Kritika 4. (1975)
1975 / 2. szám - Kulin Ferenc: Százötven éve született Jókai Mór
BARTA JÁNOS: „[...] a hitelesebb Jókaikép [... ] teljességéhez természetesen hozzátartoznak a realista tendenciák és kezdemények is, amelyek Jókaiban kétségtelenül megvannak, de csak mint másodrendű, időnként megerősödő jelenségek, amelyek nem változtatnak azon, hogy ő tehetségének és íróművészetének javával még az irodalmi fejlődésnek a realizmust megelőző szakaszához tartozik. Éppen ezért fejtegetéseimnek fő célja az volt, hogy felmutassam és elemezzem Jókai íróművészetének nem-realista vonásait. De ennél többet is akartam: megmutatni azt, hogy ezek a vonások, ezek a nem-realista elemek művésziek s hogy Jókai ott is nagy művész, ahol nem realista. Ezzel igyekeztem nemcsak a félszázada halott nagy regényíró képét új oldalról megvilágítani, hanem az ő művére támaszkodva marxista esztétikánk egyik fontos kérdésének tisztázásához is hozzájárulni. Talán sikerült megéreztetnem azt, hogy realizmus és művészi igazság nem azonos fogalmak, hogy az »örök realizmus« kategóriája aligha tartható fenn, s hogy a művészi mondanivaló más stílusok nyelvén is megszólalhat.” (Jókai és a művészi igazság. Irodalomtörténet, 1954.) SÖTÉR ISTVÁN: „[...] 67-et sokáig úgy is tekinti csak, mint állomást, melyen túl lehet haladni, — mint visszatérési lehetőséget az osztatlan, a teljes 48-hoz. Mert Jókai ellenzi a kiegyezést, s a Deák-párt politikájával szemben, nemcsak íróként, de politikusként is: 1848 eredményeinek visszahozását akarja.” „[...] Eötvös két nagy regényében ez a realizmus már jelentős, alapokat vet a jövőnek, — csakhogy ez alapokon jó ideig nem épül semmi. Jókai éppoly kevéssé folytatja Eötvöst, mint Kemény. Ez utóbbi tragikus kesernyés, önismeretet hirdet, álmokat, délibábokat hessent el, s a történelmet, a társadalmat vak, fátumszerű erők káoszának látja. A végzet kiszámíthatatlan csapásai elől Kemény sztoikus, komor józanságba kívánna menekülni. E magatartás mélyén természetesen 48 útjának, Kossuth útjának elutasítása rejlik. Amikor a Kemény művéből kivont elvek értelmében Gyulai türelmetlenül Jókai ellen támad, — e támadás bizonyos mértékben a 48 márciusát képviselő Jókainak is szól. Amikor Gyulai az ábrándot, a délibábot kárhoztatja Jókainál, — világos elismerése ez annak, hogy Jókai éleszteni kívánja azokat a szenvedélyeket, melyeket valamikor 1848 márciusa gyújtott föl.” (Jókai alkotói módszere. Emlékbeszéd, 1954.) BARTA JÁNOS: „[...] Jókainak még legjobb korszakában is vannak hamis hangjai. Egyrészt olcsó hatásokra vadászik. S minél kevesebb az igazi mondanivalója, annál inkább törekszik a hatáskeltő eszközök fokozására. Különösen 1875 után vehető ez észre.” (Jókai és a művészi igazság. Irodalomtörténet, 1954.) M. KONDOR VIKTÓRIA: „[...] A romantikus író, ki a köznemesség haladó függetlenségi törekvéseinek úgy vált maradandó irodalmi kifejezőjévé, hogy ez osztály legdicsőbb harcainak részese volt: saját élményét emelte a költészet magaslataira, csak ő lehetett képes arra, hogy a hősi emlék dicsfényében az illúziót valónak fogja fel, s egy irreális ügy vezető harcosául szegődjék. A politikai vezért és tömegeit politikai cselekvésre az író lelkesítette, s az író attól a politikai mozgalomtól kapott költői ösztönzést, mely nagyrészt osztálya illúzióinak köszönhette létét.” (Megjegyzések Jókai Mór politikai szerepéhez a kiegyezést követő években. Történelmi Szemle, 1958. 1—2.) RÉVAI JÓZSEF: „[...] 1956 októbere előtt nem a dogmatikus baloldal, hanem a revizionista jobboldal volt támadásban, ez pedig a dogmatikus egyoldalúság helyett, amely csak a forradalmi hagyományokat ismerte el irodalmunkban és történelmünkben egyaránt, abba a sokkal veszélyesebb és hamisabb egyoldalúságba esett, amely elkent és letagadott minden különbséget liberális-burzsoá és demokratikus-népi hagyományok között. Ennek az elkenésnek a jegyében emelték annak idején pajzsra a revizionisták Jókait is, és ennek köszönhette Madách is, hogy egy ideig a revizionista és más reakciós támadás zászlajává vált.” (Madách Imre, Társadalmi Szemle, 1958. szept.) A vita folytatódik NAGY MIKLÓS: „[...] Zsigmond Ferenc Jókai-monográfiájának megjelenésétől csaknem negyvenöt év választ el bennünket, Sőtér István könyv alakú nagy esszéje is több mint huszonöt esztendeje látott napvilágot. A bekövetkezett hatalmas világnézeti változás, az irodalomtörténetírás hazai átalakulása s egyetemes fejlődése éppúgy átfogó, új feldolgozást kíván e területen, mint a Jókaival foglalkozó és egyre élénkülő tudományos kutatás, valamint a költőnek az olvasóközönség körében oly tartós népszerűsége.” (A regényíró útja 1868-ig, 1968.) WEBER ANTAL: „[...] a tőle megalkotott regénybeli világnak nincs igazi plaszticitása, logikája, gondolati mélysége. S itt nem valamiféle komor, súlyos gondolatokra, intellektuális hajlamra, kritikai szellemre gondolunk elsősorban, hiszen ez az írói alkat, magatartás, világnézet számos, a kortól is meghatározott tényezőjének függvénye, hanem arra, hogy a »Jókai-típusú«, a romantikus elbeszélő stílust és a realisztikus-népies anekdotizmust egybeszövő alkotásmód legszembeszökőbb gyengesége a »költői eszme« hiánya, vagy verbális közhelyszerű felszínessége. Gondolhatunk arra is, amire finoman és tapintatosan Mikszáth is célzott Jókai-életrajzában, hogy Jókai ragyogó tehetségét nem hitelesíti az emberi teljességet átérző jelentős egyéniség fedezete.” „[...] ez a harmadik alternatíva sem volt alkalmas arra, hogy az Eötvösnél megszakadó realista törekvések, a Kemény Zsigmond komor, zárt, a történelem és a morál szférájában transzponált epikája mellett és után a regényt a kor irodalmi értékeinek legmagasabb szintjére emelte. A regényműfaj különös élességgel tükrözte a magyar társadalom és kultúra fejlődésének aránytalanságait és ellentmondásait.” (A pályakezdő Jókai s a Jókai-kérdés; Irodalmi irányok, távlatból című tanulmánykötet, 1974.) MEZEI JÓZSEF: „[...] Az utak Eötvöstől ágaznak szét. Kemény és Jókai egyaránt az eötvösi hagyományt, az epikus drámát folytatja. A sors idődrámáját, hétköznapok és ünnepek, mesék, legendák és profán történetek epikai-drámai életképeit Jókai; az erkölcsdrámákat, az etikus jellem végzetes magányosságának, magára maradottságának, tehetetlenségének, örökös veszélyeztetettségének drámáját Kemény. A nagy ellenfelek — a két pólus, amit engesztelhetetlenül állít szembe a kor kritikai tudata, ízlése, iránya, pártossága Gyulaitól egészen Péterfyig, s az ő természetes, szubjektív elfogultságukat, »tudatlanságukat« átvéve a Jókai-irodalom azóta is — tulajdonképpen elválaszthatatlanul összetartoznak, kiegészítik egymást.” „[...] Az irodalomtörténet könnyű olvasmánynak vélve Jókai műveit, könnyen is oldotta meg a Jókai-problémát. Apologetikus, romantizált nemzeti történelem, némi negyvennyolcasság, gyermeteg politikai rajongás a békepárti szégyenfolttal és Part pour Part meseőrület, vadromantika, humorizálás, anekdotizmus. Tehát: a haladó társadalmi eszmék illusztrációja, a nemzeti történelem romantizálása és romantikus epizódok, életszerű, jóízű mellékalakokkal, részletrealizmussal. Erre az »öszvér-terminusra« volt szükség, hogy valami megmaradhasson a nagy mesélő könyvtárnyi művéből, s hogy valamivel magyarázni is lehessen elvitathatatlan hatását A fenti Jókai-kép csak félig igaz, inkább a külső vonások tekintetében hű. Helyesebb, ha a romantika dimenzióiból, az idő-élményből és a romantika korabeli konklúzióiból, lehetőségeiből indulunk el, amikor ezzel a határtalan mesebirodalommal ismerkedünk.” (A magyar regény, Magvető, 1973.) NÉMETH G. BÉLA: „(A kőszívű ember fiai) [...] cselekménye lélektanilag többnyire gyöngén indokolt, jelenetformálása mesterkélt, színpadias, eszmehirdetése naiv, nagyhangú, öblös szónoklás, ellentétezése mélyebb összefüggések nélküli csattanók halmozása, eszményítése fehér-fekete angyal-ördög-rajz, színezése rikító, retorikája üres verbalizmus, fordulatossága kalandregényszerű. S valójában eszmei értékei is igen kétségesek. A bíráló, az önvizsgáló elem szinte egészen hiányzik itt.” „[...] Írói jellemének egyik alapvonása, közönségsikereinek egyik fő oka, teljes érzelmi azonosulása közönségével. Mások (Arany, Kemény) önmagukat is mardosva, a nemzet fájdalmát sem kímélve, lázasan keresték a tragédia okait és tanulságait. Jókai egyszerűen kifejezte és fölmagasztalta a nemzet érzéseit, a tragikusakat és illúziósokat egyaránt.” (Türelmetlen és késlekedő félszázad; Szépirodalmi, 1971.) MEZEI JÓZSEF: „[...] Igaz, biztató költészet Jókai regényvilága, a pihenés, a gondtalanság, a győzelemmel és elképzelt rémekkel játszás lelki pillanata minden könyve. Ez sikerükt, elmúlhatatlan hatásuk titka is. Mindig szükség lesz rájuk, mindig újra fel fogják fedezni őket.” (A magyar regény, Magvető, 1973.) Adatok a felszabadulás utáni könyvkiadásunk történetéből Név Kiadásszám Példányszám (Az adatok az 1945—1972. időszakról adnak képet a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének kimutatásai alapján.) * ACZÉL GYÖRGY: „[...] Leninnek a „proletkult”-tal folytatott vitája világossá tette, hogy a munkásosztály ideológiája és kultúrája az egyetemes emberi kultúra évezredes eredményeinek, értékeinek kritikai elsajátításán s egyben kiteljesedésén alapszik, hogy a szocialista kulturális forradalom a kultúra alkotó továbbfejlesztését, s nem — mint a kínai kulturális forradalomban — annak rombolását jelenti. Itt leli magyarázatát az a polgári gondolat számára különös, valójában természetes jelenség, hogy Homéroszt és Shakespeare-t, Stendhalt és Balzacot, Tolsztojt és Thomas Mannt a szocialista országokban lényegesen többen ismerik és tudják sajátjuknak, mint a kapitalista viszonyok között; hogy a munkásosztály hatalma őrzi, becsüli, értékeli a magyar kultúra, irodalom, művészet minden értékes, szép, igaz alkotását. Az új világot építő társadalom, a haladásért folytatott harc vezető osztálya, mert a legforradalmibb, legegyetemesebb — ha tetszik: legemberibb — osztály, nem mondhat le s nem is kénytelen lemondani a történelem értékeiről a kultúrában sem. A világtörténelmileg még fiatal szocializmus megőrzi és milliók, az emberiség közkincsévé tesz minden értélket. S nemcsak megőrzi és közkinccsé teszi, hanem meghaladja-továbbfejleszti az emberiség felhalmozott anyagi és szellemi értékeit. A szocialista irodalom, művészete pár évtized alatt is már a világkultúra színvonalán álló maradandó alkotásokat hozott létre. A közösségi művelődés egyik legfőbb feladata, hogy a szocializmust építő ember fejébe és szívébe beépüljenek ezek az értékek ... (Részlet az 1974. szeptember 25-i országos közművelődési aktívan elhangzott előadói beszédből.) összeállította: KULIN FERENC Csokonai Vitéz Mihály 23 .................. 221 100 Babits Mihály........... 22 ................. 255 750 Moldova György ...... 16 .................. 301 400 Radnóti Miklós ...... 24 ................... 309 800 Madách Imre .......... 37 ................. 472 750 Vörösmarty Mihály... 44 .................. 483 280 Révai József .............. 18 ................. 497 250 Katona József .......... 27 ................. 532 100 József Attila .......... 39 ................. 600 800 Krúdy Gyula.............. 66 ................. 677 400 Kosztolányi Dezső..... 47 .................. 773 150 Szilvási Lajos .......... 23 ................. 835 900 Karinthy Frigyes ... 54 .................. 932 370 Petőfi Sándor .......... 74 ................. 1417 000 Berkesi András ...... 33 ................. 1 953 885 Móra Ferenc ............... 112 .................. 2 936 420 Mikszáth Kálmán ... 247 .................. 4 845 900 Móricz Zsigmond ... 268 ................. 5 400 000 Jókai Mór .................. 313 .................. 9 881 000 19 KRITIKA