Kritika 6. (1977)
1977 / 1. szám - Együtt vagyunk. Hofi Gézával beszélget Molnár Gál Péter
Együtt vagyunk Beszélgetés Hofi Gézával MOLNÁR GÁL PÉTER: Sok mindent tudunk az életedről, amit már elmeséltél a Kabaréban is. Meséld most el elölről. Honnan jöttél? HOFI GÉZA: Kőbánya, téglagyár. A tőszomszédságában van a dohánybeváltó. A szüleim, illetve csak apám, a dohánybeváltóban dolgozott, és ott kaptunk szolgálati lakást. Vakációban beálltam a téglagyárba kocsitolónak. A munkakönyvem így kezdődik: iskolai végzettsége érettségi. Utána azt mondja: téglagyár, kocsitoló, azután tovább: Kőbányai Porcelángyár, porcelánfestő,aztán: debreceni Csokonai Színház, színész. Ez a sorrend. Dolgozgattunk. Először csak a vakációban, mert akkor a munkásosztály helyzete igen nehéz volt M. G. P.: Mi az, hogy akkor? Mikor érettségiztél? HOFI: ötvenötben. Nehéz idők voltak. A Széchenyi gimnáziumban érettségiztem. Aztán téglagyár, porcelángyár. — Ez egy érdekes dolog ám, hogy nem volt baj, ha roszszabb volt a meló, meg kevesebb volt a pénz, csak együtt legyen a banda. Én is maradtam, ez volt a természetes. Ez Kőbányán ma is megtalálható felfogás. Mintha egy nagy falu lenne. Szóval, aki ott lakik, nem megy öthat megállóval beljebb, hanem ott dolgozik ... Otthon felveszi a munkaruhát, és gyerünk be a melóba. Beáll, munka után haza. Otthon fürdik. Pedig — akkor még nem annyira, de most már — olyan csodás zuhanyozó, csempe, minden van... Mégis ez a mindennapi látvány: reggel hat óra előtt megjelenik a korongos jelmez, amit nem hordhat más, csak a korongos, és látni lehet az utcán, hogy ez korongos, ez mázoló, ez segédmunkás... ez meg itt valami vezető, mert szépen nyakkendő ... köpeny ... M. G. P.: Az is ott lakik? HOFI: Igen, de az művezető... Ja, a másik vezető az nem lakik ott, az besuhan. Az megérkezik... És érdekes, mindegyik vezető büszkén mondta, hogy valamikor korongos volt. Hát korongoskorukból nem sokan ismerték őket. Na, szóval itt dolgoztam, aztán jött a katonaság, szépen letöltöttem a rendes katonaidőt, aztán vissza a gyárba. Mint porcelánfestő dolgoztam. Utasellátó! Nem tudok vonaton enni, mert úgy gyűlölöm az Utasellátó-tányérokat. A vastag kék csík, kobaldkék csík a tányér szélén arany szegéllyel... Ez vagyok én. Száz darabot kellett megfesteni, és akkor kaptam tizenkét forint hatvan fillért. M. G. P.: Száz darab egy nap? HOFI: Nem. Egy nap olyan hat-hétszáz. De tulajdonképpen annyit életemben nem röhögtem, mint ott bent a melóban. Isteni társaság volt. És mellette meg ment a munka. Én nem tudtam, és akkor nem is gondolkodtam azon, hogy ez a munka egyhangú-e? ... vagy hogy van-e sikerélmény, meg ilyesmi?... Be kell menni dolgozni hat órára, és kettőkor abba kell hagyni. S ha azt mondja a főnököm, hogy ezt kell csinálni, akkor ezt kell csinálni. Nem mondtuk, hogy jaj, ez olyan egyhangú. Nem. — Milyen érdekes, hogy ott például nincs migrén. Annyi van maximum, hogy de fáj a fejem! Na de semmi gond, megy minden tovább és két óra múlva már nem fáj. M. G. P.: A haverokkal teljesen zavartalan a kapcsolatod? HOFI: Van, akivel zavartalan, van, akivel nem. Persze kaptam olyan atyai jótanácsokat, hogy aztán majd vigyázni ám: nem beképzeltnek lenni, nehogy fejedbe szaladjon a dicsőség! És én vissza-visszajártam, mindenféle ok nélkül, csak úgy. Megálltam: „Szevasztok!” Ott ültem, és olyan jó terpentinszag volt. Mert azzal hígítják a festéket. Nagyon jó volt. Aztán egyszerre csak azt vettem észre — később, mert hogy mondjam, otthon nincs felhúzva a bokszkesztyű ... Szóval, ha olyan miliőben vagyok, ahol nem ütnek, vagy nem is üthetnek, vagy legalábbis eddig soha nem ütöttek, ott nyugodtan hátradőlök, ott nincs gond. A saját kocsmádban úgy állsz meg, ahogy akarsz. Egy másik kerületben már a falnak háttal. Ezek ilyen dolgok. Itt úgy álltam meg, ahogy akartam, aztán egyszer — puff, jött egy pofon. Mondom, áh, ez nem lehet... M. G. P.: Például? HOFI: Például, mikor azt mondta valaki, hogy aki ennyire ráér, az mért nem a presszóba megy beszélgetni?! Pedig csupán ennyi volt, hogy „Szevasztok, hát mi van?” Én úgy mértem le ezt a dolgot, hogy nem énnekem szállt a fejembe a dicsőség... Érdekes az is, hogy amikor ott dolgoztam, akkor egyfajta réteggel igen közeli kapcsolatban álltam, egy másik fajta réteggel — mondjuk a köpenyesekkel, egy-kettő kivételével — nem. Nem azért, mert valami ellentét... osztályharc, vagy mit tudom én ... Egyszerűen nem volt dolgunk egymással. Ő miért vett volna észre? Rajtam kívül dolgoztak ott még pár ezren. Most viszont előfordult már olyan, hogy: „Gézám drága, ugye emlékszel rá, én megmondtam neked... na, tessék! Na? Na, kinek volt igaza? Ugye megmondtam, hogy te majd egyszer ..Én meg néztem rá, mint a hülye. Hát ilyen feledékeny lennék? És akkor jön a vacsorameghívás, meg minden. Az egyik ilyen vacsora különösen érdekes volt. Ugyanis a gyárban kilenc órakor van pár perc, amikor megreggelizhetnek a munkások, leállnak a gépek is. Egyszer, mikor vége volt a szünetnek és indult minden tovább, én még ott haraptam volna kettőt, mert a vége a zsíros brugómnak megmaradt. És akkor jött az illető, hogy: „Nem zabálunk tovább, vége a szünetnek!” Szóval az első találkozásunk az étkezéssel kapcsolatban ilyen volt. Pár évvel utána pedig, hogy hát tisztelj meg bennünket... Ezek mindig meglepnek. M. G. P.: Mi az, ami jó a gyáriakkal, az otthoniakkal való kapcsolatodban? HOFI: Az, hogy tegeznek. Erre is egy furcsa eset döbbentett rá, hogy ez milyen nagy dolog. Esett az eső. De olyan szépen, igazán esett, és a buszmegállóban ott állt egy régi kolléga. És láttam, hogy már csurom víz. Éppen arra mentem kocsival, voltam apámnál és mentem volna haza. A legtermészetesebb — nekem legalábbis —, hogy fék, „gyere!”. Erre az illető — senki nem volt a buszmegállóban — nagy színészi mókával körülnézett, hogy kiről van szó? Ki jöjjön? A környéken nem állt egyetlen ember, csak ő. Erre megint mondom: „Gyere már!” Még mindig nem hitte el. Mondom: „Gyere már, a jó istenit!” Na, ez a hangsúly hitette el vele, hogy én vagyok az, és nem az ellenség. Nagyon begurultam. Megkérdeztem: „Hát te hülye vagy? Miért nem ültél be?” — Azt mondja: „Tudod, mert te lettél a Hofi Géza...” Mondom: „Te meg a Kovács! Na?” — Szóval ez a fajta dolog szerencsére alig fordul elő. M. G. P.: Igen. De hát valóban teljesen más életformád lett, egészen mások a problémáid. Hogy lehet mégis megtartani a kapcsolatot azzal a közösséggel, ahonnan származol? HOFI: Ezt nem is boncolgattam még... szóval, ezzel nem foglalkoztam, mert semmi olyan probléma nem merült fel, ami ezt a kérdést bennem felvetette volna. De hát nézzük csak... Először is. Én a mai napig is a porcelángyári igényekkel élek. Tehát például nekem nem feltétlenül szükséges, hogy délelőtt a Váci utcán kétszer végigsétáljak, hogy: „Szervusz! Megyek a filmgyárba!” Hát miért kell ezt hangosan átkiabálni a túlsó oldalra? Menjen! Tudja, hol van, menjen ki a filmgyárba. Vagy mondjuk például egy presszó. A presszóban nem azt mondom, hogy kérek egy Grand Mamier-t, hanem, hogy valamit kéne inni. M. G. P.: Mit iszol? HOFI: Én a bort szeretem. Egy fröccsöt, vagy két deci bort, ilyesmit. És állva iszom. Azért mondom, hogy állva, mert ezt itt bent, a Hungária körúttól befelé nem tudják megérteni. Szerintem rossz megoldás, hogyha úgy akarnak kultúrát, meg kulturáltságot becsempészni a régi kocsmákba, hogy asztalok vannak, meg abrosz van. Nem. Az az ember nem ül le Az nem ül le. Valahogy másképp kellene elindulni. Szóval, baráti társasággal. A régi kuglipályák hangulatát kellene visszahozni. M. G. P.: Nem tudom, ez követendő-e? HOFI: Nem mondom, hogy követendő, csak azt, hogy ilyen drasztikusan nem lehet valamit megváltoztatni. Ilyen hirtelen, hogy eddig álltál, és holnaptól kezdve — jön a bulldózer — átmész a túlsó oldalra és leülsz. Nem ül le. Át se megy. Szóval más a dumának az íze, ha odakönyökölhet a pultra. A régi kocsmáikban nem volt olyan, hogy hol a helyem, hanem hogy hol a gödröm. Mert téglával volt kikövezve. És ugye ahová sokat járnak, mint a templomban, amerre sokan mennek el, ott kikopik a tégla, ott a kanyarban gödör van. Ott érzi jól magát Az az ő sarka. De hát azt kérdezted ugye, hogy hogyan lehet megtartani a kapcsolatot... Szóval az igényeim nem változtak meg, ez az egyik. A másik ebből következik, hogy én is azt gondolom, amit ők. Közülünk való! Ezt mondják rólam. És sokszor el tudom mondani, amit ők is elmondanának. Jönnek is, hogy: „Na látod, ezt akartam mondani!” ... Szóval ilyenkor biztos valami olyasmit mondhattam, amit nyilvánvalóan nem én találtam ki, az ott már úgy élt. Én csak két mondatot egymás mögé tettem, elmondtam, mondjuk a tévében, és ők felismerték: „Hát, szóról szóra! Ez az én mondatfűzésem. Ezt én is mondtam!” Ez erős kapcsolat. Még valamit. Az összetartozást másból is érzem. Tudod, milyen nagy dolog az, ha valaki leteszi a kezéből a sörösüveget, és int? Mert ugye lehet bólintani fejjel is. Az nem az! Az hidegebb. Meg azt talán a többiek nem látják. Igen, igen ... én is büszke vagyok arra, hogy ő büszke a mellette álló előtt, hogy mi ismerjük egymást, így: „Szevasz.” — Szevasz. — „Mi van?” — Á, nincs semmi. — „Szevasz.” — Tulajdonképpen nem is beszéltünk. Ahhoz több idő kéne. És esetleg amikor én ráérek, ő éppen rakja a kemencét, amikor ő ráérne, akkor én rakom a kemencét. De így is jólesik. M. G. P.: Beszéljünk a színipályáról. Tehát, kezdődött Kőbányán... HOFI: A Drasche színijátszócsoportban. M. G. P.: Ki vezette? HOFI: Jászai András, Bandi bácsi! Ő teljesen kilógott a gyári miliőből. Halk szavú, intelligens, művelt ember volt, ő vezette a kultúrgárdát. Ilyen darabokat játszottunk, hogy: Szabad szél, Két kapitány, Nászutazás, meg különböző ünnepi alkalmakra esztrádműsorokat. Ez az ember sokat segített nekem. Itt érzem a fordulópontot. Neki köszönhetem, hogy akkor elindultam egy más úton, s nem maradtam olyan, akit semmi nem ér