Kritika 5. (1976)
1976 / 6. szám - A klasszikus szövegek megőrzéséről - Tarján Tamás: Sütő András: Csillag a máglyán - Kolozsvárott és Kaposvárott
ból ez a szín hiányzik. Inkább — persze a változat koncepciójához híven — Bánk egyéniegyedi vonásait mélyítette el. Holl kitűnő színészi kvalitásait mutatja, hogy szűk határok között is képes volt az emberi tartalmak — szenvedélyek és szenvedések, a pártütőkkel szembeni megfontoltság és együttérzés, a Gertrudisz elleni gyűlölet gazdag változatait felvonultatni. * * * Illyés Gyula gyémántcsiszoló munkájának vannak kitűnő eredményei. De nemcsak az említett levél kapcsán felvethető problematika igazolhatja, hogy ha egy mégiscsak kitűnő dramaturgiai érzékkel megírt mű egyik részén módosítások történnek, az egy másik helyen is változásokat hoz létre. Az új változat némely pontja kétségben hagy: szükség volt-e minden igazításra? Különösképp, ha ez bizonyos pontokon és bizonyos jelleggel nem halad az eredeti koncepcióval párhuzamosan. KRITIKA BÉCSY TAMÁS A klasszikus szövegek megőrzéséről Lapunk tájékoztató feladatai közé tartozik az is, hogy megismertessük olvasóinkat olyan szakemberek véleményeivel, akik a klasszikus szövegek teljes megőrzése, érinthetetlensége, illetve átalakíthatatlansága mellett foglaltak állást. Részlet Gyergyai Albert írásából „Napjainkban a klasszikusok sokkal nagyobb veszélyben forognak: egyszerűen nem ismerjük, sőt egyenesen lenézzük őket, hacsak nem alkalmasak közvetlen és azonnali fogyasztásra. Kissé ijesztő egyoldalúsággal — s önmagunknak is ellentmondóan — alaposan túlbecsüljük mai ízlésünket és ítéletünket, s úgy bánunk a klasszikusokkal, mint régebben az építészek a román vagy gótikus, vagy renaissance stílusú műemlékekkel, melyeket restaurálás címén a maguk szemlélete szerint a maguk elképzeléséhez idomítottak. S még jó, ha volt saját szemléletük ... De az új, a legnagyobb veszély: a klasszikusok védtelensége. Műemlékeinket határozott és szigorú törvények oltalmazzák, s régi, akár csak romladozó, akár már hasznavehetetlen paloták vagy templomok kincseit és törmelékeit senki sem hurcolhatja el, használhatja el büntetlenül, s ami legalább oly fontos: meghagyják őket eredeti vagy ránk maradt állapotukban, a múlt századi járványszerű újító vagy átalakító, vagy szépítő kísérletek helyett. Viszont mit látunk, mi vár ma klasszikus remekműveinkre? (...) Nem szólok magán az irodalmon s főképp a drámairodalmon belül a nagy témák, a régi remekművek szüntelen átdolgozásáról és felújításáról, az egyes korokhoz és egyénekhez való önkényes vagy természetes alkalmazásáról, a világirodalom — így ennek a folyamatnak a védői — tulajdonképpen nem is más, mint a művek, a műfajok, a témák szakadatlan és termékeny körforgása, így látták s gyakorolták a legnagyobbak. Euripidész éppúgy, mint Shakespeare, Moliére éppúgy, mint Racine (persze mindegyik a maga módján, a maga teljes géniusza teljes latbavetésével), a legújabban a nagy Brecht nyomán a kis Brechtek számtalan légiói. De vajon, ha így volna is helyén, főképp drámairodalmunk nem lesz-e valahogy szegényebb, s új témák s valóban eredeti művek, mesék műfajok híján nem kezd-e máris hasonlítani egyes letűnt epigon korok neoklasszikus, neobarokk vagy neoromantikus terméséhez? Nem volna egyszerűbb s hatékonyabb új bort önteni új tömlőkbe, vagyis respektálni a régieket, s abban kelni velük versenyre, amiben a legjobbak és a legeredményesebbek? Részlet Nagy Péter írásából „A dráma, amint színpadra kerül, eleven anyaggá válik, s bizonyos mértékig alakítható. De csak bizonyos mértékig: az élő írónál ez a határ ott van, ahol az író meghúzza; ami módosításhoz hozzájárul, az ezzel az övé is lesz; amivel nem ért egyet, azzal vitatkozhat, végső esetben — ha semmiképpen sem tud a színházzal egyezségre jutni — a művet vissza is vonhatja. (...) Mindez a klasszikus szerzőnek, esetleg több nemzedékkel élete befejezése után, már nincsen adva. Neki egyetlen érve, fogódzója és reménye van: a mű, amelyet megírt, s amelyek az esetek többségében még életében napvilágot látott, tehát a lenyomtatott változat az ő szándékát fejezi ki. Nyilván az optimumot, amit a témából s tehetségéből kisajtolhatott. A korok ízlése változó, s nyilvánvaló, hogy ma már nem úgy nézzük a színházat, mint a múlt század hatvanas éveiben Magyarországon színházat néztek, s még kevésbé úgy, mint ahogy az elizabetánus Angliában. Ez változtatást követel: ma már kevesebb szóból többet értünk, a gesztus sokszor helyettesítheti a szót, a közönség nem járkál előadás közben ki-be a színházban, nem kell hát újra meg újra elismételni a történetet, hogy a folytatását megérthessék. Mindez tehát kihagyható, a szöveg s a cselekmény menete gyorsítható. S ha az a színházi konvenciórendszer, amelyben a szerző élt, érzett és gondolkodott, már egy újabb kor előtt idejétmúltnak és esetleg nevetségesnek tűnik, akkor ennek legkiáltóbb vonásai óvatos kézzel leoperálhatók a dráma testéről — vigyázva azonban arra, hogy az író szándéka és mondanivalója ezáltal visszájára ne forduljon, vagy súlyosan meg ne csorbuljon. Ha az író hajdani szándéka és mondanivalója ma már a színház számára nem vállalható, le kell mondani róla — még akkor is, ha a nagy név éppen divatban van, s ha »egyébként« a műnek nagy értékei vannak. Idézőjelben mondom az »egyébként«-et, mert a drámánál, mint a műalkotásnál általában, nincsen egyébként: a mű van és a saját mondanivalója, amely esetleg sokféle értelmezhetősége mellett is egyértelmű. Az írói alkotás nem olyan, mint a pásztor gubája, amelyet aszerint fordít ki vagy be, hogy süt a nap vagy a szél fúj. (...) ha múlt idők szerzőjéhez nyúlunk, különösen, ha nemzeti klasszikusaink műveihez, az ő eredeti művüket igyekezzünk színpadra segíteni, dramaturgi, de nem társszerzői beavatkozással; ha a klasszikus mű — akár tartalmában, akár nyelvében — ennek ellenáll, általa ihletet újat kell írni vagy íratni: magyar szerzőt nem szabad lefordítani magyarra; sem magyar, sem idegen szerzőnek nem szabad olyan gondolatokat, tételeket a szájába adni, amelyek tőle idegenek; bele kell nyugodni abba, hogy amint vannak színpadi szerzők, akik az irodalomba soha nem jutnak be, úgy vannak drámai művek, amelyek erőszaktétel nélkül nem szabadíthatok ki a könyvek lapjairól. Ezek nem erőszakot, hanem olvasókat kívánnak.” (Klasszikusok megfiatalítása. Kortárs 1972. 8.) A szerkesztő megjegyzése: A fent idézett cikkek évekkel Illyés Gyula Bánk bán-átdolgozása előtt jelentek meg, tehát csupán elvileg érinthetik ezt a teljesítményt. Egy lap szerkesztőjének arra kell törekednie, hogy bizonyos alapvető kérdésekről a lap fő vonalával egyező vagy ahhoz közel álló cikket, cikkeket közöljön. Más kérdéseket, esetleg ugyancsak fontos kérdéseket viszont nem szükséges a „lapvonal” szellemi presztízskérdéseként kezelni. Például a szóban forgót. Bécsy Tamás lehetségesnek tartja a klasszikus drámaszöveg átdolgozását (szerencsés a kifejezés: a „gyémántcsiszolást”), én magát a klasszikus művet tekintem végleges alakú gyémántnak. (Amelyen elvégezhető kisebb igazítás — például húzás — a dramaturgiai, rendezői munka során.) Minderről kifejtettem már nézeteimet régebben írt cikkeimben. A magam véleményét azonban nem deklarálhatom lapvéleményként, s nem vonhatom meg Bécsy Tamástól azt a jogot, hogy saját felfogását fejtse ki e kérdésben. Elveim változatlanságát azonban ez esetben legalább jeleznem kell, nemcsak azért, mert a kritikák többsége most az átdolgozás lehetősége mellett foglalt állást, hanem azért is, mert meggyőződésem szerint Illyés lenne az első ember, aki megvetően elfordulna azoktól, akik az iránta érzett tekintélytisztelet miatt cserbenhagyják saját elveiket. Egyébként nem festek viharfelhőket az égre, nem hiszen azt, hogy többé nem kerül színre Magyarországon az eredeti szövegű Bánk bán, s azt sem hiszem, hogy kiadóink a jövőben eltekintenek Katona eredeti szövegének közreadásától. Egy félreértést kell itt még eloszlatnom. A Magyar Nemzet színházi kritikusa az 1976. május 1-i számban megjelentetett cikkében azt írja, hogy a Bánk bánból „a rendezők eddig is jócskán húztak”, „kisebb nyelvi igazításokat tettek és némelykor egy-egy passzust át is helyeztek. Ha azonban a szöveg ennél nagyobb átdolgozásáról van szó, nem férhet kétség hozzá, hogy miként ezt már Pándi Pál is javasolta — erre a feladatra ma nincs illetékesebb Illyés Gyulánál.” Ezzel szemben tény az, hogy a Népszabadság 1974. november 17-ei számában közölt cikkemben arról írtam, hogy kellő történelmi informáltság nélkül nem könnyű a Bánk bán megértése, különösen a „belezökkenés” a dráma menetébe, ezért — írtam —: „Szabad legyen javaslatot tennem a Bánk bán színpadi hatásának, sikerének elősegítésére ... Kérjen fel a Nemzeti Színház egy kiváló költőt — elsősorban Illyés Gyulára gondolok —, aki nemcsak a magyar múltat, hanem a dráma és a színház világát s a közönséget is jól ismeri: írna egy verses prológust a katonai nehéz jambusokban ... Egy felvezető a Bánk bánhoz« kellene itt, a szellemi közlekedést, tehát a közeledést elősegítő irodalmi kalauzolás.” Ezt a régi javaslatomat még ma is időszerűnek tartom. A legszomorúbb s egyúttal a legveszedelmesebb jelenség, mivel nemcsak színpadon, hanem az irodalomban is uralkodik, s mivel nemegyszer jóhiszeműen, a klasszikusok szeretete, az irántuk való hűség és tisztelet inspirálja: a múlt remekműveinek formai vagy szerkezeti »restaurálása«. (...) Mi marad az írónak, ha már nemcsak témái, hanem szavai se jutnak ránk érintetlenül? Mi marad a klasszikusoknak, ha szétszedjük témáikat széttörjük kész formáikat, s félremagyarázzuk szándékaikat?, hiszen azért klasszikusok, s azért szálltak ránk mindmáig, könnyelmű s feledékeny utódokra, mivel tudtak uralkodni alkotói önkívületükön, mivel teljes erejükkel fékezték meg a Pegazusokat, mivel tudták, mit írnak, s nem bíztak semmit sem a véletlenre. Kegyelmet kérünk a klaszszikusoknak.” (...) (Kegyelmet a klasszikusoknak! L. a Késői tallózás című kötetben.) Sütő András: Csillag a máglyán Kolozsvárott és Kaposvárott ütő András új drámájáról a Madách színházi bemutató után már közölt bírálatot a Kritika (1976. január) — most mégis érdemes újra szólni a Csillagról. A mai magyar drámairodalom e jeles alkotása színpadra került Kolozsvárott s az eredetileg ősbemutatóra készülő kaposvári színházban is. Bármennyire üdvös lenne ezt a két határozott karakterű előadást összevetni egymással és a Madách Színház úttörő érdemű vállalkozásával, erre itt csak utalásszerűen kerülhet sor, mindenképp óvakodva a kicsinyes méricskélésektől. Korábban s más helyütt tragédia felé törekvő drámáknak neveztem Sütő újabb színpadi műveit. Harag György, a kolozsvári Állami S 28