Kritika 8. (1979)
1979 / 7. szám - Gyulai László - Lukács János: A gyűlölet évei - A punktól az Új Hullámig
mi-termelési viszonyok következtében partikularitásban maradnak, nincs szintézisteremtő lehetőségük. A megoldatlan ellentmondások tömegében az ember bizonytalannak érzi önmaga helyét, helyzetét: „1977 és mi meg fogunk őrülni / 1977-et írunk és máris túl sok apróhirdetést olvasunk / 1977 és mi megmutatjuk nekik / Hogy az apátia nyűg / Az elmém egy kapcsolótábla / Egymást keresztező és összekuszálódott vezetékekkel / Belenyugodott a zavarodottságba / Ez az, amit betápláltak az agyamba / Én nem tudom mi történik / Az irányítás a kezelő feladata, nem az enyém” (X—Ray Spex: Műanyag zacskó). Tagadják a világ megismerhetőségét a punknemzedék munkanélküli-rétegei, kiábrándult középosztálybeli fiataljai, kizsákmányolt proletárjai. Csak arra kíváncsiak, hogy itt és most mi történik velük a világ szennyes ügyletei során. Ahogyan a Stranglers énekli: „Nem hiszem, hogy a dolgok / Szépek vagy csúnyák / Amit mondhatsz csak az / Hogy létedet fenyegeti-e valami.” Az amerikai Ramones-együttes büszkén jelenti ki: „Intelligencia-szintünk egy 12 éves gyerekével egyezik meg.” A tudatlanság kihívó vállalása nyomasztó és igen ellentmondásos jelenségekben csúcsosodik ki. Főként akkor, amikor szavak, szimbólumok eredeti jelentését megfordítva, ezeket saját mondandójuk, gyűlöletük, utálkozásuk kifejezésére használják. A legtorzabb, legvisszataszítóbb a fasizmus jelképeivel való „játék”. A punk-mozgalom képviselői, ha csapódnak is hozzájuk fasisztoid érzelműek, nem nevezhetők fasisztáknak. Óhatatlanul annak látszanak mégis akkor, amikor bőrükre tetováltatják, vagy jelvényként viselik a történelem legiszonyatosabb pusztítására visszautaló horogkeresztet. Céljuk ezzel — leszámítva az említett fasisztoid réteget — a hagyományosan antináci angol polgár sokkolása. Elképesztő és undorító melléfogás ez, csak egyértelműen elutasítani lehet. De hozzá kell tenni azt is, hogy amikor az angol neonáci Nemzeti Front saját céljaira próbálta felhasználni a punk-mozgalmat, akkor a Clash-, az X—Ray Spex-, a Steel Pulse-együttes — punk-együttesek — részt vettek egy koncerten. A londoni Victoriaparkban rendezett koncert volt ez, s központi eseménye annak az antifasiszta tüntetésnek, amelyet az Anti-Nazi Leauge rendezett 1978. április 30-án, „Rock Against Racism”, „Stop nazism” jelszavakkal... Szétrombolódik a punk-életérzésben a szerelem szépségébe, romantikájába vetett hit is. Vagy az ösztönkielégítés szintjére süllyesztik, vagy mint elérhetetlen beteljesedést tételezik. A punk„morált” híven dokumentálja a következő lista: a punk pontosan azt teszi, ami pillanatnyi érzéseinek megfelel; a punk festi a haját, a piros a legjobb, mert a vérre emlékeztet; a punk tudja, hogyan kell nemet mondani és gyakran ezt teszi; a punk ott szédeleg, ahonnan nem dobják ki; a punk nem mutatja, hogy jól érzi magát, s ha ez mégis bekövetkezik, akkor hangosan nyög; a punk szerint a szeretkezés az emberi lét egyik lényegtelen mellékterméke. A punk nem áll meg a létező jelenségek tagadásánál. Eszeveszett őrület ez, amelynek képviselői az önpusztításig jutnak. Az élet megőrzésének, szükségességének elutasításával az utolsó szilárd pont is semmivé foszlik, ami a külvilághoz fűzné az embert. Idézzük megint a Stranglers-t: „Halál és éjszaka és vér, / És amikor megláttam Spártát a szemében / Fiatal halál jó / És megállapodtunk, hogy a fiatal halálnál nincs nagyobb szerelem.” A punk nagy erejű impulzusai hatására a punk követői tudatosan vagy tudattalanul olyan metamorfózis alanyai és tárgyai, amelyben egyéni jellemvonásaik eltűnnek. Közvetítő közeggé, médiummá válnak. A tagadás médiumává. Egy sajátos „elkötelezettség”, a destrukciónak való elkötelezettség hordozóivá. Mind az alkotók, mind a befogadók. A szerepek egyébként könnyen felcserélődnek. Nem csupán a klubok rock-estjeinek, de az életforma kialakításának is egyenrangú részese az előadó és közönsége. Kapcsolatuk jellegzetessége a részvétel lehetősége. Az előadók szövegei inkább jelszavak, mintsem személyes megnyilatkozások, ezért a befogadó saját érzéseivel töltheti meg az alkotást az iszonyú brainstorming hatására. A gyűlölet szörnyű erejű — akár csak időleges — kifejezésre juttatása hatalmába keríti a személyiséget, s maradandó torzulást okoz. A hippi- és a beatnemzedék idealisztikus vágyai a szerelem, a béke, az egyéni felszabadulás teremtette mintaközösségekről — tökéletesen idegenek a punk-generációtól. Már-már mazochizmussal állítják: a determinált egyén tehetetlen a tökéletes renddel szemben. Egyetlen út van: mindent tagadni, mindent rombolni. A végletes kiszolgáltatottság végletes agresszivitást szül. „ERŐSZAKOSsÁ válók, ha átb ... nak / CSÖNDESSÉ válók, ha elkábítom magam / Ne alkalmazkodj a törvényekhez / Nem neked íródtak, hanem a hülyéknek / Te is hülye vagy, ha mindezt nem tudod / Te inkább csalj, ha élni akarsz” — így a Clash. Mindannyian dementálódott, semmire sem való képtelenség és az eszeveszett pusztítás között ingadoznak. Az X-Ray Spex egyik szövegéből idézünk: „Nem tudok szeretni / Nem tudok gyűlölni / Nem tudok tétovázni sem / Nem tudok táncolni / És nem tudok sétálni / És meg sem tudok próbálkozni azzal, hogy sétáljak / Freddie megpróbált megfojtani engem / A műanyag nyakláncommal / De én hátba vertem / A kedvenc patkányommal” ... Dühödt vadságú zene kíséri, üvöltő, torz, nyögésekkel, hörgésekkel teli ének közvetíti a szövegeket. Az egyre fenyegetőbb szövegeket, Jean Jacques Burnel már így énekel: „Igen, már vezethetem a saját tankomat / Láttad a golyó milyen gyorsan repült / Ez leszakíthatja az ember karját / Ha hármat számolok / Ha egyikre ráteszem a kezem / Valaki vagyok, aki résen van” ... A rock világában megjelenő harc az osztályharc különös vetülete. Az utóbbi években a politikai szférában felszínre tört terrorizmus bizonyos értelemben rokon életérzésekből táplálkozik. Nem akarjuk azt sugallni, hogy a terrorizmus és a punk-mozgalom között közvetlen kapcsolat van, azt sem, hogy azonos minőségű jelenségek. A két jelenség egymás megfelelője. Az egyik politikai, a másik kulturális megjelenése ugyanannak a társadalmi jelenségnek. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk: a korporáció megváltoztatása a partikulált egyén számára természetfölötti feladatnak látszik, s ehhez minden erejét, minden eszközét mozgósítani próbálja. Új Hullám: a jövő megélése a jelenben Az Új Hullámhoz tartozó Kraftwerk-együttes és a punk X—Ray Spex gondolatainak részbeni hasonlósága már jelzi azt a folyamatot, hogy az egykor szegényes eszköztárral rendelkező punk-együttesek a művészi igényű zenei új hullám fő vonalába sodródtak. Az önelpusztítás és az emberi élet értékének megvetése nemcsak tagadás, vagy a totális elkötelezettség jele. Az emberiség fejlődésének abba a szakaszába jutott, amikor a világ bármely országában kialakult feszültség globális problémaként jelentkezik. A génsebészet kifejlődése az örökletes tulajdonságok tudatos megváltoztatásának lehetőségét teremtheti meg. Az atomháború már két évtizede fenyeget. Az időjárás befolyásolása a bioszféra radikális átalakulásához vezethet. „A természet minden... győzelemért bosszút áll rajtunk. Bár mindegyiknek a következményei elsősorban azok, amelyekre számítottunk, de másod- és harmadsorban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, amelyek ezeket az első hatásokat nagyon is gyakran megszüntetik” (Engels). Ennek a bosszúnak szorongató megnyilvánulásai az irodalomban Huxley, Borroughs, Kubrick futurisztikus látomásai egy önmagától elidegenedett és önmagát pusztító emberiségről. Ez az a pont, ahol a punk-zene és az Új Hullám törekvései tartalmilag találkoznak. A zaklatott ritmusú zene rohanása mintha ezt a félelmet tükrözné: „Talán az élet jeleit keresed / Reméled, hogy ez megvédi életed / Mit fogsz tenni, hogy helyreállítsd a látásodat? / Mit, amikor arcod részekre esik? / Van elég időd?” A biológiailag irányított ember víziója központi témája az X—Ray Spex együttes legújabb lemezének, amely a Csírátlan serdülők címet viseli. Rémült kiáltással kérdezik: „Nagy a kísértés / A biológus ellenáll-e / Mikor teremtővé válik? / Enged-e minket létezni? / A bionicus ember kipattan / A televíziós készüléken keresztül / Már képes materializálódni / És sejtjük ki lesz a következő.” Az album záró száma a természet elpusztulása utáni művi környezetben élő emberről szóló ballada: „Szivacs kereken / Száguldottam a psypropylén kocsimmal / Majd betértem egy útmenti büfébe / Hogy bedobjak egy gumizsemlét / A röntgen sugarai áthatoltak / A latex tömítéseken / Szintetizált átlátszó levelek / Hullottak a műselyem fákról.” Az emberi elme tervező tevékenységének transzcendentális felnagyítása mutatkozik meg az Új Hullámhoz tartozó, a hetvenes évek elejétől működő Kraftwerk-együttes hűvös tárgyilagosságú elektronikus zenéjében. A neofuturista gépfetisizmus a természeti ember és a technikai civilizáció ellentmondásos kapcsolatát tükrözi. Utolsó nagylemezük témái: a robotok, az űrállomás, a metropolis, a modell, a neonfény, az ember-gép. Zenéjük kinyilatkoztatás: a világ az elektronika, számítógép, automaták szépségével gazdagodott. A civilizáció végzete számukra tény, amelyet belenyugvással vesznek tudomásul. A hallgató azonban a lelkesedés és a szorongás között ingadozik. Beköszöntött a huxleyi „Szép új világ”?! Az Ultravox együttes HaHaHa című lemezének zenei elemei a punk „reszelésétől” a Iggy Pop 14 KRITIKA