Kritika 4. (1975)
1975 / 3. szám - E. Fehér Pál: Mi történt 1944 augusztusában?
Mi történt 1944 augusztusában? Vlagyimir Bogomolov regényének sikeréről A Negyvennégy augusztusában Vlagyimir Bogomolov második nagy sikere. Az első siker az írói bemutatkozás volt. Nikodémusz Elli kitűnő fordításának hála, a magyar olvasók is megismerhették Bogomolov Iván című kisregényét (Nagyvilág, 1959. 11. 1631—1676. L). A kisregényt 1957-ben írta a szerző, Moszkvában, a nyomorék katonatisztek otthonában. 1958-ban közölte a moszkvai Znamja című folyóirat, s az Iván azonnal széles körű visszhangra talált a Szovjetunióban és a határokon túl egyaránt. Lelkesedett a szovjet kritika, elragadtatott sorokat tett közzé a kisregényről Jean Paul Sartre, s gyorsan követték egymást a különböző nyelvű fordítások. Andrej Tarkovszkij a kisregényből készített filmmel (Iván gyermekkora) mutatkozott be igazán, s megnyerte a velencei filmfesztivál fődíját, s készítette elő önmaga számára az utat az Andrej Rubljov felé. Mi lehetett ennek az első sikernek a titka? Hiszen az ötvenes évek második felében korántsem lehetett egyszerű kiugrani az akkor frissen jelentkező fiatal írók, költők átlagából. Ez volt az az időszak, amikor egyszerre aratta lármás sikereit Jevgenyij Jevtusenko, Andrej Voznyeszenszkij, ekkortájt jelent meg Robert Rozsgyesztvenszkij döbbenetes hatású poémája, a Requiem: „Ne feledd! / Ha szállnak az évek / se feledd / azokat, / kik vissza már sose térnek, / ne feledd! ! S ne sírj! / Torkodba fúljon a könnyek özönje, / bánat özönje. / Légy a halottak / nevéhez méltó, / méltó / örökre!” (Rab Zsuzsa fordítása.) Ezekkel a költőkkel együtt jelentkezett Vaszilij Akszjonov, ekkortájt jelennek meg a háborúban fiatal fejjel részt vett, íróként azonban kezdő alkotók első könyvei. Grigorij Baktanovra és Jurij Bondarevre gondolunk elsősorban. Szóval nehéz volt a mezőnyből kitűnni. Bogomolov nehéz sorsú ember. 1924-ben született, 1941-ben, alig tizenhét esztendősen önként jelentkezik a frontra, s hamarosan súlyosan megsebesül, sérülése egész életére nyomorékká tette. Ma sem folytathat rendszeres írói munkát, ez magyarázza viszonylag ritka jelentkezéseit. Az Iván sikere után mindössze néhány novellát tett közzé, s 1974 végén pedig közölte a Novij Mir csaknem húszéves regényét, a Negyvennégy augusztusábant. A Negyvennégy augusztusában Bogomolov második nagy sikere. „Ez a regény olyan, hogy Vlagyimir Bogomolovot legjobb háborús íróink első sorába állítja...” — állapította meg a Pravda hasábjain Szergej Szmirnov Lenin-díjas író. 1974 októberétől decemberéig három folytatásban közölte a regényt a Novij Mir. Azóta megjelent önálló kötetben is. A szovjet kritika egyértelmű elismeréssel fogadta. Felfigyelt rá a külföldi sajtó is. A Negyvennégy augusztusában-nak már a témája is a legszélesebb olvasóréteg érdeklődésére számíthat. 1944. augusztus 13-án a szovjet elhárítás jelentést kap, hogy a németek egy nagyobb felderítő és diverzáns csoportot dobtak át a szovjet vonalak mögé Grodno térségében. A frontokon bonyolult a helyzet. A Vörös Hadsereg nagy nyári támadása döntő sikerrel járt. De éppen ezen a napon, augusztus 13-án J. V. Sztálin hivatalos nyilatkozatot tesz: a Vörös Hadseregnek erőt kell gyűjtenie, s ezért felelőtlenségnek bélyegezte a londoni lengyel emigráns kormány által szervezett és a szovjet hadvezetéssel nem egyeztetett varsói felkelést. Az augusztus 13-án átdobott diverzánsok tehát fontos értesüléseket szerezhettek a Vörös Hadsereg utánpótlási vonalairól, megzavarhatták azokat a hadmozdulatokat, amelyek az 1945. januári, végsőnek tervezett támadást voltak hivatva előkészíteni. Hat napig tart a diverzáns csoport megsemmisítése. Ezt a harcot teljes szélességében tükrözi Bogomolov regénye. A regény 99 fejezetében pontos szerkesztéssel, tökéletes egyensúlyt teremtve váltogatják egymást a Honvédelmi Népbiztosság Elhárítási Főosztályának hivatalos dokumentumai, illetve a regény folyamatosan történő eseményei. Egyszerre ismerheti meg az olvasó a regény alapjául szolgáló dokumentumokat, tényeket, és magát a történést. A harc tétje óriási. Az ellenfél, a diverzáns csoport vezetője a német hírszerzés egyik legkiválóbb ügynöke. Ivan Grigorjevics Miscsenko — a németek „szuperkémje” — 1905-ben született és kozák származású. 1919-ben, szüleivel együtt, Mandzsúriába emigrált. 1924 és 1930 között több mint húsz alkalommal teljesített illegális feladatokat — a kínai fehérbandák megbízásából — a Szovjetunió területén. 1931-től japán szolgálatba lépett és egyik alapítója az összoroszországi Fasiszta Pártnak, amely az emigránsok között toborzott híveket. 1933-ban újra átlépte illegálisan a szovjet határt, de a határőrség felfedezte nyomait. Ekkor úgy menekült meg, hogy hétszáz kilométert tett meg gyalog a tajgán keresztül és mivel egy mocsáron történt átkelés közben fegyvereik és élelmiszerük elsülylyedt, csoportjának legfiatalabb tagját megfojtotta és az ő húsával táplálkoztak két hétig. 1938-ig még negyvenszer teljesített kémfeladatokat szovjet területen. 1938-tól a németeknek dolgozott. 1940-ben háromszor járt illegálisan a Szovjetunióban, 1941 januárjától májusáig — már a német támadást előkészítendő — a szovjet belügyi szervek századosaként gyűjtött fontos értesüléseket. Két nappal a háború megkezdése előtt újra szovjet területre dobták át és diverzáns csoportjával együtt nagy károkat okozott a háború első heteiben. Mostani, 1944-es feladata merényletet szervezni Sztálin és a szovjet legfelsőbb vezetés más képviselői ellen. Ez az ellenfél, Miscsenko és csoportja ellen mozgásba lendül a szovjet elhárítás egész hatalmas gépezete. És mivel az elhárítás szervezetét (hivatalos nevén a SZMERS-et) közvetlenül a legfelsőbb főparancsnoknak rendelték alá, tehát Sztálin is foglalkozik ezzel az ügygyel. Bogomolov Sztálin-képe higgadt őszinteségével tűnik ki. Regényének az a fejezete, amelyben Sztálin szigorúan felelősségre vonja az elhárítás és a belügyi szervek vezetőit azért, mert késlekednek a német diverzáns csoport leleplezésével — művének egyik legjobban sikerült fejezete. Bogomolov Sztálinnak több tulajdonságát hangsúlyozza: gyors áttekintő- és döntőképességét, hatalmas emlékezőtehetségét, valamint hirtelen haragját, türelmetlen önkényét, ellentmondást nem tűrő természetét. Talán az a tévképzet keletkezhet az eddig elmondottakból, hogy Bogomolov regénye a kémtörténet. Bogomolov számára az izgalmas hajsza a kémek után, az elhárítás roppant gépezetének ábrázolása voltaképpen ürügy csupán. Alkalom arra, hogy megmutassa: miként élt a szovjet hátország a háború utolsó nyarán, hogyan viselkedtek azok a szovjet emberek, akik éppen felszabadultak a német megszállás alól és végül, de nem utolsósorban az is izgatja az írót, hogy mi vett rá embereket arra, hogy a németekkel együttműködjenek. Ugyanakkor ábrázolni képes azt is, hogy a frissen felszabadított hátországban helyreáll a szovjethatalom rendje, de ez sem automatikusan zajlik. Hiszen le kell küzdeni a különböző nacionalista bandák ellenállását, meg kell erősíteni a lakosságban a szovjet öntudatot. A feladat végrehajtását nehezíti, hogy a szükségesnél nagyobb a bizalmatlanság, a gyanakvás szelleme. Nem arról van szó,, hogy a német diverzánsok üldözése közben ártatlanok is az elhárítás hálójába kerülhettek. Ez háború idején — akármilyen fájdalmas — elkerülhetetlen. Az viszont már baj, hogy Sztálin sürgős parancsa olyan helyzetet teremt: a parancsnokok mielőbb eredményt akarnak felmutatni — és bármilyen áron. Két napot kapnak Sztálintól a banda felszámolására és a személyes kihallgatáson a főparancsnok semmiféle kétséget nem hagy abban a vonatkozásban, hogy mi történik a parancsnokokkal, ha nem teljesítik két nap alatt e parancsot. Aljohin, Tamancev és Blinov — a szovjet elhárítás tisztjei — végül feltartóztatják és tűzharcban megölik Miscsenkót, a német „szuperkémet”. És ez a három tiszt — a regény voltaképpeni hőse. Bogomolov sikerének egyik titka, hogy e tisztek nem ellen-szuperkémek. Vagy hogy visszautaljunk egy másik szovjet műre, Julian Szemjonov regénysorozatának hősére, e három tiszt semmiképpen sem ismétli Stirlitzet. Bogomolov e három tiszt harcában azt mutatja meg, hogy ők , miközben mindent megtesznek a német diverzánsok megsemmisítésére, a parancsot minden körülmények között teljesíteni akarják — emberek maradnak. A hivatásukból következő bizalmatlanságot mély emberségükből következő természetes bizalommal ellenőrzik. Emberek akarnak maradni az embertelenség óriási óceánjában. Nem olyasfajta emberfölötti erővel rendelkező hősök ők, akik erényt csinálnak a szükségből, tehát az emberölés sport számukra, a bizalmatlanságban fölényük és mindentudásuk jut kifejezésre. Ez a három szovjet tiszt lelkiismeretesen teljesíti a parancsot. A háború mégsem gyönyörűség, hanem kényszerű szükségállapot számukra. Győzelmüket, Miscsenko megsemmisítését az teszi számukra lehetővé, hogy emberek maradtak. Nem engedték magukban, hogy győzzön a bizalmatlanság, tehát ártatlanokat tartóztassanak le, s így gyors, de látszateredményt érjenek el. A fasizmus számukra nemcsak katonai ellenfél, hanem teljes emberi értelemben állnak ellen a náciknak. Nemcsak azért győzik le Miscsenkót, mert az elhárítás technikai ismereteit pontosan ismerik. Győzelmük titka, hogy sohasem hallgattatták el önmagukban az embert. A Negyvennégy augusztusában — az emberség regénye. Bogomolov írói eszközei sokat változtak az Iván óta. A Negyvennégy augusztusában-nak stílusában legalább három réteg különböztethető meg. Az első réteg a nyugodt írói elbeszélő stílus, amely tisztán és különösebb érzelmi ráhatások nélkül a történések egymásutánját rögzíti. A második réteg a dokumentumok szerves beépítése a regény egészébe: szerkezetileg és stilárisan. A dokumentum nem fékezi a regény menetét, hanem érzékelteti az események hatalmas méreteit, tudósít a tényekről, stilárisan pedig sejteti egy hivatalos apparátus munkáját, amely parancsot fogad és parancsot ad az embereknek. A harmadik réteg pedig az elhárító szervek munkájának gépiességét is érzékelteti. (Például a 83. fejezetben Aljohin ellenőrzi egy feltartóztatott tiszt igazolványait. Bogomolov mesterien ismétli, hogy mit is ellenőriz egy igazolványon belül az elhárító, hogy annak hitelességét megállapíthassa.) Az Iránban jelen volt az íróilag igazolt, hiteles érzelmesség. Az író is meghatódott a kis felderítő hőstettétől. Bogomolov humanizmusát az Iránban elsősorban ez az írói megközelítés közvetítette. A Negyvennégy augusztusában az író nagyobb összefüggéseket mutat meg. A teljes igazság kimondására törekszik: a háborúban nemcsak az ellenfél emberteleníthet el, a háborúban nagyobb veszély az, ha föladjuk a szocialista ember egyéniségét, a gyors és vélt siker érdekében lemondunk a humanizmusról. Bogomolov hősei megállják a helyüket a nehéz feladat teljesítése közben. Egy szovjet kritikus nemrég úgy jellemezte a háborúról szóló szovjet filmek egy részét, hogy a nézőnek néha már olyan érzése támad vetítés közben, mintha a német parancsnokságon többségükben szovjet felderítők tevékenykedtek volna, s csak nekik köszönhető a győzelem. (Lityeraturnoje obozrenyije 1975. 1. 71. 1.) Bogomolov-regények nagy sikerét — a művészi erények mellett — az is magyarázza, hogy nem ezt a szovjet kritikus által okkal kárhoztatott utat választotta. Bogomolov a győzelem igazi magyarázatát adja — a magas színvonalú művészet igaz eszközeivel: a háborút — emberek nyerték meg. E. FEHÉR PÁL KRITIKA 14