Kritika 5. (1976)

1976 / 6. szám - A klasszikus szövegek megőrzéséről - Tarján Tamás: Sütő András: Csillag a máglyán - Kolozsvárott és Kaposvárott

ból ez a szín hiányzik. Inkább — persze a vál­tozat koncepciójához híven — Bánk egyéni­egyedi vonásait mélyítette el. Holl kitűnő szí­nészi kvalitásait mutatja, hogy szűk határok között is képes volt az emberi tartalmak — szenvedélyek és szenvedések, a pártütőkkel szembeni megfontoltság és együttérzés, a Gertrudisz elleni gyűlölet­­ gazdag változa­tait felvonultatni. * * * Illyés Gyula gyémántcsiszoló munkájának vannak kitűnő eredményei. De nemcsak az említett levél kapcsán felvethető problemati­ka igazolhatja, hogy ha egy mégiscsak kitűnő dramaturgiai érzékkel megírt mű egyik ré­szén módosítások történnek, az egy másik he­lyen is változásokat hoz létre. Az új változat némely pontja kétségben hagy: szükség volt-e minden igazításra? Különösképp, ha ez bizo­nyos pontokon és bizonyos jelleggel nem ha­lad az eredeti koncepcióval párhuzamosan. KRITIKA BÉCSY TAMÁS A klasszikus szövegek megőrzéséről Lapunk tájékoztató feladatai közé tartozik az is, hogy megismertessük olvasóinkat olyan szakemberek véle­ményeivel, akik a klasszikus szöve­gek teljes megőrzése, érinthetetlen­­sége, illetve átalakíthatatlansága mellett foglaltak állást. Részlet Gyergyai Albert írásából „Napjainkban a klasszikusok sokkal na­gyobb veszélyben forognak: egyszerűen nem ismerjük, sőt egyenesen lenézzük őket, ha­csak nem alkalmasak közvetlen és azonnali fogyasztásra. Kissé ijesztő egyoldalúsággal — s önmagunknak is ellentmondóan — ala­posan túlbecsüljük mai ízlésünket és ítéletün­ket, s úgy bánunk a klasszikusokkal, mint ré­gebben az építészek a román vagy gótikus, vagy renaissance stílusú műemlékekkel, me­lyeket restaurálás címén a maguk szemlélete szerint a maguk elképzeléséhez idomítottak. S még jó, ha volt saját szemléletük ... De az új, a legnagyobb veszély: a klassziku­sok védtelensége. Műemlékeinket határozott és szigorú törvények oltalmazzák, s régi, akár csak romladozó, akár már hasznavehetetlen paloták vagy templomok kincseit és törmelé­keit senki sem hurcolhatja el, használhatja el büntetlenül, s ami legalább oly fontos: meg­hagyják őket eredeti vagy ránk maradt álla­potukban, a múlt századi járványszerű újító vagy átalakító, vagy szépítő kísérletek helyett. Viszont mit látunk, mi vár ma klasszikus re­mekműveinkre? (...) Nem szólok magán az irodalmon s főképp a drámairodalmon belül a nagy témák, a régi remekművek szüntelen átdolgozásáról és fel­újításáról, az egyes korokhoz és egyénekhez való önkényes vagy természetes alkalmazásá­ról, a világirodalom — így ennek a folyamat­nak a védői — tulajdonképpen nem is más, mint a művek, a műfajok, a témák szakadat­lan és termékeny körforgása, így látták s gya­korolták a legnagyobbak. Euripidész éppúgy, mint Shakespeare, Moliére éppúgy, mint Ra­cine (persze mindegyik a maga módján, a ma­ga teljes géniusza teljes latbavetésével), a legújabban a nagy Brecht nyomán a kis Brechtek számtalan légiói. De vajon, ha így volna is helyén, főképp drámairodalmunk nem lesz-e valahogy szegényebb, s új témák s valóban eredeti művek, mesék műfajok hí­ján nem kezd-e máris hasonlítani egyes le­tűnt epigon korok neoklasszikus, neobarokk vagy neoromantikus terméséhez? Nem volna egyszerűbb s hatékonyabb új bort önteni új tömlőkbe, vagyis respektálni a régieket, s ab­ban kelni velük versenyre, amiben a legjob­bak és a legeredményesebbek? Részlet Nagy Péter írásából „A dráma, amint színpadra kerül, eleven anyaggá válik, s bizonyos mértékig alakítható. De csak bizonyos mértékig: az élő írónál ez a határ ott van, ahol az író meghúzza; ami módosításhoz hozzájárul, az ezzel az övé is lesz; amivel nem ért egyet, azzal vitatkozhat, végső esetben — ha semmiképpen sem tud a színházzal egyezségre jutni — a művet vissza is vonhatja. (...) Mindez a klasszikus szerzőnek, esetleg több nemzedékkel élete befejezése után, már nin­csen adva. Neki egyetlen érve, fogódzója és reménye van: a mű, amelyet megírt, s ame­lyek az esetek többségében még életében nap­világot látott, tehát a lenyomtatott változat az ő szándékát fejezi ki. Nyilván az optimumot, amit a témából s tehetségéből kisajtolhatott. A korok ízlése változó, s nyilvánvaló, hogy ma már nem úgy nézzük a színházat, mint a múlt század hatvanas éveiben Magyarorszá­gon színházat néztek, s még kevésbé úgy, mint ahogy az elizabetánus Angliában. Ez változtatást követel: ma már kevesebb szóból többet értünk, a gesztus sokszor helyettesíthe­ti a szót, a közönség nem járkál előadás köz­ben ki-be a színházban, nem kell hát újra meg újra elismételni a történetet, hogy a foly­tatását megérthessék. Mindez tehát kihagyha­tó, a szöveg s a cselekmény menete gyorsít­ható. S ha az a színházi konvenciórendszer, amelyben a szerző élt, érzett és gondolkodott, már egy újabb kor előtt idejétmúltnak és esetleg nevetségesnek tűnik, akkor ennek leg­­kiáltóbb vonásai óvatos kézzel leoperálhatók a dráma testéről — vigyázva azonban arra, hogy az író szándéka és mondanivalója ezál­tal visszájára ne forduljon, vagy súlyosan meg ne csorbuljon. Ha az író hajdani szán­déka és mondanivalója ma már a színház szá­mára nem vállalható, le kell mondani róla — még akkor is, ha a nagy név éppen divat­ban van, s ha »egyébként« a műnek nagy ér­tékei vannak. Idézőjelben mondom az »egyéb­­ként«-et, mert a drámánál, mint a műalkotás­nál általában, nincsen egyébként: a mű van és a saját mondanivalója, amely esetleg sokféle értelmezhetősége mellett is egyértelmű. Az írói alkotás nem olyan, mint a pásztor gubája, amelyet aszerint fordít ki vagy be, hogy süt a nap vagy a szél fúj. (...) ha múlt idők szerzőjéhez nyúlunk, különö­sen, ha nemzeti klasszikusaink műveihez, az ő eredeti művüket igyekezzünk színpadra se­gíteni, dramaturgi, de nem társszerzői beavat­kozással; ha a klasszikus mű — akár tartalmában, akár nyelvében — ennek ellenáll, általa ihle­tet újat kell írni vagy íratni: magyar szerzőt nem szabad lefordítani magyarra; sem magyar, sem idegen szerzőnek nem sza­bad olyan gondolatokat, tételeket a szájába adni, amelyek tőle idegenek; bele kell nyugodni abba, hogy amint van­nak színpadi szerzők, akik­ az irodalomba so­ha nem jutnak be, úgy vannak drámai mű­vek, amelyek erőszaktétel nélkül nem szaba­díthatok ki a könyvek lapjairól. Ezek nem erőszakot, hanem olvasókat kívánnak.” (Klasszikusok megfiatalítása. Kortárs 1972. 8.) A szerkesztő megjegyzése: A fent idézett cikkek évekkel Illyés Gyula Bánk bán-átdol­gozása előtt jelentek meg, tehát csupán elvileg érinthetik ezt a teljesítményt. Egy lap szer­kesztőjének arra kell törekednie, hogy bizo­nyos alapvető kérdésekről a lap fő vonalával egyező vagy ahhoz közel álló cikket, cikkeket közöljön. Más kérdéseket, esetleg ugyancsak fontos kérdéseket viszont nem szükséges a „lapvonal” szellemi presztízskérdéseként ke­zelni. Például a szóban forgót. Bécsy Tamás lehetségesnek tartja a klasszikus drámaszö­veg átdolgozását (szerencsés a kifejezés: a „gyémántcsiszolást”), én magát a klasszikus művet tekintem végleges alakú gyémántnak. (Amelyen elvégezhető kisebb igazítás — pél­dául húzás — a dramaturgiai, rendezői munka során.) Minderről kifejtettem már nézeteimet régebben írt cikkeimben. A magam vélemé­nyét azonban nem deklarálhatom lapvéle­ményként, s­ nem vonhatom meg Bécsy Ta­mástól azt a jogot, hogy saját felfogását fejtse ki e kérdésben. Elveim változatlanságát azon­ban ez esetben legalább jeleznem kell, nem­csak azért, mert a kritikák többsége most az átdolgozás lehetősége mellett foglalt állást, hanem azért is, mert meggyőződésem szerint Illyés lenne az első ember, aki megvetően el­fordulna azoktól, akik az iránta érzett tekin­télytisztelet miatt cserbenhagyják saját elvei­ket. Egyébként nem festek viharfelhőket az égre, nem hiszen azt, hogy többé nem kerül színre Magyarországon az eredeti szövegű Bánk bán, s azt sem hiszem, hogy kiadóink a jövőben eltekintenek Katona eredeti szöve­gének közreadásától. Egy félreértést kell itt még eloszlatnom. A Magyar Nemzet színházi kritikusa az 1976. május 1-i számban megjelentetett cikkében azt írja, hogy a Bánk bánból „a rendezők ed­dig is jócskán húztak”, „kisebb nyelvi igazí­tásokat tettek és némelykor egy-egy passzust át is helyeztek. Ha azonban a szöveg ennél nagyobb átdolgozásáról van szó, nem férhet kétség hozzá, hogy miként ezt már Pándi Pál is javasolta — erre a feladatra ma nincs ille­tékesebb Illyés Gyulánál.” Ezzel szemben tény az, hogy a Népszabadság 1974. november 17-ei számában közölt cikkem­ben arról írtam, hogy kellő történelmi infor­máltság nélkül nem könnyű a Bánk bán meg­értése, különösen a „belezökkenés” a dráma menetébe, ezért — írtam —: „Szabad legyen javaslatot tennem a Bánk bán színpadi hatá­sának, sikerének elősegítésére ... Kérjen fel a Nemzeti Színház egy kiváló költőt — első­sorban Illyés Gyulára gondolok —, aki nem­csak a magyar múltat, hanem a dráma és a színház világát s a közönséget is jól ismeri: írna egy verses prológust a katonai nehéz jambusokban ... Egy felvezető a Bánk bán­hoz« kellene itt, a szellemi közlekedést, tehát a közeledést elősegítő irodalmi kalauzolás.” Ezt a régi javaslatomat még ma is időszerűnek tartom. A legszomorúbb s egyúttal a legveszedelme­sebb jelenség, mivel nemcsak színpadon, ha­nem az irodalomban is uralkodik, s mivel nemegyszer jóhiszeműen, a klasszikusok sze­­retete, az irántuk való hűség és tisztelet ins­pirálja: a múlt remekműveinek formai vagy szerkezeti »restaurálása«. (...) Mi marad az írónak, ha már nemcsak té­mái, hanem szavai se jutnak ránk érintetle­nül? Mi marad a klasszikusoknak, ha szét­szedjük témáikat széttörjük kész formáikat, s félremagyarázzuk szándékaikat?, hiszen azért klasszikusok, s azért szálltak ránk mindmáig, könnyelmű s feledékeny utódokra, mivel tud­tak uralkodni alkotói önkívületükön, mivel teljes erejükkel fékezték meg a Pegazusokat, mivel tudták, mit írnak, s nem bíztak semmit sem a véletlenre. Kegyelmet kérünk a klasz­­szikusoknak.” (...) (Kegyelmet a klasszikusoknak! L. a Késői tallózás című kötetben.) Sütő András: Csillag a máglyán Kolozsvárott és Kaposvárott ütő András új drámájáról a Madách színházi bemutató után már közölt bírá­latot a Kritika (1976. január) — most mégis érdemes újra szólni a Csillagról. A mai magyar drámairodalom e jeles alkotása szín­padra került Kolozsvárott s az eredetileg ősbe­mutatóra készülő kaposvári színházban is. Bármennyire üdvös lenne ezt a két határozott karakterű előadást összevetni egymással és a Madách Színház úttörő érdemű vállalkozásá­val, erre itt csak utalásszerűen kerülhet sor, mindenképp óvakodva a kicsinyes méricské­­lésektől. Korábban s m­ás helyütt tragédia felé törek­vő drámáknak neveztem Sütő újabb színpadi műveit. Harag György, a kolozsvári Állami S 28

Next