Kritika 5. (1976)
1976 / 2. szám - Nyerges András: Ha megjön József - P. Szücs Júlianna: A VIII. grafikai biennále Miskolcon
FILM Ha megjön József Kis öröm, de az is öröm, ha a kritikus elmondhatja egy új magyar filmről: alkotóit a mai valóság érdekelte. S ha ezen túl még a valóság elemzésének igénye, a megismerés szenvedélyének jelei is fölfedezhetők az anyagban, mint ahogy a Ha megjön József (írója-rendezője: Kezdi Kovács Zsolt, operatőr: Kende János) ezzel teszi magát rokonszenvessé, akkor a néző már szinte hajlamos túl is értékelni egy tisztességesen megcsinált, némely részletében megdöbbentő, egészét tekintve mégis középszerű alkotást. Nem csaphatjuk be önmagunkat: a Ha megjön József erényei főképp attól szembeötlőek, hogy olyan divat közepette találkozunk velük, amikor a kimódoltságnak, a költőieskedő extravaganciának sokak szemében nagyobb becsülete van, mint a valóság kutatásának. Kézdi Kovács Zsoltnak egyéni észleletei és ezekből fakadó kérdőjelei halmozódtak fel a mai magyar ifjúság egy jellegzetes típusával kapcsolatban. Kérdőjeleinek kevés sikerrel járt utána, de észleleteit hitelesen és hatásosan tárta elibénk. Filmje érdekesen és meggyőzően mondja (de csak ennyit mond): „ez van”. Amit nyújt, nem több statikus állapotrajznál, de van ebben a visszafogottságban felelősségérzet is: amit csak a deklaráció szintjén tudna megoldani, arra inkább nem kínál megoldást. Az alaphelyzet sablonos: tengerészfeleség várja vissza távol levő férjét. Ám ebbe a szokványos szituációba Kézdi Kovács olyan figurát állít, aki pusztáin életkoránál, körülményeinél fogva is újfajta feszültséggel telíti a történetet. Marika 1950-ben született, az új társadalomban nőtt fel, attól kapta vagy nem kapta meg azt, ami emberré formálhatta. Viselkedése nemcsak önmagát jellemzi, de a közeget is, amelyben él. A próba: képes-e tisztességben, hűségben megvárni Józsefet, a férjét? Igaz, házasságuk futó ismeretségből született s pár hétig tartott a behajózás előtt, a kapcsolatnak tehát aligha lehet önmagában is megtartó ereje. A körülmények azonban inkább segítik, mint taszítják a lányt, hiszen szépen berendezett, modern lakásban kell várakoznia; tanulatlansága miatt csupán küldöncként ugyan, de egy nagy gyárban dolgozik s fiatalokból álló, jó kollektíva fogadja magába; anyósa fiatal még s mivel sűrűn váltogatja szerelmi partnereit, neki is meglehetősen nagy szabadságot enged. Ráadásul a csábítások sem oly ellenállhatatlanok, hogy ne lehetne rájuk nemet mondani. Minden azon dől el, van-e Marikának olyan belső tartaléka, amelyből a gyönge pillanatokban erőt meríthet? Így derül ki, hogy hűség, önfegyelem, tudásszomj, hála, összetartozás, belátás, ismeretlen fogalmak számára. Ösztönei vezérlik, jóformán csak vegetatív létezésre képes. Vágyait, melyek többnyire primér fiziológiai szükségletekre korlátozódnak, azonnal s bárki rovására ki akarja elégíteni. Szeretkezni válogatás nélkül, csavarogni, vak dühöt szabadjára engedni: ezt várja a világtól s ha mást, jobbat kínál, prónakszik, mintha csapdába akarnák csalni. Az előző generációk erkölcseit, együttélési normáit lenézi, de nincs mit a helyükbe állítania. Elvadult indulatait, zavaros érzéseit sem képes szavakba önteni. Inkább tenyészik, mint él; még nem züllött ugyan, de útja egyértelműen a csövezés, a galerik, a prostituálódás felé visz. Ábrázolták már más filmek is ezt a típust, de mentegető hangsúllyal vagy éppenséggel kétes dicsfénnyel övezték e kallódás vélt romantikáját. Kézdi Kovács kíméletlen tárgyilagossággal, de nem szenvtelenül fordítja ki ezt a figurát: belül sivár ürességet talál, önelégült önzést, amely legfeljebb azért szánandó, mert maga magát pusztítja. Marika a csavargás kedvéért kilép a gyárból, magánházaknál végez megalázó cselédmunkát. Alkalmi szerelmi partnereinek egyikétől teherben marad, mert a védekezés módjait sem ismeri. Spontán abortusz szabadítja meg „terhétől”, mert orvoshoz sem fordult. Sorsa attól döbbenetes, hogy körülötte a mai világ korántsem kulissza. Itt nőtt fel közöttünk s egy nem túl nagyszámú, de létező, szembeötlő típust képvisel. Ha nincs benne semmi nyoma annak az emberi tartásnak, amely belülről emelne gátat a széthullás, lezüllés elé, azért a társadalom is felelős. Marika története kis híján drámává súlyosul — ettől csak a forgatókönyv önkénye kíméli meg. Férje anyjának emberfeletti türelme, keresztényi jósága, valószerűtlen pszichológiai és pedagógiai érzéke csodás átalakulást eredményez: a lány jó útra tér, szakít régi életével, emberré válik. Az anyós elnagyolt, vázlatos alakjából még Ruttkai Éva kivételes színészi intelligenciája sem varázsolhat élő figurát. Úgy tűnik fel, Kézdi Kovács forgatókönyvíróként is, rendezőként is minden energiáját Marikára koncentrálta. Az eredmény ezt részben igazolja is: a filmet az élteti, az marad belőle emlékezetes, ami a lány vergődését mutatja be. Monori Lili alakításának szociológiai hitele van; gesztusai, reakciói, külső megjelenése, beszédmodora, önfeledt természetessége olykor azt a benyomást keltik, mintha rejtett kamerával fölvett dokumentumokat s nem megírt, megkomponált jeleneteket látnánk. A filmet a forgatókönyv gyengéi miatt sok vontatottság terheli, befejezése során elkapkodott, hiteltelen. Mégis, ha arra gondolok, hogy az a rendező készítette, aki pár éve még a Romantika steril szenvelgésével, tömény unalmával tette nehézzé a nézőnek a moziban töltött időt, azt kell mondanom: Kézdi Kovács Zsolt kitalált a zsákutcából, járható útra lépett, ha egyelőre nem is haladt rajta meszszire. NYERGES ANDRÁS Ruttkai Éva és Monori Lili a filmben KRITIKA KÉPZŐMŰVÉSZET A Vil. grafikai biennále MiskolconA mai a jóknak is megvan a sorsuk. Valamikor, a húszas és harmincas évek fordulóján, akkor, amikor Olgyai Viktor iskolájából kikerült az első, magukat öntudatosan rézkarcoknak és fametszőnek nevező nemzedék, céljuk aligha volt más, mint a kor festészetét sokszorosító technikára átírni. Grafikusnak lenni akkor azt jelentette: műfajszerűen kibontani azt a mondanivalót, amely megfogalmazható volt és meg is fogalmazódott a képzőművészet többi ágában. A hatvanas évekre kiderült, hogy mindez nem elég. A Kondor Béla-nemzedék igénylistájának főhelyén az önálló téma és az önálló tartalom szerepelt. Lapjaik már nemcsak linó- és rézkarcszerűek voltak, hanem olyanfajta intellektuális látványt közöltek, amelyre a táblakép nem is vállalkozhatott. Mindezt csak azért kellett leírni, mert a Vili. Miskolci Grafikai Biennáléra, ez a második korszak már éppúgy művészettörténetté lett, mint az első. Nem mintha hiányoznának az összképből a félmúlt eredményei. Mennyiségileg jelen vannak, de csak mennyiségileg. Arra a bizonyos hőskorra mindössze egyetlen lap utal, Varsányi Pál romantikus érzelmes ősze. A Kondor-korszakra viszont még mindig a kiállítás fele emlékezik csökönyös nosztalgiával, mintha megállt volna az idő, és mintha még mindig bizonyítani kellene azt, hogy a modern tudat travesztiára hajló múltszemléletét vagy a vizuális képzettársításokat a grafika és csakis a grafika tudja elmondani igazán. Bonyolult és szemlélődésre késztető ez a fajta művészet, ez volt legfőbb erénye, és erről a hajdani erényről nem mondtak le az aranykort követő manieristák sem. Ma is — éppúgy, mint egy jó évtizede — annyi történet, annyi részlet borítja a lapokat, hogy többségükön négyzetcentiiméternyi üres hely sem maradt. A montázstechnika ma is váratlanul egymás mellé illeszt időben, térben és tudatban távoli dolgokat. A réz- vagy linóleumlemezt szálkásan metsző kés ma is szívesen időzik olyan szögletes végtagú és merev ruhájú figuráknál, akik ösztövér sutaságukban is általános emberi igazságokat jelképeznek. A magyar grafika „belle époque”-jában talán még Gross Arnold sem rajzolt annyi mesebeli bábut, mint amennyit most Molnár Gabriella a Karneválon, még Lakner László sem illesztett merészebben egyetlen értelmi mag köré távoli asszociációkat, mint teszi azt napjainkban a Partizánok emlékére készült kompozícióján Rádóczy-Gyarmati Gábor. Maga Kondor Béla pedig egyetlen lapjában sem tudott olyan tisztán ,kondoros”, inas, szárnyas csodalényt alakítani, mint Pető János. A stílus ugyanaz. Csak éppen a precízen sorakozó archaikus részletek, a formához igazodó „horror vacus” szerkesztőmódszerek, a mélyértelműnek szánt figurák valahogy mégsem képesek felidézni a mintaképek humorát, döbbenetét, törékeny artisztikumát, pedig a megidézett kortársak és elődök távollétében az előnytelen helyszíni szembesítés — a jelenlevők javára — amúgy is elmaradt. Önmagában a stílushűség még nem bárgyasztaná a lapokat. Lenkey Zoltánnál például aligha akad hívebb követője az intellektuális grafika kimunkált módszerének. Mint az előző biennálé első díjasa, teremnyi kamarakiállítással igazolja: lehetséges erőteljes tartalmat közölni jelentésgócok és jelentésvákuumok, vonalas karcok és mart felületek, mértani formák és amorf alakzatok váltakoztatásával, csak éppen kerülni kell az álmélységek tettetésére kiválóan alkalmas túl- 28