Kritika 4. (1975)
1975 / 1. szám - Nagy Péter: Szomory Dezső: Incidens az Ingeborg-hangversenyen - Nagy Péter: Molnár Ferenc: Egy, kettő, három - Berkes Erzsébet: Karinthy Ferenc: Hetvenes évek
29 SZÍNHÁZ Szomory Dezső: Incidens az Ingeborghangversenyen Molnár Ferenc: Egy, kettő, három Különös munkamegosztás kialakulásának vagyunk tanúi a színházi világban: mintha a nemzeti drámai hagyomány ápolásának egésze túl nagy teher lenne egy színház számára, békés , mert elvi huzakodás nélküli, de a gyakorlati munkában kialakuló munkamegosztás körvonalai látszanak: a Nemzeti e hagyománynak inkább a nemzetiromantikus részét látszik vállalni, míg a Madách Színház — most már évek óta folytatott következetes műsorpolitikával — az e századra eső részét: Móriczot és Molnárt, Szomoryt és Tamásit egyenlő lelkesedéssel, odaadással. Ebből az élesztő-ébrentartó munkából most Szomory Dezső és Molnár Ferenc egy-egy egyfelvonásosát kaptuk. Az Incidens az Ingeborg-hangversenyen eredetileg kabarétréfának készült, de valójában az, amit a francia színház „lever de rideau”-nak nevez, s ami tán igazában „színpadi előétel”-nek lenne fordítható: ízelítő, kóstoló, mely csak előkészít a komolyabb falatra. Szomory ebben sok kedves futamát-szólamát megszólaltatja: az ájultünneplő gúnyolódást a művész felett, a magyar polgárság groteszkjét, a nők imádó lebecsülését, a freudizmus megcsipkedését s ki tudja még mit nem — de furcsa-érthető módon mindez — tán éppen a Szomorynak oly kényelmetlenül álló feszes forma miatt — nagyon időhöz kötött, idejét múlt. Mintha a darab igazi humora a szerzői utasításokba, e kis stílremekekbe szorult volna; kár, hogy a rendező Szirtes Tamásnak nem jutott eszébe ezt a színpadra vinni. Így kedvesen korrekt előadást produkált, melyből kiemelkedik Garas Dezső slemilen zseniális koncertügynöke: neki köszönhető, hogy ez a színpadi incidens ma is szórakoztató. Bezzeg az Egy, kettő, három.! Ez a húszas évek végén keletkezett Molnár-egyfelvonásos a színpad mesterét igazán a legjobb oldaláról s ereje teljében mutatja be, mint az igazi nagy versenyzők, akik tudják magukról (meg annyit ismételgetik is nekik), hogy a pályán verhetetlenek, hát önmagukkal kelnek versenyre. Így itt Molnár egy felvonásba sűrítve oldja meg a lehetetlent — de csak a saját pályáján. Az Egy, kettő, három a Sardou—Feydeau—Labiche-hagyomány legkifinomultabb s legrafináltabb virága: egyórai időtartamban játszik le egy órát egyetlen szobában — s ezalatt egy többszörösen komplikált, szinte lehetetlen színpadi egyenletet old meg bravúros eleganciával. Szakadatlan, szüntelen szórakozás, melynek szervezője és tervezője Molnár Ferenc, de igazi mestere a pénz a kapitalista viszonyok között. A pénz, melynek hatalmában Molnár éppúgy hisz, mint hőse, Norrison és akivelegyütt vetik meg azokat, akiket e pénz által mozgatni, bármire kaparni, szalmabábból potentátot, potentátból szalmabábot csinálni lehet. Az embereket megvetik, de a pénzt mindketten istenítik — szinte szimbolikus, hogy ez a jellegzetesen polgári darab a nagy gazdasági válság előestéjén hódítja meg az európai színpadokat. Éles füllel kihallani belőle a közelgő földrengés morajlását, de itt még egyértelműen zeng fölötte az arany himnusza, a polgárság felszínes sikerélménybe kapaszkodó, pénzszagú és önáltató bizakodása. Szakadatlan, szüntelen szórakozás — de ennek biztosítása az együttes s a rendező érdeme. Ki tudja, mennyi „olaj” kellett s hány próbán keresztül, hogy mindez ily simán, könnyeden, zökkenés nélkül peregjen! S ugyanakkor, amikor a színpadmester Molnár rendkívüli pontosságot, gyorsaságot és bűvészkönnyedséget követel színészeitől, a játékmester Molnár kegyes velük: lényegében könnyen és hálásan megoldható, egyvonású s egy-egy jellemző trükkel megvalósítható szerepeket ír. Mindenki könnyeden s szívesen teszi is a dolgát a színpadon — mindenekelőtt a színpadi játékmester, Norrison alakítója, Márkus László, akinek ez megint sokáig emlékezetes nagy sikerei közé fog tartozni. A mögött a könnyedség és látszólagos spontaneitás mögött, amellyel Markus Norrison figuráját megalkotja, rengeteg munka, művészi tudatosság rejlik. Ugyanakkor ez a szerep is, mint a többi, hálás szerep, egyetlen nehéz és sikamlós pontja van, amelyen az egységes vígjátéki hangnemből kilendülhetne: a „Miss Begónia”ügy s a vissza-visszatérő „jobban fáj, mint gondoltam!” Kevésbé biztos kezű művész ezt könnyen „elmélyíthetné” s ezzel az egész összhatását tönkretehetné. Márkus művészi biztonságát dicséri, hogy itt eltalálja azt a fokot, ameddig értelemben elmehet, anélkül, hogy érzelgősségbe csúsznék. A sok szereplő mind pontosan a helyén van, pontosan azt adja, amit kell. Szirtes rendezésében az egész óramű szinte zajtalan pontossággal jár. Márkus mellett kiemelkedik közülük Bencze Ilona Lydiája — megint azért, mert a humoros és rokonszenves közötti határmezsgyén jár biztosan; és Paudits Béla sofőrje, aki szerencsére nem próbálta „élosztályharcosítani” ezt a figurát, inkább Molnár igaziintencióját követte: a húszas évek sokat emlegetett „sofőrtípusát” valósította meg, ezt a könnyen oldalt váltó, az egyéni érvényesülésért és jólétért mindenre kész baljóslatú jelenséget. NAGY PÉTER Márkus László és Gyenge Árpád jelenete Molnár Ferenc darabjában (MTI-fotó : Keleti Éva felvétele) Karinthy Ferenc: Hetvenes évek Péteri Dezső magántudós római őrtorony romjain épült nyári lakában két dologra koncentrál: a környéken folytatott régészeti ásatásokra és lánya korabeli kedvesére, Annira. Magatartását mindkét tárgykörben humanista elkötelezettség és kiegyensúlyozott derű jellemzi, midőn az expozíció kívánta nyugalmat megzavarja a magántudós fiának és barátainak érkezése. Ezek a fiatalok tipikus mai fiatalok, tipikus mai nem-fiatalok felfogásából absztrahálva, azaz tipikusan kedvesek, tipikusan nagyszájúak, tipikusan felelőtlenek és tipikusan szerelmeskedők. Közelebbről: sem nem rosszak, sem nem jók. A drámai bonyolítás törvényeinek megfelelően van köztük egy félisten is: Mikus Lehel, aki kitűnően diplomázott matematikus, zsebében amerikai ösztöndíj, fején sportbabérok, tekintetében acélos elszántság. Van egy univerzális bicskája is, mely — tekintettel a hazai fegyverviselési rendelkezésekre — ezúttal betölti annak az ominózus puskának a szerepét, amely ha az első felvonásban színen van, biztosak lehetünk benne, hogy a harmadik végére elsül. Mit szaporítsam a szót: Anni és Lehel egymásba szeretnek és ismeretségük másnapján úgy otthagyják az egész társaságot, hogy a folyton leselkedő szomszédasszony is csak annyit lát belőlük, amennyi ahhoz kell, hogy Péteri Dezső magántudóst kellőleg tájékoztathassa. Három héttel később azonban az immáron csendessé lett római őrtorony romjain épült nyári lakba visszasündörög Anni, hogy megvallja. Lehet ugyan okos, művelt, fiatal, energikus, minden tekintetben olyan partner, akinek a közelségétől felzúg a vér, ámde mégis jobb Péteri, aki az egyéniségét nem nyomja el... Péteri nem kíván sok magyarázatot, nyilván ő is ismeri a sanzont, melyben „Anni mégis a bankárt szerette”. Boldog vég mégsem következik el: míg a lány csomagjáért jár, betoppan az elhagyott Lehel, aki önös érdekeitől éleslátóvá és leplezetlenül agresszívvá váltan nemzedékének reprezentánsaként meghatározza azokat a jogokat és lehetőségeket, amik még Péterire várhatnak a szerelemben. Szó szót követ, majd ezeket egy akció: Lehel bicskát ránt, de ezt Péteri nemzedéke reprezentánsaként kicsavarja kezéből, és Lehelt, úgy is, mint a követelődző nemzedéket, kioktatja jogairól és lehetőségeiről. Ekkor érkezik a gyanútlan Anni, akit azonban Péteri — úgy is, mint a nemzedékek között dúló harc lehetséges trófeáját — immáron nem igényel és kiutasítja a lányt is a római őrtorony romjain épült nyári lakából. A végkifejletet büszke humanizmusból választó magántudós és magánférfi már csak munkával kívánja megédesíteni életét. Ez a kitűnő pamflet-, szatíra-, paródia- vagy komédiaanyag azonban mégsem mulatságos Karinthy Ferenc színpadán. Nem az, mert el akarja hitetni, hogy drámát látunk. Drámát, mely a hetvenes évekre, vélhetőleg napjainkra érvényes. Nem vitatom, bizonyítani is bajos lenne, hogy napjainkban ennyi közhely, érzelmi sekélyesség, jellemséma funkcionálna. Az alkotó művész szabadságában áll, hogy akár ilyennek is lássa a világot. Az azonban az arányérzék tévedésére vall, ha mindezt komoly szándékú drámává gyúrja, s nem iróniával, gúnnyal, szarkazmussal szemléli. Karinthy Ferenc hozzászoktatott bennünket, hogy drámáiban sűrű közegű társadalmi valóságot lássunk — Ezer év, Szellemidézés, vagy tündökletesen formált, bravúros technikájú játékot — Négykezes, Gellérthegyi álmok. Ha most nervózusabban ítéljük meg darabját, mint a magyar bemutatók többségét, annak kizárólag ő az oka: egy elért nagyságrend alulmúlása mindig fájdalmasabban érint, mint a soha el sem érők teljesítménye. Természetesen minden életműben lehetnek — és vannak is — ilyen mozzanatok. A bírálat cél KRITIKA