Kritika 4. (1975)

1975 / 12. szám - Fenyő István: Sőtér István: A sas és a serleg - Mezei Márta: Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály

XI* FENYŐ ISTVÁN 23 Sőtér István: A sas és a mérleg A Magyar Tudományos Akadémia kiemel­kedő tagjainak, a hazai tudomány nagy egyéniségeinek portréit rajzolja meg Sőtér István új könyve, amely Akadémiánk alapításának másfél százados jubileumára ké­szült. Nem az intézmény történetét nyújtja — azt más kiadvány dolgozta fel —, s nem is a magyar tudomány történetének egyébként oly szükséges szintézisét. Arcképek sorát ele­veníti fel a múltból, s ezeken keresztül a tu­dománnyal, kultúrával kapcsolatos progresz­­szív eszmék alakulását, az Akadémiában megtestesülő haladó gondolatnak egy-egy al­kotói életműben való megjelenését, illetve to­vábbfejlődését. Azt, hogy a mindezzel kap­csolatos társadalmi igényeknek és nemzeti feladatoknak miként tettek eleget nálunk másfél száz esztendő alatt a tudomány euró­pai színvonalú személyiségei: a sasnak és a serlegnek az Akadémia képes termében lát­ható allegóriája — „a magasabbrendű huma­­nismus” és „a tudás világánál megszelídült erkölcs” jelképe — miként dúsította fel tu­dósaink tevékenységét. Sőtér István akadémiai arcképeit az ünnep­lés ténye hívta életre, mégis, hétköznapi problémáink megválaszolásához nyújtanak segítséget. Tudományos életünkben régóta visszhangzanak bizonyos egyoldalú antinó­miák, így a nemzetinek és a nemzetközinek egymással való ellentétezése, másrészt termé­szettudománynak és társadalomtudománynak szembefordítása, végül oktatásnak és kutatás­nak elválasztása. Sőtér esszéisztikus, ugyan­akkor publicisztikus hevültségű elemzéseiből kiviláglik ezeknek az ellentétpároknak szer­ves, egymást feltételező egysége a gondolko­dás folyamatában. A jelzett antinómiákat kezdetben az élezte ki nálunk, hogy — mint arra a tanulmány fej­tegetései rámutatnak — az Akadémia meg­késetten és egyoldalú szerepkörrel jött létre a reformkor első szakaszában. Széchenyi a Habsburg-abszolutizmus hosszan tartó perió­dusa után alapította, akkor, amikor a Herder által megjósolt nemzethalál bekövetkezése ép­pen nem látszott lehetetlennek. A felvilágoso­dás korszaka — Bessenyeitől kezdve — foly­vást tervezte az Akadémiát, de csak a születő romantika valósíthatta meg, immár azonban a nemzetté válásnak, s éppannyira a nemzeti lét védelmének jegyében. Ennek megfelelően az új intézményben nem a felvilágosult, egye­temesen emberi törekvések domináltak — mi­ként másutt —, hanem a nemzeti nyelv és irodalom ápolása. A nemzeti eszmének ez a lényegében szükségszerű, ám a nemesi osz­tályuralom féltésétől is hajtott eluralkodása az Akadémián évtizedeken át háttérbe szo­rította az élet és a gondolkodás polgárosítá­sát szolgáló természettudományokat. U­gyanakkor e nagy fontosságú intézmény már kezdetben sem tudott tartósan ki­hatni a kortársi magyar irodalom fej­lődésére — állapítja meg találóan Sőtér Ist­ván. Tegyük hozzá: nem, mert benne az arisz­tokrácia jutott vezető szerephez, s így eleve a konzervativizmussal vált egyértelművé. Emel­lett a harmincas évek társadalmi haladásának vezéregyénisége, a fiatalság körében nagy ha­tású Kölcsey határozott liberális ellenszenv­vel tekintett mindenfajta akadémizmusra, melyet a tekintélyuralom jellegzetes megnyil­vánulásának tartott. Ez lehet az oka annak, hogy Eötvös és társai (Kölcsey tanítványai!) nem játszanak szerepet a reformkori Akadé­mián: egyszerre nemzetközi és nemzeti jelle­gű ideológiai-politikai platformjuknak szűk volt az inkább nemzeti célkitűzésű intézmény horizontja. S még egy szempont a természet­­tudomány kezdeti mellőzéséhez: az írók jó ré­sze sokáig a nemesség soraiból kerül ki, a tu­dósoké nem­­ elég, ha itt Bugát Pál, Bene Ferenc, Vállas Antal nevére utalunk. Az Akadémia nagy korszakának elkövet­­kezését 1858-ra datálja a kötet, akkorra, ami­kor Eötvös másodelnöki, majd elnöki, Szalay László, utóbb Arany János főtitkári évei alatt a természettudományok végre elfoglalják he­lyüket az intézmény kereteiben. Az ő tevé­kenységük alatt a nemzetiség védelmével egyenrangúvá válik a polgárosodás szempont­ja, a nemzeti eszmével az összemberiségi táv­lat. Sőtér István Eötvös elnöki beszédeinek gazdag kiaknázásával bizonyítja ezt, tovább­fejlesztve a centralistákra vonatkozó régebbi ítéleteit, szerepüket, elsősorban Eötvös és Sza­lay tevékenységét az ötvenes-hatvanas évek­ben erőteljesebbnek és termékenyebbnek raj­zolja, mint régebbi műveiben. Annak, hogy hatásukat ezúttal jelentékenyebbnek látja, ta­nulságos jele az a szép fejezet, amelyet tanít­ványaik, Keleti Károly és Kautz Gyula mun­kásságának szentel. Keleti 1871-ben keletke­zett monumentális statisztikai művének elem­zésekor nyilvánvalóvá lesz, hogy az mintegy összeköti a reformkori társadalombíráló tö­rekvéseket a századelő, Jásziék, Kunfiék, Braun Róberték radikális-szociáldemokrata társadalombírálatával, majd a falukutató népi írókéval. S az, hogy 1871, a Párizsi Kommün éve határkő a reformkori liberális eszmék ér­vényesülése terén is, ami utána következik, az már társadalmi téren Tisza Kálmán men­talitását képviseli az Akadémián. Eötvös Loránd Akadémiáját — a világhí­rű fizikus 1889 és 1905 között töltötte be az elnöki tisztet — viszont Sőtér ismét az intéz­mény fénykorának látja, s ha az Eötvös Kol­légium megalapítását vesszük, úgy kétségkí­vül igaza van. A kollégium a következő év­tizedekben progresszív kritikai szellemével határozott ellenerőt képviselt az Akadémia mindinkább konzerválódó felfogásával szem­ben, felnevelte azokat, akik a mind kedvezőt­lenebb viszonyok közepette is fémjelezni tud­ták a magyar tudományt és annak szervezeti fórumát. Másrészt e tettével Eötvös Loránd eldöntötte oktatás és kutatás vitáját, ma is érvényes szentenciájának szellemében: „Bizo­nyos dolog, hogy csak az lehet jó tanár, aki maga tudománnyal foglalkozik, mások esz­méit is csak az képes helyesen hirdetni, aki­nek magának eszméi vannak.” S­őtér István szerint a társadalomtudomá­nyok a múlt század végén elsekélyesed­­tek az Akadémián, szemben a termé­szettudományok virágzásával. Fejtegetéseihez hozzátenném: mindez párhuzamos a magyar munkásmozgalom, illetve a polgári radikális csoportosulás kifejlődésével. Szimbolikus ere­jű lehet, hogy Berzeviczy Albert, az úri rend­nek ez a színtelen, reakciós korifeusa éppen a forradalmas 1905-ben lesz Eötvös Loránd utódává — elnökévé annak az Akadémiának, amelynek közszellemével az új idők haladó szervezetei, a Galilei-kör, a Társadalomtudo­mányi Társaság immár harcban állanak. Ezen az Akadémián valóban — mint Sőtér István írja — szigetként maga­sl­ik ki egy Bartók Béla, Zemplén Géza, Horváth János stb. mun­kássága. De éppen ezért érdemelt volna Hor­váth János arcképe valamivel részletesebb elemzést. Nemcsak a portréfestés, a beleélő egyéniségrajz tartozott ugyanis nagy erényei közé, hanem — módszerének minden hangsú­lyozott önelvűsége ellenére — a szellemi élet sokszínű tü­kröztetése is. Képet rajzol a tanulmány a szocialista Aka­démia negyedszázadáról is, az országos főha­tósággá bővült intézményről, amely olyan ha­táskört kapott (tudományos tervezés, kutató­intézeti hálózat, tudósképzés rendszere), amelyre sem Széchenyi, sem Eötvös Akadé­miája nem számíthatott. Ezeknek a legutóbbi évtizedeknek szellemi reprezentánsát Sőtér István méltán látja Lukács Györgyben: róla rajzolt portréja könyvének legelmélyültebb lapjai közé sorakozik. Jóllehet Lukács ke­véssé vett részt közvetlenül az intézmény te­vékenységében, szerepe mégis kimagasló volt tudományunknak a marxizmus tanításaival való bensőséges találkozásában: módszert és szemléletmódot, még inkább világnézeti tuda­tosságot és közéleti magatartásmorált tudós­nemzedékek tanultak Lukács Györgytől. De nemcsak tőle, hanem szint annyira Révai Jó­zseftől is: épp azért sajnáljuk, hogy róla a feldolgozás során nem olvashatunk portrét. Sőtér István az 1969-es Tudománypolitikai Irányelvek, az 1970-es új akadémiai alapsza­bályzat, végül az 1972-ben kelt új országos távlati tudományos kutatási terv említésével fejezi be áttekintését, ösztönző módon: az eredmények és a gondok ismertetése után a feladatokkal és a tennivalókkal. (Akadémiai) Julow Viktor: Csokonai Vitéz MihályJ­ulow Viktor kismonográfiája egy na­gyobb munka ígéretes foglalata. Szűk­szavúsága mögött a nagy anyagismeret biztonsága, tömör elemzéseiben is átgondolt, kiérlelt koncepció mutatja egy majdani nagymonográfia körvonalait. Napjainkban az irodalomtörténetírás tudo­mányos rangja, haszna, módszerei erősen problematikussá váltak. A természettudomá­nyok gyors fejlődése, a társadalomtudomá­nyok új irányainak hatására — a megújulás útjait keresve és önigazolásul — az irodalom­­történet a rokon tudományok eredményeivel, módszereivel ötvöződött: filozófiával, szo­ciológiával, lélektannal, nyelvészettel, zenetu­dománnyal, folklórral. Olyannyira, hogy sok­szor a módszer túlnő az anyagon, s a tudomá­nyosság igényével fölvett új kutatási szem­pontok között épp az irodalom sajátos világa, az egyes alkotók és alkotások egyéni arcula­ta tűnik el. Julow Viktor könyvének — és egész munkásságának — leginkább jellemző vonása épp az irodalomközpontúság, az élet­mű fejlődését a történetileg meghatározott értékrendszer változó és sokoldalú szempont­jai szerint vizsgálja, s úgy és csak úgy él más tudományágak felhasználható módszerei­vel, eredményeivel (szociológia, lélektan, esz­metörténet), hogy segítségükkel közelebb hoz­za a XVIII. század legtehetségesebb és leg­jelentősebb költőjének életművét. Tudomá­nyos igényességével, a legnemesebb esszéstí­lusban árnyalt, gazdag portrét fest a költő személyiségéről, környezetéről, az irodalmi irányok változó és bonyolult mozgásáról. Kiemelkedő a könyvben Debrecen életfor­mát, gondolkodásmódot meghatározó hatásá­nak taglalása; a stílusirányok elemzése közül a manierizmus még élő, formaalakító szere­pe, s főként a rokokó hazai, „csokonais” vál­tozatának leírása. Módszerének hajlékonysá­ga, tudományos objektivitása alapján ad vég­re hiteles és meggyőző képet az 1795 utáni Csokonai nézeteiről: nem mentegeti, nem ítél­kezik fölötte,­­hanem szociális, lélektani és az iroda­lmi művekből vett sokoldalú bizo­nyítékok alapján magyarázza a költő nézetei­nek konzervatív elemeit, változékonyságát, rezignációját. Nem egy-egy tetszetősen kira­gadott idézet könnyű és ingatag tanúságtéte­lére épít, hanem az életmű egészének bizo­nyítékaira, a költő személyiségét meghatáro­zó jegyekre. Julow Viktor a költő pályájának első szakaszában is kimutatja nézeteinek el­lentmondó vonásait (a bizakodás és gúny egy­szerre jelenlevő elemeit, amikor a politiku­sokról, fejedelmekről szól; a felvilágosodott humanizmus, a jakobinus eszmék, a világpol­­gáriság mellett a faji gőg jelenlétét), s így vá­lik hitelessé, hogy a politikai horizont elbo­­rulása után, személyes sorsának tragikus el­bizonytalanodásában a kiúttalanság és a re­­zignáció uralkodik el munkásságában. A szerzőnek különben is az a véleménye, hogy Csokonai eszméinek, irodalmi munkás­ságának jellemző vonalai már kialakultak 1795 előtt; a pálya második szakasza inkább a csűrbe gyűjtés, az érlelődé® kora. De erről nem győzött meg egészen. Mert igaz, hogy a Lilla-dalok nagy része elkészült már a kö­tetbe foglalás előtt, s igaz, hogy alapvető stí­lusirányait is elsajátította, ám a ciklus sok olyan vonást mutat, melyek új irodalmi mi­nőséget képviselnek. Maga a szerző is szám­ba veszi ezeket: a szerelmi élmény és a filozó­fia összekapcsolását a lírában (164.), a szen­ti mentalizmus önszemléletének elmélyülését (167.), s főként a személyesség, az új típusú vallomáslíra kibontakozását itt s néhány más versében (168—171., 194., 201.). — S igaz, írt szatirikus, parodikus műveket korábban is, igaz, észlelhető volt már az éles és pontos megfigyelés, az eleven leírás készsége, igaz, ismerte az európai irodalom megfelelő mű­veit régebben is — ám olyan egységes, komp­lex és új műfajt még nem teremtett e jegyek­ből, mint ekkor, a Dorottyá­ban. — Igaz, mű­veltségének és tudásának alapjait már elsajá­tította — de most megváltozik a tudományos­ KRITIKA

Next