Kritika 6. (1977)

1977 / 10. szám - Gyergyai Albert: Egy századeleji kamasz olvasmányai (II.)

9 1 Egy századeleji kamasz olvasmányai (II.) Falun inkább a nyári hónapokban s főképp az unalom ellen olvastam (akkoriban a fiatalok nyáron nemigen dolgoztak, még kevésbé utaztak, csak aludtak, ettek és lustálkodtak szünidő címén), ma inkább csak az olvasmányok keretére emlékszem (így Jókait a kaszinó kertre nyíló ablakai mellett faltam, és az ablakon át jött hozzám a sörszag és a kuglipálya ledöntött bábjainak puffanása). Ohner György andalító regényeit otthon, a kertben, a lugasunkban a hagyma, a petrezselyem, az uborka és a sárgarépa szélkergette illatai között; az iskolateremben meg Bródy Sándor receptjét követtem, s a kertben szedett gyümölcsöt eddegéltem olvasás közben, mert Bródy írta valahol, hogy gyermekkorának nagy öröme az olvasás volt, cseresznyeevéssel egybekötve — az igazi, gáttalan, mindent elnyelő olvasásmámor a székvárosban vett erőt rajtam. Szinte mindent elöntött, sokszor az iskolai tanulást is, pedig erre vigyáznom kellett, mert jól kellett tanulnom, különben mehettem „inasnak”. A székváros — elismerem — ezer alkalmat kínált a falusinak, nemcsak a nagy közkönyvtárakat, mint például a megyeit, amelyet „ideiglenesen” a gimnáziumban helyeztek el, ahol a szigorú Priksauer tanár úr, a matematika félelmes tudora vigyázott rá, s bár nem voltam jó tanítványa, mindig kölcsönzött a rá bízott könyvkincsekből, főképp az Akadémia és a Kisfaludy Társaság kiadványaiból. Így még a gimnáziumban olvashattam Gyulai és Péterfy kritikáit, Taine, Carlyle, Emerson és mások zöld vászonos és aranybetűs remekeit, ami nagy bizalom jele volt Priksauer tanár úrtól, mert ezeket a könyveket a gimnazisták nem olvashatták, s akkor és ott nem is igen keresgették. Ott volt még a Hivatalnokok könyvtára, ahova a házigazdám, Móni bácsi révén volt bejárásom, de itt inkább a lapokat olvastam a nagy olvasóteremben, harsány biliárdjátékosok és örökké füstölő, félig ismert kibicek között, főképp a Vasárnapi Újságot, amelyben akkor már Pekár regényei s Jakab Ödön versei mellett Kaffka Margit is megjelent a Színek és Évekkel és a Nyugat költői, persze csak „szelídebb” verseikkel, de főképpen Schöpflin Aladár rövid, nyugodt és meggyőző cikkecskéi, amelyek, költőbátyám után, első igazi kalauzaim voltak, legalábbis a korabeli, régebbi s újabb magyar szerzők között. S a harmadik, a legfrissebb közkönyvtár volt a székvárosi kaszinóé, ahova meg egy osztálytársam és tanítványom apjának közvetítésével juthattam. Ott már a Nyugatot is megkaphattam, meg a Nyugat kiadványait, de ekkor még titokban, s emlékszem, ez az osztálytársam, akiből később író is lett, szemrehányást kapott az iskolában, mert Adyról mert előadást tartani az önképzőkörben. De ez még mindig kevés volt az én növekvő étvágyamnak, s míg egyfelől úgy néztek rám, mint egy szánalmas „könyvmolyra”, másfelől meg aszerint becsültem osztálytársaimat s a székvárosiakat, ki tudott minél érdekesebb s minél több olvasmánnyal szolgálni ennek az én mániás megszállottságomnak. A házban magában csak „díszművek” voltak, a lakás és az üres polcok ékesítésére, a Pesti Napló albumai, meg a Franklinék sorozata, a „Remekírók Képes Könyvtára” gyönyörű lila-zöldarany vászonborítóval, Radó Antal szerkesztésében és Radoné Hirsch Nelli édeskés illusztrációival; még elvétve sem érintette őket senki sem, legfeljebb a takarítónő, s én is csak akkor nyúltam hozzájuk, ha a háziak nem voltak otthon, s jobb híján kiválasztottam a sorozat bármelyik könyvét. Viszont egyik osztálytársam újságolta, hogy bátyja a zsebpénzéből egy egész Ambrus-sorozatra előfizetett, s akkoriban egy időre ezt a még észre sem vett osztálytársamat egyszerre legjobb barátaim közé léptettem elő, Ambrus miatt. Bátyja már érettségi előtt állt, s úgy láttam, imponálunk egymásnak, hogy nem Jókai, Mikszáth vagy Herczeg volt a mi kettőnk kedves olvasmánya, hanem Ambrus, akit kevesen ismertek s még kevesebben olvastak vidéken, legfeljebb pár sznob, hogy tüntessen a műveltségével. Így jutottam Ambrushoz, sorra olvastam a Révai-sorozat mind a tizenhat kötetét. Vidovics Feri, Bíró Jenő, a Berzsenyi lányok, Haller Mira úgyszólván személyes ismerőseimmé váltak, imádtam Ambrusnak még a pontosvesszőit is, mert senki se bánt olyan jelentősen ezzel az elhanyagolt írásjellel, amelylyel mintegy áradozó logikáját fékezte; s szerettem azt az ambrusi csevegőtónust, amellyel a legbonyolultabb témákat is átlátszóvá, könynyűvé, majdnem mosolygóvá tette. Tulajdonképp ma sem értem, mi fogott meg, ebben a korban, egy nagyjában léha irodalom legkomolyabb elbeszélőjénél. Boldog voltam, ha a Hétben vagy az Újságban rábukkantam egyegy okos, többnyire párbeszédes Ambrus-cikkre, s törtem a fejem, mi a titka ennek az egyszerre derűs és szigorú hangnak; talán hogy moralista volt, embereket és dolgokat morális oldalukról nézett, de enyhén s bizonytalanul érdekelve egy bizonytalan világban. Nemcsak írót, afféle Mentort láttam ebben a ma is szeretett, s úgy érzem, ma is félreismert vagy nem eléggé becsült írástudóban. Egy nálam fiatalabb gimnazista, egy vasúti főmérnök fia, négy idősebb lánytestvér öccse, felajánlotta egyszer, hogy bemutat két legidősebb nővérének, s azok biztosan kölcsönadják, ha érdekelnek, a könyveiket. Ada és húga, Viola a város legműveltebb lányainak számítottak. Tanítványai voltak a híres Schwimmer Franciskának, a politizáló és feminista Schwimmer Rózsa húgának, aki az akkor divatos nőemancipáció elveit hirdette, elsőként ebben a mi somogyi dzsentrifészkünkben, s egykettőre meghódította a „legjobb” családok lányait, angol, francia és német nyelvóráknak ürügyén, s tanítványai közül többen közéleti hírességekhez, művészekhez, írókhoz mentek feleségül, így Elza, később Kozma Lajosné, Kemény Irma, aki Varjasné lett, Oláh Margit Bolgárhoz ment férjhez. Révész Béla szintén innen nősült, Pogány Ilonka Göndör Ferencné lett, s majdnem mind Franciska köréből került ki. Ada és Viola szintén, ők főleg szociológusokat olvastak, s azoknak kékvászon fedelű könyveit adták nekem kölcsön, Jászi Oszkárt, Harkányi Edét, Nietzsche Zarathustráját (még a fordító, Wildner Ödön nevére is emlékszem) — de hogy olvastam-e őket s valóban érdekeltek-e ekkor, ma már nem tudnám megmondani. Csak azt tudom, hogy ha Nietzschét olvasom, vagy ha csak a nevét hallom vagy látom, erős violaszagot érzek, ami a képzettársulás valamilyen szeszélye lehet. Vajon mi lett Violából? olvassa-e még régi könyveit? De leghálásabbnak annak az osztálytársamnak kellett volna lennem (az voltam-e, már nem tudom), akinek a szüleitől az akkor induló Klasszikus Regénytár köteteit kaptam egymás után. Milyen gazdag ajándék abban a prózai századvégben, amikor minden oly sivár volt, olyan közepes, olyan szűkre szabott! Megbecsülték-e eléggé Ambrus és Voinovich vállalkozását, akik egyszerre megjavították a fordítók rangját és színvonalát (Schöpflin mesélte, hogy az ő fiatalkorában igazi író szégyellte, ha fordításra kellett vetemednie, s a kiadók főképpen unatkozó „úrinőkhöz” folyamodtak, akik harisnyakötés helyett fordítással űzték el unalmukat, s még pár garast is kerestek, nem szólva önkéntelen „művelődésükről”), jó írókat nyertek meg remekművek fordítóinak, s egyben kitágították a horizontját íróknak és olvasóknak, akik végre megismerhették a majdnem hű és majdnem teljes Balzacot és Turgenyevet, Flaubert-t, Dickenst, Tolsztojt, Stendhalt s annyi sok nagyját a világirodalomnak! Persze a kezdemény nagyon is új volt, hogyne lettek volna hibái és hiányai, de akkor a sorozat ismerete, egyszerű léte a műveltség legmagasabb, legrangosabb jelképének számított, s a Klasszikus Regénytár egy-egy újabb kötete inspirációt, barátságot, szellemi rangot hozott olvasójának vagy csak birtokosának. Én magam válogatás nélkül faltam mind, néha türelmetlenségemben kettőt olvastam egyszerre, egyiket nappal, másikat este, s a hétköznapok eseménytelenségéből valósággal menekültem Andrej herceg és Natasa, Anna s a szegény Bovaryné, Ágnes és Dávid Copperfield, Eugénie Grandet és Rastignac talán nem mindig tetszetős, sokszor nem is kifogástalan, de annyira érdekes, színes, kalandos, rendkívüli világába, amely hol határolt volt és belátható, hol végtelen és titokzatos, de lakhatóbb, mint a valóság. Mért olvasunk? illetve mért olvastam? Mért nem játszottam, mint a többiek, mért nem sétáltam, fúrtam-faragtam, mért nem barátkoztam állatokkal, kutyával vagy madárral (pedig ismertem Csehov Kastyenkáját, egy kóbor kutya megható történetét, vagy Félicité papagájimádatát), mért nem központosítottam, mint társaim, azt a burjánzó kamaszenergiát vagy éhséget, vagy kíváncsiságot valami tett, kaland vagy tény köré? Mért olvasunk? mit keresünk ezekben a tégla alakú, hol sűrűn, hol ritkán nyomtatott, szótlan, külsőre oly közömbös, nyelvben, helyben, időben különböző, de belsőleg oly egyforma termékekben? Mit kerestem bennük én, érthetetlen szomjammal, amely kamaszkoromban száz különböző irányban terjeszkedhetett, mint a fa fiatal ága, mint a szeszélyes szőlőkacs, mint a patakká nőtt hegyi forrás? Mi hiányzott? mit kerestem? Hisz nagyjából mindenem megvolt, tanulhattam, városba kerültem, senki se bántott, barátaim voltak. ... S mégis csak akkor voltam boldog, akkor úsztam a gyönyörűségben, ha könyvvel a kezemben szabadon olvastam és álmodoztam. Mi volt ez? Nem vágyódtam kalandra. Nem kívántam semmi lehetetlent. Nem voltam sznob, bár éheztem a műveltségre, arra a többletre, ami föléje emelt társaimnak. S akkor is mert a regényt választottam, nem valami tudományos, tekintélyesebb műfajt, hanem a kor legnépszerűbb, minden mást elsöprő műfaját, az alapjában oly léha, még súlyosabb formáiban is céltalan és haszontalan regényt? Igaz, akkor még nem beszéltek a regény „válságáról” vagy „problémáiról”, csak írtak, főképp a lapoknak (volt akkor vagy két tucat), tárcát vagy folytatásos históriát, s egy osztálytársam, emlékszem, meg is kérdezte egyszer tőlem, mert nem írok, hisz annyit olvastam! Nem azt mondta, nem is mondhatta volna, hogy már annyit tapasztaltam, de hát a mi tárcáink is francia vagy más származású novellák gyenge vagy erősebb visszhangjai voltak jórészt, mert nagy volt a kereslet, s a tárcaírók nem győzték invencióval. Írtam hát valami képtelen és véres szerelmi történetet, inkább csak próbaképp, mint hivatásból, s beküldtem a Pesti Hírlapnak, ahol ekkor Tóth Béla, Porzsolt meg Lux Terka voltak az urak és a kéziratolvasó a humorista Murai Károly; meg is kaptam hamar a választ a Szerkesztői Üzenetekben: „a tárca gyenge s irodalmi tehetségre nem mutat”, ami igaz is volt, s örültem, hogy nem szóltam róla senkinek, talán tizenöt éves lehettem. Sok-sok év emlékezésén keresztül egyik feltevés sem magyarázza egészen és kizárólag ennek a szenvedélynek a nyitját. Író akartam lenni még gyermekkoromban, s az alkotáshoz a legjobb utat a mások alkotásain át láttam? s a szenvedőleges bámulattól így értem a tevékeny bámulathoz? „Kisebbségi érzésem” elhallgattatása? okosabb vagy gazdagabb, vagy önbiztosabb, vagy csak erősebb osztálytársaimmal szemben? Szegény és falusi létemre fel akartam törni a város gazdag és világlátott fiaihoz? Nem, ezek csak külső érvek. Kitágítani iparkodtam szűknek érzett létemet? Az olvasmányok számával semmiképp. Emlékszem, milyen spontán nevettem azon a naiv ismerősömön, aki egy vidéki barátját így mutatta be nyomatékkal: — Ő olvasta a legtöbb könyvet valamennyi kortársunk közül! — No és aztán? Mint Spinoza azonosulni akartam az egész világegyetemmel? Csakhogy ő, hatékonyabban és értelmesebben, a filozófiát és a matematikát választotta eszközül; én meg e frivol regényolvasmányt? Tájakat, vagyis eszményi otthont, hősöket vagyis példaadó barátokat kerestem e könyvekben? Kikhez éreztem magam legközelebb? Elejétől fogva, úgy emlékszem, az árva, KRITIKA