Kritika 4. (1975)
1975 / 12. szám - Fenyő István: Sőtér István: A sas és a serleg - Mezei Márta: Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály
XI* FENYŐ ISTVÁN 23 Sőtér István: A sas és a mérleg A Magyar Tudományos Akadémia kiemelkedő tagjainak, a hazai tudomány nagy egyéniségeinek portréit rajzolja meg Sőtér István új könyve, amely Akadémiánk alapításának másfél százados jubileumára készült. Nem az intézmény történetét nyújtja — azt más kiadvány dolgozta fel —, s nem is a magyar tudomány történetének egyébként oly szükséges szintézisét. Arcképek sorát eleveníti fel a múltból, s ezeken keresztül a tudománnyal, kultúrával kapcsolatos progreszszív eszmék alakulását, az Akadémiában megtestesülő haladó gondolatnak egy-egy alkotói életműben való megjelenését, illetve továbbfejlődését. Azt, hogy a mindezzel kapcsolatos társadalmi igényeknek és nemzeti feladatoknak miként tettek eleget nálunk másfél száz esztendő alatt a tudomány európai színvonalú személyiségei: a sasnak és a serlegnek az Akadémia képes termében látható allegóriája — „a magasabbrendű humanismus” és „a tudás világánál megszelídült erkölcs” jelképe — miként dúsította fel tudósaink tevékenységét. Sőtér István akadémiai arcképeit az ünneplés ténye hívta életre, mégis, hétköznapi problémáink megválaszolásához nyújtanak segítséget. Tudományos életünkben régóta visszhangzanak bizonyos egyoldalú antinómiák, így a nemzetinek és a nemzetközinek egymással való ellentétezése, másrészt természettudománynak és társadalomtudománynak szembefordítása, végül oktatásnak és kutatásnak elválasztása. Sőtér esszéisztikus, ugyanakkor publicisztikus hevültségű elemzéseiből kiviláglik ezeknek az ellentétpároknak szerves, egymást feltételező egysége a gondolkodás folyamatában. A jelzett antinómiákat kezdetben az élezte ki nálunk, hogy — mint arra a tanulmány fejtegetései rámutatnak — az Akadémia megkésetten és egyoldalú szerepkörrel jött létre a reformkor első szakaszában. Széchenyi a Habsburg-abszolutizmus hosszan tartó periódusa után alapította, akkor, amikor a Herder által megjósolt nemzethalál bekövetkezése éppen nem látszott lehetetlennek. A felvilágosodás korszaka — Bessenyeitől kezdve — folyvást tervezte az Akadémiát, de csak a születő romantika valósíthatta meg, immár azonban a nemzetté válásnak, s éppannyira a nemzeti lét védelmének jegyében. Ennek megfelelően az új intézményben nem a felvilágosult, egyetemesen emberi törekvések domináltak — miként másutt —, hanem a nemzeti nyelv és irodalom ápolása. A nemzeti eszmének ez a lényegében szükségszerű, ám a nemesi osztályuralom féltésétől is hajtott eluralkodása az Akadémián évtizedeken át háttérbe szorította az élet és a gondolkodás polgárosítását szolgáló természettudományokat. Ugyanakkor e nagy fontosságú intézmény már kezdetben sem tudott tartósan kihatni a kortársi magyar irodalom fejlődésére — állapítja meg találóan Sőtér István. Tegyük hozzá: nem, mert benne az arisztokrácia jutott vezető szerephez, s így eleve a konzervativizmussal vált egyértelművé. Emellett a harmincas évek társadalmi haladásának vezéregyénisége, a fiatalság körében nagy hatású Kölcsey határozott liberális ellenszenvvel tekintett mindenfajta akadémizmusra, melyet a tekintélyuralom jellegzetes megnyilvánulásának tartott. Ez lehet az oka annak, hogy Eötvös és társai (Kölcsey tanítványai!) nem játszanak szerepet a reformkori Akadémián: egyszerre nemzetközi és nemzeti jellegű ideológiai-politikai platformjuknak szűk volt az inkább nemzeti célkitűzésű intézmény horizontja. S még egy szempont a természettudomány kezdeti mellőzéséhez: az írók jó része sokáig a nemesség soraiból kerül ki, a tudósoké nem elég, ha itt Bugát Pál, Bene Ferenc, Vállas Antal nevére utalunk. Az Akadémia nagy korszakának elkövetkezését 1858-ra datálja a kötet, akkorra, amikor Eötvös másodelnöki, majd elnöki, Szalay László, utóbb Arany János főtitkári évei alatt a természettudományok végre elfoglalják helyüket az intézmény kereteiben. Az ő tevékenységük alatt a nemzetiség védelmével egyenrangúvá válik a polgárosodás szempontja, a nemzeti eszmével az összemberiségi távlat. Sőtér István Eötvös elnöki beszédeinek gazdag kiaknázásával bizonyítja ezt, továbbfejlesztve a centralistákra vonatkozó régebbi ítéleteit, szerepüket, elsősorban Eötvös és Szalay tevékenységét az ötvenes-hatvanas években erőteljesebbnek és termékenyebbnek rajzolja, mint régebbi műveiben. Annak, hogy hatásukat ezúttal jelentékenyebbnek látja, tanulságos jele az a szép fejezet, amelyet tanítványaik, Keleti Károly és Kautz Gyula munkásságának szentel. Keleti 1871-ben keletkezett monumentális statisztikai művének elemzésekor nyilvánvalóvá lesz, hogy az mintegy összeköti a reformkori társadalombíráló törekvéseket a századelő, Jásziék, Kunfiék, Braun Róberték radikális-szociáldemokrata társadalombírálatával, majd a falukutató népi írókéval. S az, hogy 1871, a Párizsi Kommün éve határkő a reformkori liberális eszmék érvényesülése terén is, ami utána következik, az már társadalmi téren Tisza Kálmán mentalitását képviseli az Akadémián. Eötvös Loránd Akadémiáját — a világhírű fizikus 1889 és 1905 között töltötte be az elnöki tisztet — viszont Sőtér ismét az intézmény fénykorának látja, s ha az Eötvös Kollégium megalapítását vesszük, úgy kétségkívül igaza van. A kollégium a következő évtizedekben progresszív kritikai szellemével határozott ellenerőt képviselt az Akadémia mindinkább konzerválódó felfogásával szemben, felnevelte azokat, akik a mind kedvezőtlenebb viszonyok közepette is fémjelezni tudták a magyar tudományt és annak szervezeti fórumát. Másrészt e tettével Eötvös Loránd eldöntötte oktatás és kutatás vitáját, ma is érvényes szentenciájának szellemében: „Bizonyos dolog, hogy csak az lehet jó tanár, aki maga tudománnyal foglalkozik, mások eszméit is csak az képes helyesen hirdetni, akinek magának eszméi vannak.” Sőtér István szerint a társadalomtudományok a múlt század végén elsekélyesedtek az Akadémián, szemben a természettudományok virágzásával. Fejtegetéseihez hozzátenném: mindez párhuzamos a magyar munkásmozgalom, illetve a polgári radikális csoportosulás kifejlődésével. Szimbolikus erejű lehet, hogy Berzeviczy Albert, az úri rendnek ez a színtelen, reakciós korifeusa éppen a forradalmas 1905-ben lesz Eötvös Loránd utódává — elnökévé annak az Akadémiának, amelynek közszellemével az új idők haladó szervezetei, a Galilei-kör, a Társadalomtudományi Társaság immár harcban állanak. Ezen az Akadémián valóban — mint Sőtér István írja — szigetként magaslik ki egy Bartók Béla, Zemplén Géza, Horváth János stb. munkássága. De éppen ezért érdemelt volna Horváth János arcképe valamivel részletesebb elemzést. Nemcsak a portréfestés, a beleélő egyéniségrajz tartozott ugyanis nagy erényei közé, hanem — módszerének minden hangsúlyozott önelvűsége ellenére — a szellemi élet sokszínű tükröztetése is. Képet rajzol a tanulmány a szocialista Akadémia negyedszázadáról is, az országos főhatósággá bővült intézményről, amely olyan hatáskört kapott (tudományos tervezés, kutatóintézeti hálózat, tudósképzés rendszere), amelyre sem Széchenyi, sem Eötvös Akadémiája nem számíthatott. Ezeknek a legutóbbi évtizedeknek szellemi reprezentánsát Sőtér István méltán látja Lukács Györgyben: róla rajzolt portréja könyvének legelmélyültebb lapjai közé sorakozik. Jóllehet Lukács kevéssé vett részt közvetlenül az intézmény tevékenységében, szerepe mégis kimagasló volt tudományunknak a marxizmus tanításaival való bensőséges találkozásában: módszert és szemléletmódot, még inkább világnézeti tudatosságot és közéleti magatartásmorált tudósnemzedékek tanultak Lukács Györgytől. De nemcsak tőle, hanem szint annyira Révai Józseftől is: épp azért sajnáljuk, hogy róla a feldolgozás során nem olvashatunk portrét. Sőtér István az 1969-es Tudománypolitikai Irányelvek, az 1970-es új akadémiai alapszabályzat, végül az 1972-ben kelt új országos távlati tudományos kutatási terv említésével fejezi be áttekintését, ösztönző módon: az eredmények és a gondok ismertetése után a feladatokkal és a tennivalókkal. (Akadémiai) Julow Viktor: Csokonai Vitéz MihályJulow Viktor kismonográfiája egy nagyobb munka ígéretes foglalata. Szűkszavúsága mögött a nagy anyagismeret biztonsága, tömör elemzéseiben is átgondolt, kiérlelt koncepció mutatja egy majdani nagymonográfia körvonalait. Napjainkban az irodalomtörténetírás tudományos rangja, haszna, módszerei erősen problematikussá váltak. A természettudományok gyors fejlődése, a társadalomtudományok új irányainak hatására — a megújulás útjait keresve és önigazolásul — az irodalomtörténet a rokon tudományok eredményeivel, módszereivel ötvöződött: filozófiával, szociológiával, lélektannal, nyelvészettel, zenetudománnyal, folklórral. Olyannyira, hogy sokszor a módszer túlnő az anyagon, s a tudományosság igényével fölvett új kutatási szempontok között épp az irodalom sajátos világa, az egyes alkotók és alkotások egyéni arculata tűnik el. Julow Viktor könyvének — és egész munkásságának — leginkább jellemző vonása épp az irodalomközpontúság, az életmű fejlődését a történetileg meghatározott értékrendszer változó és sokoldalú szempontjai szerint vizsgálja, s úgy és csak úgy él más tudományágak felhasználható módszereivel, eredményeivel (szociológia, lélektan, eszmetörténet), hogy segítségükkel közelebb hozza a XVIII. század legtehetségesebb és legjelentősebb költőjének életművét. Tudományos igényességével, a legnemesebb esszéstílusban árnyalt, gazdag portrét fest a költő személyiségéről, környezetéről, az irodalmi irányok változó és bonyolult mozgásáról. Kiemelkedő a könyvben Debrecen életformát, gondolkodásmódot meghatározó hatásának taglalása; a stílusirányok elemzése közül a manierizmus még élő, formaalakító szerepe, s főként a rokokó hazai, „csokonais” változatának leírása. Módszerének hajlékonysága, tudományos objektivitása alapján ad végre hiteles és meggyőző képet az 1795 utáni Csokonai nézeteiről: nem mentegeti, nem ítélkezik fölötte,hanem szociális, lélektani és az irodalmi művekből vett sokoldalú bizonyítékok alapján magyarázza a költő nézeteinek konzervatív elemeit, változékonyságát, rezignációját. Nem egy-egy tetszetősen kiragadott idézet könnyű és ingatag tanúságtételére épít, hanem az életmű egészének bizonyítékaira, a költő személyiségét meghatározó jegyekre. Julow Viktor a költő pályájának első szakaszában is kimutatja nézeteinek ellentmondó vonásait (a bizakodás és gúny egyszerre jelenlevő elemeit, amikor a politikusokról, fejedelmekről szól; a felvilágosodott humanizmus, a jakobinus eszmék, a világpolgáriság mellett a faji gőg jelenlétét), s így válik hitelessé, hogy a politikai horizont elborulása után, személyes sorsának tragikus elbizonytalanodásában a kiúttalanság és a rezignáció uralkodik el munkásságában. A szerzőnek különben is az a véleménye, hogy Csokonai eszméinek, irodalmi munkásságának jellemző vonalai már kialakultak 1795 előtt; a pálya második szakasza inkább a csűrbe gyűjtés, az érlelődé® kora. De erről nem győzött meg egészen. Mert igaz, hogy a Lilla-dalok nagy része elkészült már a kötetbe foglalás előtt, s igaz, hogy alapvető stílusirányait is elsajátította, ám a ciklus sok olyan vonást mutat, melyek új irodalmi minőséget képviselnek. Maga a szerző is számba veszi ezeket: a szerelmi élmény és a filozófia összekapcsolását a lírában (164.), a szenti mentalizmus önszemléletének elmélyülését (167.), s főként a személyesség, az új típusú vallomáslíra kibontakozását itt s néhány más versében (168—171., 194., 201.). — S igaz, írt szatirikus, parodikus műveket korábban is, igaz, észlelhető volt már az éles és pontos megfigyelés, az eleven leírás készsége, igaz, ismerte az európai irodalom megfelelő műveit régebben is — ám olyan egységes, komplex és új műfajt még nem teremtett e jegyekből, mint ekkor, a Dorottyában. — Igaz, műveltségének és tudásának alapjait már elsajátította — de most megváltozik a tudományos KRITIKA