari pályafutásuk talán legérettebb teljesítményével veszik ki részüket. 4. A film harmadik harmada táján nem kell azon töp­rengenünk, vajon az addig átgondoltnak mu­tatkozó történet miért siklik egyszerre más vágányra, megkerülve a maga föltette kérdé­seket — ez a film amit elkezdett, azt viszi vé­gig; kiinduló tételét következetesen levezeti. 5. Végül sem fogunk kiábrándultan távozni egy utólag mindent érvénytelenítő, elkapko­dott vagy zavaros, netán gikszerszámba menő befejezése után — az utolsó képsorok is jó íz­lésről, stílusfegyelemről vallanak. Mindebből már-már az következnék, hogy megszületett az a magyar film, amely az utóbbi évek alkotásainak típushibáitól men­tesen, a munkásábrázolást béklyózó előítéle­tekkel, fanyalgással nem törődve, a kommersz sikerhajhászás és az önmutogató művészke­dés páros dzsungelén áttörve a korszerűen értelmezett realizmus széles országútjára ér­kezett el. Sajnos mégsem állíthatom, hogy ez a helyzet. A Ma­kra filmben potenciálisan mindez benne rejlett, de végül is csak egy kor­rektül megcsinált, átlagosan jó munka lett be­lőle. Nagyratörőbb, egyöntetűbb a közelmúlt számos alkotásánál, de önnön lehetőségeihez képest érzelmileg langyos, gondolatilag sze­gényesebb az alapul szolgáló regénynél. Pedig a jó értelemben vett siker tényezői a kiindulásnál nagyon is adva voltak. A for­gatókönyvet nem kívülálló idegen, hanem ma­ga a regény szerzője, Kertész Ákos írta, aki polgári foglalkozását tekintve: filmdramaturg s az írott szót valóban megkísérelte egy más műfaj nyelvére lefordítani. A rendező, Rényi Tamás ritka kivételként mindig is a munkás­ábrázolás területén mozgott a legbiztonságo­sabban, korábbi filmjei közül is (Legenda a vonaton, Sikátor) a hasonló témájúak marad­tak leginkább emlékezetesek. Az alapul szol­gáló regény, noha lényege szerint egy belső fejlődés erősen pszichologikus rajzát nyújtja, eseményekben sem szűkölködik, a fejlődés stációit izgalmas szituációkban, összetett, ér­dekes figurákban képes megérzékíteni. S mindezek után nézzünk szembe azzal a lehangoló ténnyel, hogy a filmben látott Mak­ra sorsa hidegen hagyja a nézőt, nem válik „ügyévé”, cselekedeteinek és végső, önpusz­tító tettének mozgatórugói homályban marad­nak, olykor misztifikálódnak. Amit látunk, önmagában véve, mint kiragadott részlet, mindenkor a hitelesség benyomását kelti, összhatásában mégis kevésnek bizonyul, eny­he rokonszenvet, halvány sajnálkozást ébreszt erőteljes emóciók helyett. Mi lehet a magya­rázata ennek a különös jelenségnek? É­rdemes elgondolkozni azon, hogy ama kis­számú irodalmi alkotásban, amely mun­kásfigurát állít cselekménye középpont­jába, a főhős útja minden esetben gyilkosság­ba vagy öngyilkosságba torkollik. (Rozsdate­mető, Sikátor, Jó estét nyár, Makra). Nyil­vánvalóan annak a ténynek a fölismerése szó- KRITIKA

Next