Kritika 8. (1979)

1979 / 7. szám - Gyulai László - Lukács János: A gyűlölet évei - A punktól az Új Hullámig

mi-termelési viszonyok következtében parti­kularitásban maradnak, nincs szin­tézis­te­r­em­t­ő lehetőségük. A megoldatlan ellentmondások tömegében az ember bizonytalannak érzi önmaga helyét, helyzetét: „1977 és mi meg fogunk őrülni / 1977-et írunk és máris túl sok apróhirdetést olvasunk / 1977 és mi megmutatjuk nekik / Hogy az apátia nyűg / Az elmém egy kapcsolótábla / Egymást ke­resztező és összekuszálódott vezetékekkel / Belenyugodott a zavarodottságba / Ez az, amit betápláltak az agyamba / Én nem tu­dom mi­ történik / Az irányítás a kezelő feladata, nem az enyém” (X—Ray Spex: Mű­anyag zacskó). Tagadják a világ megismerhetőségét a punk­­nemzedék munkanélküli-rétegei, kiábrándult középosztálybeli fiataljai, kizsákmányolt proletárjai. Csak arra kíváncsiak, hogy itt és most mi történik velük a világ szennyes ügyletei során. Ahogyan a Stranglers énekli: „Nem hiszem, hogy a dolgok / Szépek vagy csúnyák / Amit mondhatsz csak az / Hogy létedet fenyegeti-e valami.” Az amerikai Ra­­mones-együttes büszkén jelenti ki: „Intelli­gencia-szintünk egy 12 éves gyerekével egyezik meg.” A tudatlanság kihívó vállalása nyomasztó és igen ellentmondásos jelenségek­ben csúcsosodik ki. Főként akkor, amikor szavak, szimbólumok eredeti jelentését meg­fordítva, ezeket saját mondandójuk, gyűlöle­tük, utálkozásuk kifejezésére használják. A legtorzabb, legvisszataszítóbb a fasizmus jelképeivel való „játék”. A punk-mozgalom képviselői, ha csapódnak is hozzájuk fasisz­­toid érzelműek, nem nevezhetők fasisztáknak. Óhatatlanul annak látszanak mégis akkor, amikor bőrükre tetováltatják, vagy jelvény­ként viselik a történelem legiszonyatosabb pusztítására visszautaló horogkeresztet. Cél­juk ezzel — leszámítva az említett fasisztoid réteget — a hagyományosan antináci angol polgár sokkolása. Elképesztő és undorító mel­léfogás ez, csak egyértelműen elutasítani le­het. De hozzá kell tenni azt is, hogy amikor az angol neonáci Nemzeti Front saját céljaira próbálta felhasználni a punk-mozgalmat, akkor a Clash-, az X—Ray Spex-, a Steel Pulse-együttes — punk-együttesek — részt vettek egy koncerten. A londoni Victoria­­parkban rendezett koncert volt ez, s központi eseménye annak az antifasiszta tüntetésnek, amelyet az Anti-Nazi Leauge rendezett 1978. április 30-án, „Rock Against Racism”, „Stop nazism” jelszavakkal... Szétrombolódik a punk-életérzésben a szerelem szépségébe, romantikájába vetett hit is. Vagy az ösztönkielégítés szintjére süllyesz­tik, vagy mint elérhetetlen beteljesedést tételezik. A punk­„morált” híven dokumen­tálja a következő lista: a punk pontosan azt teszi, ami pillanatnyi érzéseinek megfelel; a punk festi a haját, a piros a legjobb, mert a vérre emlékeztet; a punk tudja, hogyan kell nemet mondani és gyakran ezt teszi; a punk ott szédeleg, ahonnan nem dobják ki; a punk nem mutatja, hogy jól érzi magát, s ha ez mégis bekövetkezik, akkor hangosan nyög; a punk szerint a szeretkezés az emberi lét egyik lényegtelen mellékterméke. A punk nem áll meg a létező jelenségek tagadásánál. Eszeveszett őrület ez, amelynek képviselői az önpusztításig jutnak. Az élet megőrzésének, szükségességének elutasításá­val az utolsó szilárd pont is semmivé foszlik, ami a külvilághoz fűzné az embert. Idézzük megint a Stranglers-t: „Halál és éjszaka és vér, / És amikor megláttam Spártát a sze­mében / Fiatal halál jó / És megállapod­tunk, hogy a fiatal halálnál nincs nagyobb szerelem.” A punk nagy erejű impulzusai hatására a punk követői tudatosan vagy tudattalanul olyan metamorfózis alanyai és tárgyai, amely­ben egyéni jellemvonásaik eltűnnek. Közve­títő közeggé, médiummá válnak. A tagadás médiumává. Egy sajátos „elkötelezettség”, a destrukciónak való elkötelezettség hordozói­vá. Mind az alkotók, mind a befogadók. A szerepek egyébként könnyen felcserélődnek. Nem csupán a klubok rock-estjeinek, de az életforma kialakításának is egyenrangú ré­szese az előadó és közönsége. Kapcsolatuk jel­legzetessége a részvétel lehetősége. Az elő­adók szövegei inkább jelszavak, mintsem sze­mélyes megnyilatkozások, ezért a befogadó saját érzéseivel töltheti meg az alkotást az iszonyú brainstorming hatására. A gyűlölet szörnyű erejű — akár csak időleges — kife­jezésre juttatása hatalmába keríti a szemé­lyiséget, s maradandó torzulást okoz. A hippi- és a beatnemzedék idealisztikus vágyai a szerelem, a béke, az egyéni fel­­szabadulás teremtette mintaközösségekről — tökéletesen idegenek a punk-generációtól. Már-már mazochizmussal állítják: a deter­minált egyén tehetetlen a tökéletes renddel szemben. Egyetlen út van: mindent tagadni, mindent rombolni. A végletes kiszolgáltatott­ság végletes agresszivitást szül. „ERŐSZA­KOSsÁ válók, ha átb ... nak / CSÖNDESSÉ válók, ha elkábítom magam / Ne alkalmaz­kodj a törvényekhez / Nem neked íródtak, hanem a hülyéknek / Te is hülye vagy, ha mindezt nem tudod / Te inkább csalj, ha élni akarsz” — így a Clash. Mindannyian dementálódott, semmire sem való képtelenség és az eszeveszett pusztítás között ingadoznak. Az X-Ray Spex egyik szövegéből idézünk: „Nem tudok szeretni / Nem tudok gyűlölni / Nem tudok tétovázni sem / Nem tudok táncolni / És nem tudok sétálni / És meg sem tudok próbálkozni azzal, hogy sétáljak / Freddie megpróbált megfojtani engem / A műanyag nyakláncommal / De én hátba vertem / A kedvenc patkányommal” ... Dühödt vadságú zene kíséri, üvöltő, torz, nyögésekkel, hörgésekkel teli ének közvetíti a szövegeket. Az egyre fenyegetőbb szövegeket, Jean Jacques Burnel már így énekel: „Igen, már vezethetem a saját tankomat / Láttad a golyó milyen gyorsan repült / Ez lesza­kíthatja az ember karját / Ha hármat szá­molok / Ha egyikre ráteszem a kezem / Valaki vagyok, aki résen van” ... A rock világában megjelenő harc az osz­tályharc különös vetülete. Az utóbbi években a politikai szférában felszínre tört terroriz­mus bizonyos értelemben rokon életérzésekből táplálkozik. Nem akarjuk azt sugallni, hogy a terrorizmus és a punk-mozgalom között közvetlen kapcsolat van, azt sem, hogy azonos minőségű jelenségek. A két jelenség egymás megfelelője. Az egyik politikai, a másik kul­turális megjelenése ugyanannak a társadalmi jelenségnek. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk: a korporáció megváltoztatása a partikulált egyén számára természetfölötti feladatnak látszik, s ehhez minden erejét, minden eszközét mozgósítani próbálja. Új Hullám: a jövő megélése a jelenben Az Új Hullámhoz tartozó Kraftwerk-együt­­tes és a punk X—Ray Spex gondolatainak részbeni hasonlósága már jelzi azt a folya­matot, hogy az egykor szegényes eszköztárral rendelkező punk-együttesek a művészi igényű zenei új hullám fő vonalába sodródtak. Az önelpusztítás és az emberi élet értéké­nek megvetése nemcsak tagadás, vagy a totá­lis elkötelezettség jele. Az emberiség fejlő­désének abba a szakaszába jutott, amikor a világ bármely országában kialakult feszültség globális problémaként jelentkezik. A génse­bészet kifejlődése az örökletes tulajdonságok tudatos megváltoztatásának lehetőségét te­remtheti meg. Az atomháború már két év­tizede fenyeget. Az időjárás befolyásolása a bioszféra radikális átalakulásához vezethet. „A természet minden... győzelemért bosszút áll rajtunk. Bár mindegyiknek a következ­ményei elsősorban azok, amelyekre számí­tottunk, de másod- és harmadsorban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, ame­lyek ezeket az első hatásokat nagyon is gyakran megszüntetik” (Engels). Ennek a bosszúnak szorongató megnyilvánulásai az irodalomban Huxley, Borroughs, Kubrick futurisztikus látomásai egy önmagától el­idegenedett és önmagát pusztító emberi­ségről. Ez az a pont, ahol a punk-zene és az Új Hullám törekvései tartalmilag ta­lálkoznak. A zaklatott ritmusú zene rohanása mintha ezt a félelmet tükrözné: „Talán az élet jeleit keresed / Reméled, hogy ez meg­védi életed / Mit fogsz tenni, hogy helyre­állítsd a látásodat? / Mit, amikor arcod részekre esik? / Van elég időd?” A bio­lógiailag irányított ember víziója központi témája az X—Ray Spex­ együttes legújabb lemezének, amely a Csírátlan serdülők címet viseli. Rémült kiáltással kérdezik: „Nagy a kísértés / A biológus ellenáll-e / Mikor teremtővé válik? / Enged-e minket létezni? / A bionicus ember kipattan / A televíziós készüléken keresztül / Már képes materia­lizálódni / És sejtjük ki lesz a következő.” Az album záró száma a természet elpusztulá­sa utáni művi környezetben élő emberről szóló ballada: „Szivacs kereken / Szágul­dottam a psypropylén kocsimmal / Majd betértem egy útmenti büfébe / Hogy bedobjak egy gumizsemlét / A röntgen suga­rai áthatoltak / A latex tömítéseken / Szintetizált átlátszó levelek / Hullottak a műselyem fákról.” Az emberi elme tervező tevékenységének transzcendentális felnagyítása mutatkozik meg az Új Hullámhoz tartozó, a hetvenes évek elejétől működő Kraftwerk-együttes hű­vös tárgyilagosságú elektronikus zenéjében. A neofuturista gépfetisizmus a természeti em­ber és a technikai civilizáció ellentmondásos kapcsolatát tükrözi. Utolsó nagylemezük té­mái: a robotok, az űrállomás, a metropolis, a modell, a neonfény, az ember-gép. Zené­jük kinyilatkoztatás: a világ az elektronika, számítógép, automaták szépségével gazdago­dott. A civilizáció végzete számukra tény, amelyet belenyugvással vesznek tudomásul. A hallgató azonban a lelkesedés és a szorongás között ingadozik. Beköszöntött a huxleyi „Szép új világ”?! Az Ultravox együttes HaHaHa című leme­zének zenei elemei a punk „reszelésétől” a Iggy Pop 14 KRITIKA

Next