Kritika 4. (1975)

1975 / 1. szám - Nagy Péter: Szomory Dezső: Incidens az Ingeborg-hangversenyen - Nagy Péter: Molnár Ferenc: Egy, kettő, három - Berkes Erzsébet: Karinthy Ferenc: Hetvenes évek

29 SZÍNHÁZ Szomory Dezső: Incidens az Ingeborg­­hangversenyen Molnár Ferenc: Egy, kettő, három Különös munkamegosztás kialakulásának vagyunk tanúi a színházi világban: mintha a nemzeti drámai hagyomány ápolásának egésze túl nagy teher lenne egy színház számára, békés , mert elvi huzakodás nél­küli, de a gyakorlati munkában kialakuló­­ munkamegosztás körvonalai látszanak: a Nemzeti e hagyománynak inkább a nemzeti­romantikus részét látszik vállalni, míg a Madách Színház — most már évek óta foly­tatott következetes műsorpolitikával — az e századra eső részét: Móriczot és Molnárt, Szomoryt és Tamásit egyenlő lelkesedéssel, odaadással. Ebből az élesztő-ébrentartó mun­kából most Szomory Dezső és Molnár Ferenc egy-egy egyfelvonásosát kaptuk. Az Incidens az Ingeborg-hangversenyen eredetileg kabarétréfának készült, de való­jában az, amit a francia színház „lever de rideau”-nak nevez, s ami tán igazában „színpadi előétel”-nek lenne fordítható: íze­lítő, kóstoló, mely csak előkészít a komo­lyabb falatra. Szomory ebben sok kedves futamát-szólamát megszólaltatja: az ájult­ünneplő gúnyolódást a művész felett, a ma­gyar polgárság groteszkjét, a nők imádó le­becsülését, a freudizmus megcsipkedését s ki tudja még mit nem — de furcsa-érthető mó­don mindez — tán éppen a Szomorynak oly kényelmetlenül álló feszes forma miatt — nagyon időhöz kötött, idejét múlt. Mintha a darab igazi humora a szerzői utasításokba, e kis stílremekekbe szorult volna; kár, hogy a rendező Szirtes Tamásnak nem jutott eszébe ezt a színpadra vinni. Így kedvesen korrekt előadást produkált, melyből kiemel­kedik Garas Dezső slemilen zseniális kon­­certügynöke: neki köszönhető, hogy ez a színpadi incidens ma is szórakoztató. Bezzeg az Egy, kettő, három.! Ez a húszas évek végén keletkezett Molnár-egyfelvoná­­sos a színpad mesterét igazán a legjobb ol­daláról s ereje teljében mutatja be, mint az igazi nagy versenyzők, akik tudják maguk­ról (meg annyit ismételgetik is nekik), hogy a pályán verhetetlenek, hát önmagukkal kel­nek versenyre. Így itt Molnár­ egy felvo­násba sűrítve oldja meg a lehetetlent — de csak a saját pályáján. Az Egy, kettő, három a Sardou—Feydeau—Labiche-hagyomány leg­kifinomultabb s legrafináltabb virága: egy­órai időtartamban játszik le egy órát egyet­len szobában — s ezalatt egy többszörösen komplikált, szinte lehetetlen színpadi egyen­letet old meg bravúros eleganciával. Szaka­datlan, szüntelen szórakozás, melynek szer­vezője és tervezője Molnár Ferenc, de iga­zi mestere a pénz a kapitalista viszonyok között. A pénz, melynek hatalmában Mol­nár éppúgy hisz, mint hőse, Norrison é­s akivel­­együtt vetik meg azokat, akiket e pénz által mozgatni, bármire kaparni, szal­mabábból potentátot, potentátból szalmabá­bot csinálni lehet. Az embereket megvetik, de a pénzt mindketten istenítik — szinte szimbolikus, hogy ez a jellegzetesen polgári darab a nagy gazdasági válság előestéjén hódítja meg az európai színpadokat. Éles füllel kihallani belőle a közelgő földrengés morajlását, de itt még egyértelműen zeng fölötte az arany himnusza, a polgárság fel­színes sikerélménybe kapaszkodó, pénzszagú és önáltató bizakodása. Szakadatlan, szüntelen szórakozás — de ennek biztosítása az együttes s a rendező érdeme. Ki tudja, mennyi „olaj” kellett s hány próbán keresztül, hogy mindez ily si­mán, könnyeden, zökkenés nélkül peregjen! S ugyanakkor, amikor a színpadmester Mol­nár rendkívüli pontosságot, gyorsaságot és bűvészkönnyedséget követel színészeitől, a játékmester Molnár kegyes velük: lényegé­ben könnyen és hálásan megoldható, egy­­vonású s egy-egy jellemző trükkel megvaló­sítható szerepeket ír. Mindenki könnyeden s szívesen teszi is a dolgát a színpadon — mindenekelőtt a színpadi játékmester, Nor­rison alakítója, Márkus László, akinek ez megint sokáig emlékezetes nagy sikerei kö­zé fog tartozni. A mögött a könnyedség és látszólagos spontaneitás mögött, amellyel Markus Norrison figuráját megalkotja, ren­geteg munka, művészi tudatosság rejlik. Ugyanakkor ez a szerep is, mint a többi, há­lás szerep, egyetlen nehéz és sikamlós pont­ja van, amelyen az egységes vígjátéki hang­nemből kilendülhetne: a „Miss Begónia”­­ügy s a vissza-visszatérő „jobban fáj, mint gondoltam!” Kevésbé biztos kezű művész ezt könnyen „elmélyíthetné” s ezzel az egész összhatását tönkretehetné. Márkus művészi biztonságát dicséri, hogy itt eltalálja azt a fokot, ameddig értelemben elmehet, anélkül, hogy érzelgősségbe csúsznék. A sok szereplő mind pontosan a helyén van, pontosan azt adja, amit kell. Szirtes rendezésében az egész óramű szinte zajta­lan pontossággal jár. Márkus mellett ki­emelkedik közülük Bencze Ilona Lydiája — megint azért, mert a humoros és rokon­szenves közötti határmezsgyén jár biztosan; és Paudits Béla sofőrje, aki szerencsére nem próbálta „élosztályharcosítani” ezt a figurát, inkább Molnár igazi­­intencióját követte: a húszas évek sokat emlegetett „sofőrtípusát” valósította meg, ezt a könnyen oldalt váltó, az egyéni érvényesülésért és jólétért min­denre kész baljóslatú jelenséget. NAGY PÉTER Márkus László és Gyenge Árpád jelenete Molnár Ferenc darabjában (MTI-fotó : Keleti Éva felvétele) Karinthy Ferenc: Hetvenes évek P­éteri Dezső magántudós római őrtorony romjain épült nyári lakában két dolog­ra koncentrál: a környéken folytatott ré­gészeti ásatásokra és lánya korabeli kedvesé­re, Annira. Magatartását mindkét tárgykör­ben humanista elkötelezettség és kiegyensú­lyozott derű jellemzi, midőn az expozíció kí­vánta nyugalmat megzavarja a magántudós fiának és barátainak érkezése. Ezek a fiata­lok tipikus mai fiatalok, tipikus mai nem-fia­talok felfogásából absztrahálva, azaz tipiku­san kedvesek, tipikusan nagyszájúak, tipiku­san felelőtlenek és tipikusan szerelmeskedők. Közelebbről: sem nem rosszak, sem nem jók. A drámai bonyolítás törvényeinek megfele­lően van köztük egy félisten is: Mikus Lehel, aki kitűnően diplomázott matematikus, zse­bében amerikai ösztöndíj, fején sportbabé­rok, tekintetében acélos elszántság. Van egy univerzális bicskája is, mely — tekintettel a hazai fegyverviselési rendelkezésekre — ezút­tal betölti annak az ominózus puskának a sze­repét, amely ha az első felvonásban színen van, biztosak lehetünk benne, hogy a har­madik végére elsül. Mit szaporítsam a szót: Anni és Lehel egy­másba szeretnek és ismeretségük másnapján úgy otthagyják az egész társaságot, hogy a folyton leselkedő szomszédasszony is csak annyit lát belőlük, amennyi ahhoz kell, hogy Péteri Dezső magántudóst kellőleg tájékoztat­hassa. Három héttel később azonban az im­máron csendessé lett római őrtorony romjain épült nyári lakba visszasündörög Anni, hogy megvallja. Lehet ugyan okos, művelt, fiatal, energikus, minden tekintetben olyan partner, akinek a közelségétől felzúg a vér, ámde még­is jobb Péteri, aki az egyéniségét nem nyom­ja el... Péteri nem kíván sok magyarázatot, nyilván ő is ismeri a sanzont, melyben „An­ni mégis a bankárt szerette”. Boldog vég mégsem következik el: míg a lány csomag­jáért jár, betoppan az elhagyott Lehel, aki önös érdekeitől éleslátóvá és leplezetlenül ag­resszívvá váltan nemzedékének reprezentán­saként meghatározza azokat a jogokat és le­hetőségeket, amik még Péterire várhatnak a szerelemben. Szó szót követ, majd ezeket egy akció: Lehel bicskát ránt, de ezt Péteri nem­zedéke reprezentánsaként kicsavarja kezéből, és Lehelt, úgy is, mint a követelődző nemze­déket, kioktatja jogairól és lehetőségeiről. Ek­kor érkezik a gyanútlan Anni, akit azonban Péteri — úgy is, mint a nemzedékek között dúló harc lehetséges trófeáját — immáron nem igényel és kiutasítja a lányt is a római őrtorony romjain épült nyári lakából. A vég­kifejletet büszke humanizmusból választó ma­gántudós és magánférfi már csak munkával kívánja megédesíteni életét. Ez a kitűnő pamflet-, szatíra-, paródia- vagy komédiaanyag azonban mégsem mulatságos Karinthy Ferenc színpadán. Nem az, mert el akarja hitetni, hogy drámát látunk. Drámát, mely a hetvenes évekre, vélhetőleg napjaink­ra érvényes. Nem vitatom, bizonyítani is ba­jos lenne, hogy napjainkban ennyi közhely, érzelmi sekélyesség, jellemséma funkcionál­na. Az alkotó művész szabadságában áll, hogy akár ilyennek is lássa a világot. Az azonban az arányérzék tévedésére vall, ha mindezt komoly szándékú drámává gyúrja, s nem iró­niával, gúnnyal, szarkazmussal szemléli. Karinthy Ferenc hozzászoktatott bennün­ket, hogy drámáiban sűrű közegű társadalmi valóságot lássunk — Ezer év, Szellemidézés, vagy tündökletesen formált, bravúros tech­nikájú játékot — Négykezes, Gellérthegyi ál­mok. Ha most nervózusabban ítéljük meg da­rabját, mint a magyar bemutatók többségét, annak kizárólag ő az oka: egy elért nagyság­rend alulmúlása mindig fájdalmasabban érint, mint a soha el sem érők teljesítménye. Ter­mészetesen minden életműben lehetnek — és vannak is — ilyen mozzanatok. A bírálat cél­ KRITIKA

Next