Kritika 5. (1976)

1976 / 6. szám - Biernaczky Szilárd: A Magyar Nemzeti Hangtár ügyében

dalom is ezerszer körüljárta, megrágta és fel­­kérő­zte ezt a témát, az igényesebbek rend­szerint úgy, hogy társadalmi összefüggések kimutatására használták ürügyül. Páskándi Géza úgy is mint az „intézmény” gyakorlati ismerője, úgy is mint az irodalo­mé, mindezzel kétségtelenül tisztában volt, mégis válási perpatvart visz színre abban a komédiában, amelyet most Miskolcon láthat­tunk. Nem mintha neki sikerült volna felfe­deznie a „kivezető utat”, s nem is azért, hogy beálljon a kiúttalanság miatt szenvelgők so­rába. Igényesebb és csalafintább is annál, hogy bármelyiket tegye. Inkább arra vállal­kozott, hogy a házassági dilemmát tárgyaló legjellemzőbb darabokat parodizálva gúny­iratot szerkesszen azok ellen, akik még min­dig a házasságtémát rágják. Pamfletíróhoz méltóan szokványos törté­netet választ, s erre fűzi fel a szokványos történetek különféle drámai modorokban írt stílusparódiáit. Egy brechtesen felfogott elő­adásban akár külön címek is hangsúlyozhat­nák az egymást követő jelenetek minéműsé­­gét: Csibebogár és Macika turbékolása kaba­rémodorban; hírhozó úrhatnám takarítónő — mai magyar drámából ellesve; sznob feleség érkezik Nyugat-majmoló irodalmi szférákból; ifjú szerető találkozása érett feleséggel, ösz­­szeédesedésük — á la Frangoise Sagan; vál­junk el higgadtan, felezzük meg tárgyainkat, leltározás — nonkonformista szerző bírálja a szerzésnek élőket; szülők váratlan érkezése, házaspár bujkál és kergetőzik, mint egy La­­biche-darabban; szülők magukban dialogizál­­nak — legyen valami Samuel Beckettből is; de hiszen van egy közös gyerekünk! — leg­erősebb kapocs —, ahogy a szentimentális Úriasszonyok Lapja elképzeli, beszéljük ki, oldjuk meg közösen — Nők Lapja; s végül Páskándi. Van itten egy zongora. Allegorikus. Egyszerűbbek számára a házasságot jelképezi és a közös szerzemények felduzzadt hatalmát. Nem lehet tőle megválni, lakásból kivinni, csak ha elfűrészelik. A házaspár együtt ma­rad — a zongorát mégis kettéfűrészelik, és szintén marad. Ez az utolsó csavarintás „vájtszemű” bennfenteseknek szól: bármit csinálunk ezzel a témával — nyakunkon ma­rad. Páskándi darabját azonban sikerült eladni, mert egy-egy rész szórakoztató. Több úgy lett volna, ha a rendező, Jurka László merészebben él a parodizálás lehetőségeivel s erre színé­szeinek is biztatást ad. Pécsi Ildikó — aki vendégként játszotta a feleséget — így is a maga leleményéből felépítette a paródiasort, s remekül sikerült az öregek betétje Lenkey Edit, Simon György, Máthé Éva és Somló Fe­renc jóvoltából. BERKES ERZSÉBET A Magyar Nemzeti Hangtár ügyében N­éhány évvel ezelőtt Veres Péter a Csepeli Munkásotthonban járt író—olvasó talál­kozón. Újszerű kezdeményezésként a könyvtár munkatársai a nemrég beszerzett hangrögzítő eszközök birtokában szalagra vet­ték a beszélgetést. A magyar kulturális élet e jelentős egyénisége rövidesen távozott az élők sorából... Talán éppen a megrázó hír hallatán kérdezte meg egy munkás (a találko­zó egyik résztvevője) a Csepel újság munka­társaitól, hogy mi lett a felvételek sorsa. őszintén megvalljuk, nem ismerjük a vá­laszt. Valószínűleg „félig süketen” a könyvtá­ri archívum polcán porosodnak. Vagy ha el­vesztek, felderítésük a tudományos kutatásra vár. A csepeli munkás által megfogalmazott kérdést azonban hadd szélesítsük társadalmi, pontosabban országos méretűvé. Hasonló kér­désfeltevések sorával! Vajon mi a sorsa az országban (jelenleg mintegy 50 könyvtár mellett) működő fono­­tékahálózat hasonló értékrendű felvételei­nek? — A Néprajzi Múzeum új székhelyére költözik, a Nemzeti Galéria korábbi épületé­be: vajon mi lesz a sorsa az immár nemzeti kincsnek számító Bartók—Kodály—L­ajtha­­féle népzenei gyűjtésnek? Ha a szállítás so­rán eltörik néhány a mintegy 8000 viaszhen­gerből, lesz-e megfelelő minőségű szalagmáso­lat a hiányzó darabok pótlására? — A Rádió pincéiben százezres nagyságrendű „keményle­­mez”-tömeg őrzi a két világháború között su­gárzott műsorok egy részét: vajon mikor szű­nik meg folyamatos pusztulása és mikor vá­lik megközelíthetővé e felbecsülhetetlenül ér­tékes politikai-közéleti-kulturális dokumen­tumanyag a tudomány és az érdeklődő széles közönség számára? — A rádió és a televízió az elmúlt évtizedekben rendkívül sokszínű és órában kifejezve igen nagy mennyiségű mű­sort közvetített: mit őriznek mindebből ar­chívumaik? — Az idősebb korú gyűjtők birtokában ma még szép számban akad olyan hanglemez, amely a század első évtizedeiben készült és csak az „ősnyomtatványok” érté­kével mérhető: vajon lesz-e Magyarországon olyan intézmény, amely megvásárolja, össze­gyűjti, ahelyett hogy gond nélkül kiengedné az országból , nemcsak kulturális szempont­ból, hanem valutában is igen magas árfolya­mú becses darabokat? — Ma már az ország szinte valamennyi archívumában (legyen az könyvtár, levéltár, tudományos intézet, műve­lődési otthon, különféle társadalmi vagy álla­mi szerv hivatala) őriznek hangdokumentumo­kat, vajon pótolható-e egy-egy értékesebb fel­vétel, ha valamely gondatlanul kezelt, hóna­pokig az íróasztalfiókban felejtett szalag mág­nesessége lekopott? Lesz-e másolat azokból a felvételekből, amelyeket ügyetlen kutatókezek rosszul fűztek be a magnóba és tönkremen­tek? (A Petőfi Irodalmi Múzeum nagy inven­cióval kezdeményezett és gondosan kezelt hangtárához hasonló kevés van.)­­ S végül: országos cikkezés támadt „Kossuth hangja” körül, de csak egy-egy mondat utalt arra, hogy vajon van-e, lesz-e olyan intézmény, amely múltunk, történelmünk e páratlanul fontos dokumentumait őrzi, gondozza, illetve hogy van-e olyan kutatógárda, amely a hazai és nemzetközi gyűjteményekben utánanyo­moz a hiányzó felvételeknek, és esetleg pél­dául egy jobb minőségű, „érthetőbb” másola­tot is felfedez Kossuth beszédeinek felvételei­ből? A kérdésfeltevések elvezetnek a magyar kulturális élet mindmáig nyitott kérdéséig, a Magyar Nemzeti Hangtár megalapításának vajúdó ügyéig. Napjainkra a hangrögzítés a kulturális élet egyik alapvető mozzanatává vált. Ki vitatná a tömegkommunikáció, a mű­vészlemez vagy akár a hangzó nyelvi lecke je­lentőségét. Azonban úgy tűnik föl, sokak szá­mára nem világos, mit is jelent az országos méretű „hangdokumentálás”. A hangtár feladata mindennemű hangzó anyag, tehát a fonográf feltalálása óta szüle­tett, bármiféle technikai módszerrel rögzí­tett, irodalmi, zenei, közéleti-politikai meg­nyilatkozások, valamint az ún. hangérdekes­ségek (például állathangok, vonattípusok, ha­rangok hangjai, tüntetés- és csatazajok stb.) gyűjtése és megőrzése. A nemzeti hangtár a súlyt az adott ország polgáraitól származó hangzó dokumentumok­ra helyezi, így például a nagy európai fono­­t­ékák köteles példányként őrzik, országuk va­lamennyi megjelent lemezét, ugyanakkor vá­logatott gyűjteményt alakítottak ki a világ hanglemezterméséből. A Magyar Nemzeti Hangtár előtt álló fel­adatok hihetetlenül nagyok, hiszen mindent elölről kell kezdeni. A munka nehézségét jól illusztrálja a régi felvételek körül kialakult helyzet. Ugyanis nemcsak a régi hanglemezek zöme veszett el, de a hazánkban a század ele­jétől megjelentetett kiadványok teljes listájá­nak rekonstruálása is csak hosszadalmas könyvtári búvárkodás után (az egykori zene­műboltok még részben fellelhető ajánló jegy­zékei alapján) lehetséges. Bár a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött ún. Hungari­­ca-gyűjtemény ad bizonyos segítséget, azon­ban az csak az első fogódzó lehet a régi magyar hanglemezek felkutatásában. A hangtár tevékenységének fontos része a magánkézben levő gyűjtemények megvásárlá­sa (ill. védése), hiszen a legértékesebb kollek­ciók idős emberek tulajdonában vannak, és haláluk esetén az örökösök kezében sok eset­ben nyomtalanul szétszóródnak, máskor vi­szont kézen-közön kikerülnek az országból. Különösen kezdetben, de feltehetően később sem lesz mód az intézményekben rejtőző hangdokumentumok teljes mennyiségét lemá­solni és a hangtárban őrizni. Azonban az in­tézmények gyűjteményeinek feltérképezése, az országban található teljes hanganyag alap­ján központi katalógus létrehozása szintén a legsürgetőbb feladatok közé tartozik. A rögzített hang a kulturális élet ezerféle területén bukkan elénk. Mégis, míg a könyv vagy például a művészi-néprajzi tárgy kiala­kult jogi szabályozást von maga után, a hang­­dokumentum szabad préda, így a hangzári te­vékenység másik fontos területe a hangzó anyagokkal kapcsolatos jogi szabályozás elő­készítése (különösképpen a történelmi értéket képviselő felvételek, lemezek, régi kiadvá­nyok külföldre való kivitelét illetően sürgető a probléma megoldása!). A hangtárnak azonban nemcsak a múlt, a jelen iránt is vannak kötelességei. Amikor művészeti életünk, közéletünk egy-egy nagy öregje eltávozik az élők sorából, hányszor felsóhajtunk, milyen jó lett volna bővebb be­szélgetés formájában megőrizni egyéniségét. A kiemelkedően jelentős művészeti-közéleti személyiségek hangjának megörökítése tehát mindenképpen fontos feladat. E tevékenységi terület csak látszólag párhuzamos a rádió és a tévé munkájával, hiszen a hangtár nem gör­dülékeny, megvágott, montírozott és így köz­vetítésre alkalmas szöveg elkészítésére, ha­nem a „bakikkal”, a gondolkodási szünetek­kel, az újrafogalmazásokkal, az eredeti gon­dolatritmus visszaadásával teljes felvétel meg­őrzésére törekszik. (Másrészt sok esetben majd olyan műsorok, esetleg „nyers” riportok át­játszására kell vállalkoznia a hangtárnak, amelyeknek a megőrzése a krónikus hely­hiányban szenvedő rádió- és tévéarchívum­nak nem feladata, illetve nem áll módjában.) A fonotékának természetesen a hangrögzí­tés technikai oldalával is foglalkoznia kell, hiszen a különféle elavult vagy modern mód­szerrel felvett muzsikát, riportot, versmon­dást meg is kell szólaltatni, át kell másolni, meg kell menteni. A sokféle technikai mód­szer mellett állandóan foglalkozni kell a meg­őrzés módjának kérdésével, hiszen a szalagok kopnak, vesztik hangjukat: a minél tartó­­sabb rögzítőanyag kikísérletezése a hangar­chiválás fundamentális problémája. A tech­nikai módszerek szerepét jól illusztrálják azok a kísérletek, amelyek során egykori vi­lághírű szólisták, énekesek sercegő, a szólót teljesen elfedő hangszeres kíséretét „levág­ják” a felvételről, majd az eredeti énekhang­hoz, hangszerszólóhoz frissen felvett, tiszta hangzású kíséretet kevernek. A hangrögzítés természetesen szórakozás is, napjaink „kultúraélésének” egyik jól ismert módja. A hangtárnak éppen ezért feladata a különféle érdeklődésű gyűjtők, az országban működő fonotékák, magnós- és lemezklubok tájékoztatása és segítése. Az MNH igénye lényegében már a máso­dik világháború előtt felmerült és azóta e hiányzó magyar intézmény megalapításának ötlete időről időre elhangzott. Az elmúlt évti­zed során az ötletek, javaslatok nyomán átfo­góbb elképzelések is születtek. Főleg a zenei anyagra kiterjedő gyűjteményrendezés, bib­­liografizálás szempontjából tettek jelentős elő­munkálatokat a Széchényi Könyvtár egykori és jelenlegi munkatársai, Grexa Gyula, Pethes Iván, Kecskeméti István, illetve Buday Ta­más, aki hosszabb ideig a Rádió dokumentá­ciós osztályát vezette. Elsősorban a népzenei gyűjtemények okán tette többször szóvá a kérdést Ortutay Gyula. Az intézmény megalapítására azonban mindeddig nem került sor! Pedig az elmon­dottak alapján — úgy hisszük — indokolt a felkiáltójel. Az MNH esete jellegzetesen olyan, amikor a nagyobb kiadás, az „új beruházás” jelenti a takarékosságot, ugyanis a halogatás újabb és újabb felbecsülhetetlen kulturális értékek megsemmisüléséhez vezet. BIERNACZKY SZILÁRD ZENE­ KRITIKA 30

Next