Kritika 5. (1976)
1976 / 2. szám - Nagy Péter: Bornemisza Péter: Magyar Elektra - Nagy Péter: Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné
27 Bornemisza Péter: Magyar Elektra; Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné Legsajátabb, hagyományos funkcióját teljesíti a Nemzeti Színház, amikor bemutatja a magyar dráma két színpadképes nagy emlékét, Bornemisza Elektráját és Csokonai Karnyónéját. Bár itt meg is állhatunk egy pillanatra: e mondatot nem az „elmaradott tudat” íratta-e le? Hiszen ez több mint egy századon át igaz volt, amíg az állami kézben levő Nemzeti állt szemben a magánkézben levő többi színházzal. De amióta valamennyi színház egyaránt „nemzeti”gazdasági rendszerében, a vele szemben támasztott igényekben stb.) — vajon nem együtt hordozzák-e a feladat terhét vagy örömét? S elméletben — sőt lassan-lassan a gyakorlatban is — nem valósul-e ez meg egyre inkább, amikor múltunk némely emléke vagy vonulata magának társulatot és lelkes rendezőt talál? Nem úgy kell-e mindinkább feltenni a kérdést: melyik színházunk hogyan teljesíti e téren kötelességét és elhivatottságát, azt, amit adottságai és lehetőségei diktálnak? S ha így nézzük az új bemutatót, akkor csak örvendezhetünk. Két, ritkán játszott darab, amelyek előadása azonban nem pusztán „hazafiúi kötelesség”, hanem minden értelemben jelentős művészi tett. Itt elsősorban az Elektrát kell kiemelni; azt hiszem, első eset, hogy Bornemisza eredeti szövege hangzik el színpadon. Ismeretes a történet: az 1558-ban Bécsben kinyomtatott művet a gothai könyvtár igazgatója találta meg, s Ferenczi Zoltán mutatta be 1923-ban; ő gondozta a mű akkor megjelent hasonmás-kiadását is; talán mindmáig a régi irodalom kedvelőinek csemegéje maradt volna, ha 1929- ben Móricz Zsigmond fel nem fedezi a maga számára, s nem kezd mellette lelkes propagandamunkát, amelynek nem legkisebb tette volt, hogy a művet átírta, színpadra alkalmazta. Ezt az átírt változatot mutatta be a Nemzeti 1931-ben, s ezt játszották mind a mai napig. A Nemzetié, s benne Major Tamásé az érdem, hogy meghallotta, s megvalósította néhányunk halkan ismételt kívánságát, vajha egyszer Bornemisza szövege is megszólalhatna, a maga eredeti szépségében. Móricz tette rendkívüli jelentőségű volt a maga idejében, (s az irodalmároknak és stílustörténészeknek) nem válik dicsőségére, hogy a két változat tüzetes összevetése, mérlegelése mindmáig nem történt meg) , de átdolgozása, bármennyire kegyeletes volt is, mégiscsak átdolgozás volt, s egy nagy íróé, aki a magáéval rokon világot fedezett fel Bornemiszában, de bele is vitte a maga világlátását a Bornemisza színművébe. Mert itt, ha Szophoklész-fordításról beszélhetünk is, ugyanolyan mértékben beszélhetünk eredeti műről is (a kettő egymáshoz való viszonyát Nemeskürty István tisztázta Bornemisza-monográfiájában), beleértés és félreértés együtt alakítják át az antikot reformáció-korabeli tragédiává, Szophoklész világát Bornemiszáévá, a sok istent egy istenné, az erünniszeket predestinációvá. S csak fájlalni lehet, hogy már itt megtörténik az, ami a magyar dráma történetében még annyiszor: az első lépést nem követi második, a kezdeményezés folytatás nélkül marad, Bornemiszát az „ördögi kísértetek” nem viszik a színpadra, hanem a szószékről harcol ellenük. A szövegek összevetése nélkül, első hallásra az a néző benyomása, hogy Benedek András óvatos és finom dramaturgi munkát végzett, valóban Bornemiszát halljuk. S ez nem kis mértékben cáfolata azoknak a szívós színházi babonáknak, amelyek sokszor a „mondhatatlanság” ürügyén iktatták ki a műsorból a drámai múlt emlékeit. Bizonyára nem volt könnyű dolog a színészeknek megtanulni ezt a szöveget: nem azok már a sztereotípiák, mint akkor voltak, sokszor mások a vonzatok, több a szokottnál az avítt kifejezés, a tájnyelvi beszüremlés — de meg lehetett és sikerrel lehetett megtanulni ezt a szöveget, sőt ezzel a szöveggel mai és igaz érzelmeket lehetett felső fokon kifejezni. Jó lenne, ha ezt a tanulságot a Nemzetiben sem felejtenék el, s a többi színházban is meghallanák... Mert valóban sikeres ez a bemutató. Rendkívül örvendetes az, hogy e mű tanúsága szerint Major Tamás milyen mértékig képes a művészi megújulásra: sallang nélküli, tiszta vonalvezetésű, végiggondolt és jól kiegyensúlyozott a rendezése; ennek következtében korhűség és időtlenség (vagyis modernség) egyszerre szólal meg az előadásban. S ez teszi lehetővé, hogy a szereplők is olyan teljességgel bontsák ki képességeiket. A szereplők közül elsősorban a nőkről kell szólni. Bornemiszát is elsősorban a női jellemek izgatták — s mindenekelőtt az Elektráé — a maga átdolgozásában; itt is ezek bontakoznak ki gazdagabban, plasztikusabban, érzékletesebben, míg a férfi szereplők csak egyegy jellemvonás egykorú megszólaltatok Törőcsik Mari első megszólalása a tragédia fortisszimója, s színészi tehetsége bizonyítéka, hogy innen még van feljebb és tovább, mindvégig lenyűgözően színes és izgalmas tud maradni. Elektra az atyavesztés, a hatalomvesztés és a nemzetségi szégyen átérzésében a tragédia csúcsaira jutva már a téboly régiójában jár. Törőcsik érdeme, hogy ezeken a csúcsokon pilleléptekkel mozog, a szenvedély durva paroxizmusában sem vetkőzik ki női kecsességéből, hol fekete hattyú, hol sebzetten vergődő holló, de mindig égi madár... Az ő alakítása sem jutna a művészi teljesítmények erre a magas szintjére, ha nem tudna valóban kitűnő s alkotó harmóniát teremteni a többi szereplővel. Elsősorban a nőkkel: Máthé Erzsi tragikai tehetségét nem most kell felfedezni — de azt igen, hogy milyen orkesztrális biztonsággal váltja a befelé zengő piánokat (melyek Elektra kitöréseivel kontrasztban ugyanolyan drámai értékűek) a kirobbanó fortékkal; s hogy nemcsak a „bűnös asszonyt” játssza el, hanem egy mély és igaz asszonyi tragédiát is. Khrysomemis lényegében naivaszerep; Moór Mariann az alávetett sorsát vállaló, de abból jobbra vágyó leányt tudja benne eljátszani, színészi alázattal „játszva alá” Töröcsiknek, s ezáltal valósítva meg igazán az alak lehetőségeit. Gobbi Hilda Khorusa e jó pillanataiban nagyszerű színésznő egyik emlékezetesen jó pillanata: egyszerű, belülről fakadóan hatásos, szinte eszköztelenül monumentális. A férfiakról kevesebbet lehet mondani: Avar István, Gelley Kornél, Szacsvay László, Major Tamás egy-egy kitűnő, a darab szükségleteihez alkalmazottan pasztell vagy rikító színfolt. Ugyanezek a szereplők játsszák el Csokonai komédiáját, a Karnyónét. A két darab között eltelt közel két és fél század és a két darab igényei, lehetőségei közötti különbség mellbeütően bizonyítja, mi minden nem történt a magyar drámairodalomban ez alatt az idő alatt. Pedig ez nem a tehetségen múlott: ez a középkori interlúdiumokból kinőtt buffó iskoladráma-hagyományokra támaszkodó bohóság is bizonyítja, hogy Csokonai elsőrendű drámai tehetség is volt, csak az alkalom, lehetőség és gyakorlat hiányzott. (Egyben, közvetve, arra is bizonyíték: milyen mértékig korszükséglet volt a nyelvújítás, színpadilag mennyivel nehézkesebb Csokonai korának köznyelve, mint a Bornemiszáé ...) A rendezésnek azok az erényei, melyek oly örvendetesen leptek meg az Elektrában, megvannak a Karnyónéban is — s itt talán még szembetűnőbbek, mert éppen ebben a típusú komédiában több a lehetősége s a csábítása a mindenféle színpadi „kelmességnek”. Nem mintha a rendezés eszköztelen lenne, ellenkezőleg, tele van játékkal, ötlettel, de ezek sosem öncélúak, hanem mindig funkcionálisak. Kitűnő rendezői ötlet az, hogy ugyanazok játsszák el a „kanizsai közkalmárné” komédiáját, akik az antik tragédiát, ezzel is mintegy visszaidézve a magyar színjátszás hőskorát. A baj csak ott van, hogy Törőcsik bármilyen kitűnő színésznő is, nem termett Karnyónénak: minden jó, amit csinál, de az emberi viszonylatok mégsem válnak hitelessé; nem tud olyan undok Karnyóné lenni, mint ahogy beszélnek róla. Viszont a férfiak itt kárpótlást kapnak: Szacsvay László Samukája pompás, akárcsak Gelley Kornél Lázárja; Avar István véteti szinte először észre, hogy Karnyó nem „deus ex machina”, hanem életsors, élvezetesen előadva; Major Kuruzsa pedig egy tündér játékfigura, s a Csokonai-korabeli értelmiség tragédiája, komédiában elbeszélve. Gobbinak itt mint Tündérnek nem sok szava van, de a jelenség feledhetetlen: olyan, mint egy karácsonyfáról leakasztott primitív baba. Kedves mulatság az egész: az ember szája íze csak akkor keseredik el, ha arra gondol: ez volt a felső határa annak, amit Csokonai Csurgón megvalósíthatott, míg Haydn Eszterházán ... NAGY PÉTER Gobbi Hilda — a Khorus (MTI Fotó — Keleti Éva felvétele) Törőcsik Mari — Elektra (MTI fotó — Keleti Éva felvétele)