Kritika 6. (1977)

1977 / 1. szám - Együtt vagyunk. Hofi Gézával beszélget Molnár Gál Péter

Együtt vagyunk Beszélgetés Hofi Gézával MOLNÁR GÁL PÉTER: Sok mindent tu­dunk az életedről, amit már elmeséltél a Ka­baréban is. Meséld most el elölről. Honnan jöttél? HOFI GÉZA: Kőbánya, téglagyár. A tő­­szomszédságában van a dohánybeváltó. A szü­leim, illetve csak apám, a dohánybeváltóban dolgozott, és ott kaptunk szolgálati lakást. Vakációban beálltam a téglagyárba kocsitoló­nak. A munkakönyvem így kezdődik: iskolai végzettsége érettségi. Utána azt mondja: tég­lagyár, kocsitoló, azután tovább: Kőbányai Porcelángyár, porcelánfestő,­­aztán: debreceni Csokonai Színház, színész. Ez a sorrend. Dol­gozgattunk. Először csak a vakációban, mert akkor a munkásosztály helyzete igen nehéz volt M. G. P.: Mi az, hogy akkor? Mikor érett­ségiztél? HOFI: ötvenötben. Nehéz idők voltak. A Széchenyi gimnáziumban érettségiztem. Az­tán téglagyár, porcelángyár. — Ez egy érde­kes dolog ám, hogy nem volt baj, ha rosz­­szabb volt a meló, meg kevesebb volt a pénz, csak együtt legyen a banda. Én is maradtam, ez volt a természetes. Ez Kőbányán ma is megtalálható felfogás. Mintha egy nagy falu lenne. Szóval, aki ott lakik, nem megy öt­hat megállóval beljebb, hanem ott dolgo­zik ... Otthon felveszi a munkaruhát, és gyerünk be a melóba. Beáll, munka után haza. Otthon fürdik. Pedig — akkor még nem annyira, de most már — olyan csodás zuhanyozó, csempe, minden van... Mégis ez a mindennapi látvány: reggel hat óra előtt megjelenik a korongos jelmez, amit nem hordhat más, csak a korongos, és látni le­het az utcán, hogy ez korongos, ez mázoló, ez segédmunkás... ez meg itt valami vezető, mert szépen nyakkendő ... köpeny ... M. G. P.: Az is ott lakik? HOFI: Igen, de az művezető... Ja, a má­sik vezető az nem lakik ott, az besuhan. Az megérkezik... És érdekes, mindegyik vezető büszkén mondta, hogy valamikor korongos volt. Hát korongoskorukból nem sokan is­merték őket. Na, szóval itt dolgoztam, aztán jött a katonaság, szépen letöltöttem a rendes katonaidőt, aztán vissza a gyárba. Mint por­celánfestő dolgoztam. Utasellátó! Nem tudok vonaton enni, mert úgy gyűlölöm az Utasellátó-tányérokat. A vastag kék csík, kobaldkék csík a tányér szélén arany szegéllyel... Ez vagyok én. Száz darabot kellett megfesteni, és akkor kaptam tizenkét forint hatvan fillért. M. G. P.: Száz darab egy nap? HOFI: Nem. Egy nap olyan hat-hétszáz. De tulajdonképpen annyit életemben nem rö­högtem, mint ott bent a melóban. Isteni tár­saság volt. És mellette meg ment a munka. Én nem tudtam, és akkor nem is gondolkod­tam azon, hogy ez a munka egyhangú-e? ... vagy hogy van-e sikerélmény, meg ilyes­mi?... Be kell menni dolgozni hat órára, és kettőkor abba kell hagyni. S ha azt mondja a főnököm, hogy ezt kell csinálni, akkor ezt kell csinálni. Nem mondtuk, hogy jaj, ez olyan egyhangú. Nem. — Milyen érdekes, hogy ott például nincs migrén. Annyi van maximum, hogy de fáj a fejem! Na de sem­mi gond, megy minden tovább és két óra múlva már nem fáj. M. G. P.: A haverokkal teljesen zavartalan a kapcsolatod? HOFI: Van, akivel zavartalan, van, akivel nem. Persze kaptam olyan atyai jótanácsokat, hogy aztán majd vigyázni ám: nem bekép­zeltnek lenni, nehogy fejedbe szaladjon a dicsőség! És én vissza-visszajártam, minden­féle ok nélkül, csak úgy. Megálltam: „Sze­­vasztok!” Ott ültem, és olyan jó terpentin­szag volt. Mert azzal hígítják a festéket. Na­gyon jó volt. Aztán egyszerre csak azt vettem észre — később, mert hogy mondjam, otthon nincs felhúzva a bokszkesztyű ... Szóval, ha olyan miliőben vagyok, ahol nem ütnek, vagy nem is üthetnek, vagy legalábbis eddig soha nem ütöttek, ott nyugodtan hátradőlök, ott nincs gond. A saját kocsmádban úgy állsz meg, ahogy akarsz. Egy másik kerületben már a falnak háttal. Ezek ilyen dolgok. Itt úgy álltam meg, ahogy akartam, aztán egyszer — puff, jött egy pofon. Mondom, áh, ez nem lehet... M. G. P.: Például? HOFI: Például, mikor azt mondta vala­ki, hogy aki ennyire ráér, az mért nem a presszóba megy beszélgetni?! Pedig csupán ennyi volt, hogy „Szevasztok, hát mi van?” Én úgy mértem le ezt a dol­got, hogy nem énnekem szállt a fejembe a dicsőség... Érdekes az is, hogy amikor ott dolgoztam, akkor egyfajta réteggel igen kö­zeli kapcsolatban álltam, egy másik fajta ré­teggel — mondjuk a köpenyesekkel, egy-ket­tő kivételével — nem. Nem azért, mert vala­mi ellentét... osztályharc, vagy mit tudom én ... Egyszerűen nem volt dolgunk egymás­sal. Ő miért vett volna észre? Rajtam kívül dolgoztak ott még pár ezren. Most viszont előfordult már olyan, hogy: „Gézám drága, ugye emlékszel rá, én megmondtam neked... na, tessék! Na? Na, kinek volt igaza? Ugye megmondtam, hogy te majd egyszer ..Én meg néztem rá, mint a hülye. Hát ilyen fe­ledékeny lennék? És akkor jön a vacsora­­meghívás, meg minden. Az egyik ilyen vacso­ra különösen érdekes volt. Ugyanis a gyár­ban kilenc órakor van pár perc, amikor meg­reggelizhetnek a munkások, leállnak a gé­pek is. Egyszer, mikor vége volt a szünetnek és indult minden tovább, én még ott harap­tam volna kettőt, mert a vége a zsíros bru­­gómnak megmaradt. És akkor jött az illető, hogy: „Nem zabálunk tovább, vége a szünet­nek!” Szóval az első találkozásunk az étkezés­sel kapcsolatban ilyen volt. Pár évvel utána pedig, hogy hát tisztelj meg bennünket... Ezek mindig meglepnek. M. G. P.: Mi az, ami jó a gyáriakkal, az ott­honiakkal való kapcsolatodban? HOFI: Az, hogy tegeznek. Erre is egy fur­csa eset döbbentett rá, hogy ez milyen nagy dolog. Esett az eső. De olyan szépen, igazán esett, és a buszmegállóban ott állt egy régi kolléga. És láttam, hogy már csurom víz. Ép­pen arra mentem kocsival, voltam apámnál és mentem volna haza. A legtermészetesebb — nekem legalábbis —, hogy fék, „gyere!”. Erre az illető — senki nem volt a buszmeg­állóban — nagy színészi mókával körülnézett, hogy kiről van szó? Ki jöjjön? A környéken nem állt egyetlen ember, csak ő. Erre megint mondom: „Gyere már!” Még mindig nem hitte el. Mondom: „Gyere már, a jó istenit!” Na, ez a hangsúly hitette el vele, hogy én vagyok az, és nem az ellenség. Nagyon be­gurultam. Megkérdeztem: „Hát te hülye vagy? Miért nem ültél be?” — Azt mondja: „Tu­dod, mert te lettél a Hofi Géza...” Mondom: „Te meg a Kovács! Na?” — Szóval ez a fajta dolog szerencsére alig fordul elő. M. G. P.: Igen. De hát valóban teljesen más életformád lett, egészen mások a problémáid. Hogy lehet mégis megtartani a kapcsolatot azzal a közösséggel, ahonnan származol? HOFI: Ezt nem is boncolgattam még... szóval, ezzel nem foglalkoztam, mert semmi olyan probléma nem merült fel, ami ezt a kérdést bennem felvetette volna. De hát néz­zük csak... Először is. Én a mai napig is a porcelán­­gyári igényekkel élek. Tehát például nekem nem feltétlenül szükséges, hogy délelőtt a Váci utcán kétszer végigsétáljak, hogy: „Szer­vusz! Megyek a filmgyárba!” Hát miért kell ezt hangosan átkiabálni a túlsó oldalra? Menjen! Tudja, hol van, menjen ki a film­gyárba. Vagy mondjuk például egy presszó. A presszóban nem azt mondom, hogy kérek egy Grand Mamier-t, hanem, hogy valamit kéne inni. M. G. P.: Mit iszol? HOFI: Én a bort szeretem. Egy fröccsöt, vagy két deci bort, ilyesmit. És állva iszom. Azért mondom, hogy állva, mert ezt itt bent, a Hungária körúttól befelé nem tudják meg­érteni. Szerintem rossz megoldás, hogyha úgy akarnak kultúrát, meg kulturáltságot becsem­pészni a régi kocsmákba, hogy asztalok van­nak, meg abrosz van. Nem. Az az ember nem ül le Az nem ül le. Valahogy másképp kelle­ne elindulni. Szóval, baráti társasággal. A régi kuglipályák hangulatát kellene vissza­hozni. M. G. P.: Nem tudom, ez követendő-e? HOFI: Nem mondom, hogy követendő, csak azt, hogy ilyen drasztikusan nem lehet vala­mit megváltoztatni. Ilyen hirtelen, hogy ed­dig álltál, és holnaptól kezdve — jön a bull­dózer — átmész­ a túlsó oldalra és leülsz. Nem ül le. Át se megy. Szóval más a dumának az íze, ha odakönyökölhet a pultra. A régi kocs­máikban nem volt olyan, hogy hol a helyem, hanem hogy hol a gödröm. Mert téglával volt kikövezve. És ugye ahová sokat járnak, mint a templomban, amerre sokan mennek el, ott kikopik a tégla, ott a kanyarban gödör van. Ott érzi jól magát Az az ő sarka. De hát azt kérdezted ugye, hogy hogyan le­het megtartani a kapcsolatot... Szóval az igényeim nem­ változtak meg, ez az egyik. A másik ebből következik, hogy én is azt gondolom, amit ők. Közülünk való! Ezt mond­ják rólam. És sokszor el tudom mondani, amit ők is elmondanának. Jönnek is, hogy: „Na látod, ezt akartam mondani!” ... Szóval ilyenkor biztos valami olyasmit mondhattam, amit nyilvánvalóan nem én találtam ki, az ott már úgy élt. Én csak két mondatot egy­más mögé tettem, elmondtam, mondjuk a té­vében, és ők felismerték: „Hát, szóról szóra! Ez az én mondatfűzésem. Ezt én is mond­tam!” Ez erős kapcsolat. Még valamit. Az összetartozást másból is érzem. Tudod, milyen nagy dolog az, ha va­laki leteszi a kezéből a sörösüveget, és int? Mert ugye lehet bólintani fejjel is. Az nem az! Az hidegebb. Meg azt talán a többiek nem látják. Igen, igen ... én is büszke vagyok ar­ra, hogy ő büszke a mellette álló előtt, hogy mi ismerjük egymást, így: „Szevasz.” — Sze­vasz. — „Mi van?” — Á, nincs semmi. — „Szevasz.” — Tulajdonképpen nem is beszél­tünk. Ahhoz több idő kéne. És esetleg ami­kor én ráérek, ő éppen rakja a kemencét, amikor ő ráérne, akkor én rakom a kemen­cét. De így is jólesik. M. G. P.: Beszéljünk a színipályáról. Te­hát, kezdődött Kőbányán... HOFI: A Drasche színijátszócsoportban. M. G. P.: Ki vezette? HOFI: Jászai András, Bandi bácsi! Ő tel­jesen kilógott a gyári miliőből. Halk szavú, intelligens, művelt ember volt, ő vezette a kultúrgárdát. Ilyen darabokat játszottunk, hogy: Szabad szél, Két kapitány, Nászutazás, meg különböző ünnepi alkalmakra esztrád­­műsorokat. Ez az ember sokat segített ne­kem. Itt érzem a fordulópontot. Neki köszön­hetem, hogy akkor elindultam egy más úton, s nem maradtam olyan, akit semmi nem ér­

Next