Kritika 4. (1975)

1975 / 3. szám - E. Fehér Pál: Mi történt 1944 augusztusában?

Mi történt 1944 augusztusában? Vlagyimir Bogomolov regényének sikeréről A Negyvennégy augusztusában Vlagyimir Bogomolov második nagy sikere. Az első siker­­ az írói bemutatkozás volt. Nikodémusz Elli kitűnő fordításának hála, a magyar olvasók is megismerhették Bogomo­lov Iván című kisregényét (Nagyvilág, 1959. 11. 1631—1676. L). A kisregényt 1957-ben ír­ta a szerző, Moszkvában, a nyomorék katona­tisztek otthonában. 1958-ban közölte a moszk­vai Znamja című folyóirat, s az Iván azonnal széles körű visszhangra talált a Szovjetunió­ban és a határokon túl egyaránt. Lelkesedett a szovjet kritika, elragadtatott sorokat tett közzé a kisregényről Jean Paul Sartre, s gyorsan követték egymást a különböző nyel­vű fordítások. Andrej Tarkovszkij a kisre­gényből készített filmmel (Iván gyermekkora) mutatkozott be igazán, s megnyerte a velen­cei filmfesztivál fődíját, s készítette elő ön­maga számára az utat az Andrej Rubljov felé. Mi lehetett ennek az első sikernek a titka? Hiszen az ötvenes évek második felében ko­rántsem lehetett egyszerű kiugrani az akkor frissen jelentkező fiatal írók, költők átlagá­ból. Ez volt az az időszak, amikor egyszerre aratta lármás sikereit Jevgenyij Jevtusenko, Andrej Voznyeszenszkij, ekkortájt jelent meg Robert Rozsgyesztvenszkij döbbenetes hatású poémája, a Requiem: „Ne feledd! / Ha száll­nak az évek / se feledd / azokat, / kik vissza már sose térnek, / ne feledd! ! S ne sírj! / Torkodba fúljon a könnyek özönje, / bánat özönje. / Légy a halottak / nevéhez méltó, / méltó / örökre!” (Rab Zsuzsa fordítása.) Ezek­kel a költőkkel együtt jelentkezett Vaszilij Akszjonov, ekkortájt jelennek meg a háború­ban fiatal fejjel részt vett, íróként azonban kezdő alkotók első könyvei. Grigorij Bakta­­novra és Jurij Bondarevre gondolunk első­sorban. Szóval nehéz volt a mezőnyből ki­tűnni. Bogomolov nehéz sorsú ember. 1924-ben született, 1941-ben, alig tizenhét esztendősen önként jelentkezik a frontra, s hamarosan sú­lyosan megsebesül, sérülése egész életére nyo­morékká tette. Ma sem folytathat rendszeres írói munkát, ez magyarázza viszonylag ritka jelentkezéseit. Az Iván sikere után mindössze néhány novellát tett közzé, s 1974 végén pe­dig közölte a Novij Mir csaknem húszéves re­gényét, a Negyvennégy augusztusábant. A Negyvennégy augusztusában Bogomolov második nagy sikere. „Ez a regény olyan, hogy Vlagyimir Bogomolovot legjobb háborús íróink első sorába állítja...” — állapította meg a Pravda hasábjain Szergej Szmirnov Lenin-díjas író. 1974 októberétől decemberéig három foly­tatásban közölte a regényt a Novij Mir. Az­óta megjelent önálló kötetben is. A szovjet kritika egyértelmű elismeréssel fogadta. Fel­figyelt rá a külföldi sajtó is. A Negyvennégy augusztusában-nak már a témája is a legszélesebb olvasóréteg érdeklő­désére számíthat. 1944. augusztus 13-án a szovjet elhárítás je­lentést kap, hogy a németek egy nagyobb fel­derítő és diverzáns csoportot dobtak át a szovjet vonalak mögé Grodno térségében. A frontokon bonyolult a helyzet. A Vörös Had­sereg nagy nyári támadása döntő sikerrel járt. De éppen ezen a napon, augusztus 13-án J. V. Sztálin hivatalos nyilatkozatot tesz: a Vörös Hadseregnek erőt kell gyűjtenie, s ezért fe­lelőtlenségnek bélyegezte a londoni lengyel emigráns kormány által szervezett és a szov­jet hadvezetéssel nem egyeztetett varsói fel­kelést. Az augusztus 13-án átdobott diverzán­­sok tehát fontos értesüléseket szerezhettek a Vörös Hadsereg utánpótlási vonalairól, meg­zavarhatták azokat a hadmozdulatokat, ame­lyek az 1945. januári, végsőnek tervezett tá­madást voltak hivatva előkészíteni. Hat napig tart a diverzáns csoport megsem­misítése. Ezt a harcot teljes szélességében tükrözi Bogomolov regénye. A regény 99 fe­jezetében pontos szerkesztéssel, tökéletes egyensúlyt teremtve váltogatják egymást a Honvédelmi Népbiztosság Elhárítási Főosztá­lyának hivatalos dokumentumai, illetve a re­gény folyamatosan történő eseményei. Egy­szerre ismerheti meg az olvasó a regény alap­jául szolgáló dokumentumokat, tényeket, és magát a történést. A harc tétje óriási. Az ellenfél, a diverzáns csoport vezetője a német hírszerzés egyik leg­kiválóbb ügynöke. Ivan Grigorjevics Miscsen­­ko — a németek „szuperkémje” — 1905-ben született és kozák származású. 1919-ben, szü­leivel együtt, Mandzsúriába emigrált. 1924 és 1930 között több mint húsz alkalommal telje­sített illegális feladatokat — a kínai fehér­bandák megbízásából — a Szovjetunió terü­letén. 1931-től japán szolgálatba lépett és egyik alapítója az összoroszországi Fasiszta Pártnak, amely az emigránsok között tobor­zott híveket. 1933-ban újra átlépte illegálisan a szovjet határt, de a határőrség felfedezte nyomait. Ekkor úgy menekült meg, hogy hét­száz kilométert tett meg gyalog a tajgán ke­resztül és mivel egy mocsáron történt átke­lés közben fegyvereik és élelmiszerük elsüly­­lyedt, csoportjának legfiatalabb tagját megfoj­totta és az ő húsával táplálkoztak két hétig. 1938-ig még negyvenszer teljesített kémfel­adatokat szovjet területen. 1938-tól a németek­nek dolgozott. 1940-ben háromszor járt ille­gálisan a Szovjetunióban, 1941 januárjától má­jusáig — már a német támadást előkészíten­dő — a szovjet belügyi szervek századosaként gyűjtött fontos értesüléseket. Két nappal a há­ború megkezdése előtt újra szovjet területre dobták át és diverzáns csoportjával együtt nagy károkat okozott a háború első heteiben. Mostani, 1944-es feladata merényletet szervez­ni Sztálin és a szovjet legfelsőbb vezetés más képviselői ellen. Ez az ellenfél, Miscsenko és csoportja ellen mozgásba lendül a szovjet elhárítás egész ha­talmas gépezete. És mivel az elhárítás szerve­zetét (hivatalos nevén a SZMERS-et) közvet­lenül a legfelsőbb főparancsnoknak rendelték alá, tehát Sztálin is foglalkozik ezzel az ügy­gyel. Bogomolov Sztálin-képe higgadt őszintesé­gével tűnik ki. Regényének az a fejezete, amelyben Sztálin szigorúan felelősségre von­ja az elhárítás és a belügyi szervek vezetőit azért, mert késlekednek a német diverzáns csoport leleplezésével — művének egyik leg­jobban sikerült fejezete. Bogomolov Sztálin­nak több tulajdonságát hangsúlyozza: gyors áttekintő- és döntőképességét, hatalmas em­lékezőtehetségét, valamint hirtelen haragját, türelmetlen önkényét, ellentmondást nem tű­rő természetét. Talán az a tévképzet keletkezhet az eddig elmondottakból, hogy Bogomolov regénye a kémtörténet. Bogomolov számára az izgalmas hajsza a kémek után, az elhárítás roppant gé­pezetének ábrázolása voltaképpen ürügy csu­pán. Alkalom arra, hogy megmutassa: miként élt a szovjet hátország a háború utolsó nya­rán, hogyan viselkedtek azok a szovjet embe­rek, akik éppen felszabadultak a német meg­szállás alól és végül, de nem utolsósorban az is izgatja az írót, hogy mi vett rá embe­reket arra, hogy a németekkel együttműköd­jenek. Ugyanakkor ábrázolni képes azt is, hogy a frissen felszabadított hátországban helyreáll a szovjethatalom rendje, de ez sem automatikusan zajlik. Hiszen le kell küzdeni a különböző nacionalista bandák ellenállását, meg kell erősíteni a lakosságban a szovjet ön­tudatot. A feladat végrehajtását nehezíti, hogy a szükségesnél nagyobb a bizalmatlanság, a gyanakvás szelleme. Nem arról van szó,, hogy a német diverzánsok üldözése közben ártat­lanok is az elhárítás hálójába kerülhettek. Ez háború idején — akármilyen fájdalmas — el­kerülhetetlen. Az viszont már baj, hogy Sztá­lin sürgős parancsa olyan helyzetet teremt: a parancsnokok mielőbb eredményt akarnak felmutatni — és bármilyen áron. Két napot kapnak Sztálintól a banda felszámolására és a személyes kihallgatáson a főparancsnok semmiféle kétséget nem hagy abban a vonat­kozásban, hogy mi történik a parancsnokok­kal, ha nem teljesítik két nap alatt e paran­csot. Aljohin, Tamancev és Blinov — a szovjet elhárítás tisztjei — végül feltartóztatják és tűzharcban megölik Miscsenkót, a német „szu­perkémet”. És ez a három tiszt — a regény voltaképpeni hőse. Bogomolov sikerének egyik titka, hogy e tisztek nem ellen-szuper­­kémek. Vagy hogy visszautaljunk egy másik szovjet műre, Julian Szemjonov regénysoroza­tának hősére, e három tiszt semmiképpen sem ismétli Stirlitzet. Bogomolov e három tiszt harcában azt mutatja meg, hogy ők , miközben mindent megtesznek a német diver­zánsok megsemmisítésére, a parancsot min­den körülmények között teljesíteni akarják — emberek maradnak. A hivatásukból követke­ző bizalmatlanságot mély emberségükből kö­vetkező természetes bizalommal ellenőrzik. Emberek akarnak maradni az embertelenség óriási óceánjában. Nem olyasfajta emberfölöt­ti erővel rendelkező hősök ők, akik erényt csinálnak a szükségből, tehát az emberölés sport számukra, a bizalmatlanságban fölényük és mindentudásuk jut kifejezésre. Ez a három szovjet tiszt lelkiismeretesen teljesíti a pa­rancsot. A háború mégsem gyönyörűség, ha­nem kényszerű szükségállapot számukra. Győ­zelmüket, Miscsenko megsemmisítését az te­szi számukra lehetővé, hogy emberek ma­radtak. Nem engedték magukban, hogy győz­zön a bizalmatlanság, tehát ártatlanokat tar­tóztassanak le, s így gyors, de látszatered­ményt érjenek el. A fasizmus számukra nem­csak katonai ellenfél, hanem teljes emberi ér­telemben állnak ellen a náciknak. Nemcsak azért győzik le Miscsenkót, mert az elhárítás technikai ismereteit pontosan ismerik. Győ­zelmük titka, hogy sohasem hallgattatták el önmagukban az embert. A Negyvennégy augusztusában — az em­berség regénye. Bogomolov írói eszközei sokat változtak az Iván óta. A Negyvennégy augusztusában-nak stílusában legalább három réteg különböztet­hető meg. Az első réteg a nyugodt írói elbe­szélő stílus, amely tisztán és különösebb ér­zelmi ráhatások nélkül a történések egymás­utánját rögzíti. A második réteg a dokumen­tumok szerves beépítése a regény egészébe: szerkezetileg és stilárisan. A dokumentum nem fékezi a regény menetét, hanem érzékel­teti az események hatalmas méreteit, tudósít a tényekről, stilárisan pedig sejteti egy hiva­talos apparátus munkáját, amely parancsot fogad és parancsot ad az embereknek. A har­madik réteg pedig az elhárító szervek mun­kájának gépiességét is érzékelteti. (Például a 83. fejezetben Aljohin ellenőrzi egy feltartóz­tatott tiszt igazolványait. Bogomolov meste­rien ismétli, hogy mit is ellenőriz egy igazol­ványon belül az elhárító, hogy annak hiteles­ségét megállapíthassa.) Az Iránban jelen volt az íróilag igazolt, hi­teles érzelmesség. Az író is meghatódott a kis felderítő hőstettétől. Bogomolov humanizmu­sát az Iránban elsősorban ez az írói megköze­lítés közvetítette. A Negyvennégy augusztusá­ban az író nagyobb összefüggéseket mutat meg. A teljes igazság kimondására törekszik: a háborúban nemcsak az ellenfél emberte­­leníthet el, a háborúban nagyobb veszély az, ha föladjuk a szocialista ember egyéniségét, a gyors és vélt siker érdekében lemondunk a humanizmusról. Bogomolov hősei megállják a helyüket a nehéz feladat teljesítése közben. Egy szovjet kritikus nemrég úgy jellemezte a háborúról szóló szovjet filmek egy részét, hogy a nézőnek néha már olyan érzése támad vetítés közben, mintha a német parancsnok­ságon többségükben szovjet felderítők tevé­kenykedtek volna, s csak nekik köszönhető a győzelem. (Lityeraturnoje obozrenyije 1975. 1. 71. 1.) Bogomolov-regények nagy sikerét — a mű­vészi erények mellett — az is magyarázza, hogy nem ezt a szovjet kritikus által okkal kárhoztatott utat választotta. Bogomolov a győzelem igazi magyarázatát adja — a magas színvonalú művészet igaz eszközeivel: a há­borút — emberek nyerték meg. E. FEHÉR PÁL KRITIKA 14

Next