Kritika 5. (1976)
1976 / 6. szám - Biernaczky Szilárd: A Magyar Nemzeti Hangtár ügyében
dalom is ezerszer körüljárta, megrágta és felkérőzte ezt a témát, az igényesebbek rendszerint úgy, hogy társadalmi összefüggések kimutatására használták ürügyül. Páskándi Géza úgy is mint az „intézmény” gyakorlati ismerője, úgy is mint az irodalomé, mindezzel kétségtelenül tisztában volt, mégis válási perpatvart visz színre abban a komédiában, amelyet most Miskolcon láthattunk. Nem mintha neki sikerült volna felfedeznie a „kivezető utat”, s nem is azért, hogy beálljon a kiúttalanság miatt szenvelgők sorába. Igényesebb és csalafintább is annál, hogy bármelyiket tegye. Inkább arra vállalkozott, hogy a házassági dilemmát tárgyaló legjellemzőbb darabokat parodizálva gúnyiratot szerkesszen azok ellen, akik még mindig a házasságtémát rágják. Pamfletíróhoz méltóan szokványos történetet választ, s erre fűzi fel a szokványos történetek különféle drámai modorokban írt stílusparódiáit. Egy brechtesen felfogott előadásban akár külön címek is hangsúlyozhatnák az egymást követő jelenetek minéműségét: Csibebogár és Macika turbékolása kabarémodorban; hírhozó úrhatnám takarítónő — mai magyar drámából ellesve; sznob feleség érkezik Nyugat-majmoló irodalmi szférákból; ifjú szerető találkozása érett feleséggel, öszszeédesedésük — á la Frangoise Sagan; váljunk el higgadtan, felezzük meg tárgyainkat, leltározás — nonkonformista szerző bírálja a szerzésnek élőket; szülők váratlan érkezése, házaspár bujkál és kergetőzik, mint egy Labiche-darabban; szülők magukban dialogizálnak — legyen valami Samuel Beckettből is; de hiszen van egy közös gyerekünk! — legerősebb kapocs —, ahogy a szentimentális Úriasszonyok Lapja elképzeli, beszéljük ki, oldjuk meg közösen — Nők Lapja; s végül Páskándi. Van itten egy zongora. Allegorikus. Egyszerűbbek számára a házasságot jelképezi és a közös szerzemények felduzzadt hatalmát. Nem lehet tőle megválni, lakásból kivinni, csak ha elfűrészelik. A házaspár együtt marad — a zongorát mégis kettéfűrészelik, és szintén marad. Ez az utolsó csavarintás „vájtszemű” bennfenteseknek szól: bármit csinálunk ezzel a témával — nyakunkon marad. Páskándi darabját azonban sikerült eladni, mert egy-egy rész szórakoztató. Több úgy lett volna, ha a rendező, Jurka László merészebben él a parodizálás lehetőségeivel s erre színészeinek is biztatást ad. Pécsi Ildikó — aki vendégként játszotta a feleséget — így is a maga leleményéből felépítette a paródiasort, s remekül sikerült az öregek betétje Lenkey Edit, Simon György, Máthé Éva és Somló Ferenc jóvoltából. BERKES ERZSÉBET A Magyar Nemzeti Hangtár ügyében Néhány évvel ezelőtt Veres Péter a Csepeli Munkásotthonban járt író—olvasó találkozón. Újszerű kezdeményezésként a könyvtár munkatársai a nemrég beszerzett hangrögzítő eszközök birtokában szalagra vették a beszélgetést. A magyar kulturális élet e jelentős egyénisége rövidesen távozott az élők sorából... Talán éppen a megrázó hír hallatán kérdezte meg egy munkás (a találkozó egyik résztvevője) a Csepel újság munkatársaitól, hogy mi lett a felvételek sorsa. őszintén megvalljuk, nem ismerjük a választ. Valószínűleg „félig süketen” a könyvtári archívum polcán porosodnak. Vagy ha elvesztek, felderítésük a tudományos kutatásra vár. A csepeli munkás által megfogalmazott kérdést azonban hadd szélesítsük társadalmi, pontosabban országos méretűvé. Hasonló kérdésfeltevések sorával! Vajon mi a sorsa az országban (jelenleg mintegy 50 könyvtár mellett) működő fonotékahálózat hasonló értékrendű felvételeinek? — A Néprajzi Múzeum új székhelyére költözik, a Nemzeti Galéria korábbi épületébe: vajon mi lesz a sorsa az immár nemzeti kincsnek számító Bartók—Kodály—Lajthaféle népzenei gyűjtésnek? Ha a szállítás során eltörik néhány a mintegy 8000 viaszhengerből, lesz-e megfelelő minőségű szalagmásolat a hiányzó darabok pótlására? — A Rádió pincéiben százezres nagyságrendű „keménylemez”-tömeg őrzi a két világháború között sugárzott műsorok egy részét: vajon mikor szűnik meg folyamatos pusztulása és mikor válik megközelíthetővé e felbecsülhetetlenül értékes politikai-közéleti-kulturális dokumentumanyag a tudomány és az érdeklődő széles közönség számára? — A rádió és a televízió az elmúlt évtizedekben rendkívül sokszínű és órában kifejezve igen nagy mennyiségű műsort közvetített: mit őriznek mindebből archívumaik? — Az idősebb korú gyűjtők birtokában ma még szép számban akad olyan hanglemez, amely a század első évtizedeiben készült és csak az „ősnyomtatványok” értékével mérhető: vajon lesz-e Magyarországon olyan intézmény, amely megvásárolja, összegyűjti, ahelyett hogy gond nélkül kiengedné az országból , nemcsak kulturális szempontból, hanem valutában is igen magas árfolyamú becses darabokat? — Ma már az ország szinte valamennyi archívumában (legyen az könyvtár, levéltár, tudományos intézet, művelődési otthon, különféle társadalmi vagy állami szerv hivatala) őriznek hangdokumentumokat, vajon pótolható-e egy-egy értékesebb felvétel, ha valamely gondatlanul kezelt, hónapokig az íróasztalfiókban felejtett szalag mágnesessége lekopott? Lesz-e másolat azokból a felvételekből, amelyeket ügyetlen kutatókezek rosszul fűztek be a magnóba és tönkrementek? (A Petőfi Irodalmi Múzeum nagy invencióval kezdeményezett és gondosan kezelt hangtárához hasonló kevés van.) S végül: országos cikkezés támadt „Kossuth hangja” körül, de csak egy-egy mondat utalt arra, hogy vajon van-e, lesz-e olyan intézmény, amely múltunk, történelmünk e páratlanul fontos dokumentumait őrzi, gondozza, illetve hogy van-e olyan kutatógárda, amely a hazai és nemzetközi gyűjteményekben utánanyomoz a hiányzó felvételeknek, és esetleg például egy jobb minőségű, „érthetőbb” másolatot is felfedez Kossuth beszédeinek felvételeiből? A kérdésfeltevések elvezetnek a magyar kulturális élet mindmáig nyitott kérdéséig, a Magyar Nemzeti Hangtár megalapításának vajúdó ügyéig. Napjainkra a hangrögzítés a kulturális élet egyik alapvető mozzanatává vált. Ki vitatná a tömegkommunikáció, a művészlemez vagy akár a hangzó nyelvi lecke jelentőségét. Azonban úgy tűnik föl, sokak számára nem világos, mit is jelent az országos méretű „hangdokumentálás”. A hangtár feladata mindennemű hangzó anyag, tehát a fonográf feltalálása óta született, bármiféle technikai módszerrel rögzített, irodalmi, zenei, közéleti-politikai megnyilatkozások, valamint az ún. hangérdekességek (például állathangok, vonattípusok, harangok hangjai, tüntetés- és csatazajok stb.) gyűjtése és megőrzése. A nemzeti hangtár a súlyt az adott ország polgáraitól származó hangzó dokumentumokra helyezi, így például a nagy európai fonotékák köteles példányként őrzik, országuk valamennyi megjelent lemezét, ugyanakkor válogatott gyűjteményt alakítottak ki a világ hanglemezterméséből. A Magyar Nemzeti Hangtár előtt álló feladatok hihetetlenül nagyok, hiszen mindent elölről kell kezdeni. A munka nehézségét jól illusztrálja a régi felvételek körül kialakult helyzet. Ugyanis nemcsak a régi hanglemezek zöme veszett el, de a hazánkban a század elejétől megjelentetett kiadványok teljes listájának rekonstruálása is csak hosszadalmas könyvtári búvárkodás után (az egykori zeneműboltok még részben fellelhető ajánló jegyzékei alapján) lehetséges. Bár a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött ún. Hungarica-gyűjtemény ad bizonyos segítséget, azonban az csak az első fogódzó lehet a régi magyar hanglemezek felkutatásában. A hangtár tevékenységének fontos része a magánkézben levő gyűjtemények megvásárlása (ill. védése), hiszen a legértékesebb kollekciók idős emberek tulajdonában vannak, és haláluk esetén az örökösök kezében sok esetben nyomtalanul szétszóródnak, máskor viszont kézen-közön kikerülnek az országból. Különösen kezdetben, de feltehetően később sem lesz mód az intézményekben rejtőző hangdokumentumok teljes mennyiségét lemásolni és a hangtárban őrizni. Azonban az intézmények gyűjteményeinek feltérképezése, az országban található teljes hanganyag alapján központi katalógus létrehozása szintén a legsürgetőbb feladatok közé tartozik. A rögzített hang a kulturális élet ezerféle területén bukkan elénk. Mégis, míg a könyv vagy például a művészi-néprajzi tárgy kialakult jogi szabályozást von maga után, a hangdokumentum szabad préda, így a hangzári tevékenység másik fontos területe a hangzó anyagokkal kapcsolatos jogi szabályozás előkészítése (különösképpen a történelmi értéket képviselő felvételek, lemezek, régi kiadványok külföldre való kivitelét illetően sürgető a probléma megoldása!). A hangtárnak azonban nemcsak a múlt, a jelen iránt is vannak kötelességei. Amikor művészeti életünk, közéletünk egy-egy nagy öregje eltávozik az élők sorából, hányszor felsóhajtunk, milyen jó lett volna bővebb beszélgetés formájában megőrizni egyéniségét. A kiemelkedően jelentős művészeti-közéleti személyiségek hangjának megörökítése tehát mindenképpen fontos feladat. E tevékenységi terület csak látszólag párhuzamos a rádió és a tévé munkájával, hiszen a hangtár nem gördülékeny, megvágott, montírozott és így közvetítésre alkalmas szöveg elkészítésére, hanem a „bakikkal”, a gondolkodási szünetekkel, az újrafogalmazásokkal, az eredeti gondolatritmus visszaadásával teljes felvétel megőrzésére törekszik. (Másrészt sok esetben majd olyan műsorok, esetleg „nyers” riportok átjátszására kell vállalkoznia a hangtárnak, amelyeknek a megőrzése a krónikus helyhiányban szenvedő rádió- és tévéarchívumnak nem feladata, illetve nem áll módjában.) A fonotékának természetesen a hangrögzítés technikai oldalával is foglalkoznia kell, hiszen a különféle elavult vagy modern módszerrel felvett muzsikát, riportot, versmondást meg is kell szólaltatni, át kell másolni, meg kell menteni. A sokféle technikai módszer mellett állandóan foglalkozni kell a megőrzés módjának kérdésével, hiszen a szalagok kopnak, vesztik hangjukat: a minél tartósabb rögzítőanyag kikísérletezése a hangarchiválás fundamentális problémája. A technikai módszerek szerepét jól illusztrálják azok a kísérletek, amelyek során egykori világhírű szólisták, énekesek sercegő, a szólót teljesen elfedő hangszeres kíséretét „levágják” a felvételről, majd az eredeti énekhanghoz, hangszerszólóhoz frissen felvett, tiszta hangzású kíséretet kevernek. A hangrögzítés természetesen szórakozás is, napjaink „kultúraélésének” egyik jól ismert módja. A hangtárnak éppen ezért feladata a különféle érdeklődésű gyűjtők, az országban működő fonotékák, magnós- és lemezklubok tájékoztatása és segítése. Az MNH igénye lényegében már a második világháború előtt felmerült és azóta e hiányzó magyar intézmény megalapításának ötlete időről időre elhangzott. Az elmúlt évtized során az ötletek, javaslatok nyomán átfogóbb elképzelések is születtek. Főleg a zenei anyagra kiterjedő gyűjteményrendezés, bibliografizálás szempontjából tettek jelentős előmunkálatokat a Széchényi Könyvtár egykori és jelenlegi munkatársai, Grexa Gyula, Pethes Iván, Kecskeméti István, illetve Buday Tamás, aki hosszabb ideig a Rádió dokumentációs osztályát vezette. Elsősorban a népzenei gyűjtemények okán tette többször szóvá a kérdést Ortutay Gyula. Az intézmény megalapítására azonban mindeddig nem került sor! Pedig az elmondottak alapján — úgy hisszük — indokolt a felkiáltójel. Az MNH esete jellegzetesen olyan, amikor a nagyobb kiadás, az „új beruházás” jelenti a takarékosságot, ugyanis a halogatás újabb és újabb felbecsülhetetlen kulturális értékek megsemmisüléséhez vezet. BIERNACZKY SZILÁRD ZENE KRITIKA 30