Kritika 8. (1979)
1979 / 9. szám - Fenyő István: Lengyel József: Neve: Bernhard Reisig - Bécsy Ágnes: Gyurkó László: Faustus doktor boldogságos pokoljárása
egyszerre van jelen szűkebb s tágabb hazánk, a honi föld s Közép-Európa történelme, tájvilága, magatartás-tárháza, gesztuskincse. A herderi metafora, a schlegeli óhaj, a hegeli ideál, miszerint minden nép költő-fia összhangos szólam legyen egy nagy orchesterben, s így járuljon hozzá az emberi művelődés egységéhez, esendő emberi voltunk megsegítéséhez. — mottóként írható Keresztury korábbi, de kivált e kötetéhez. (Magvető) NÉMETH G. BÉLA Lengyel József: Neve: Bernhard Reisig Majdnem fél évszázaddal ezelőtt Moszkvában írta Lengyel József e hagyatékából nemrégen előkerült, poraiból megelevenedett regényét. Évszám ugyan nem jelöli pontosan keletkezésének idejét, mivel azonban szereplői az első ötéves terv végéről és Hitler hatalomra kerüléséről mint befejezett tényekről beszélnek, ez az időpont az 1933-as év körüli időszak lehetett. 1933 —a világtörténelmi fordulópont eleve megadja a különös sorsú műnek munkásmozgalom-történeti jelentőségét: oly dokumentummal gazdagított bennünket az író hagyatéka, mely egyszerre világít be tartalmasan a kor szovjet társadalmának változó viszonyaiba és a benne élő kommunista értelmiséginek átalakuló lelkivilágába. Nemcsak régi és új ütközik össze a világot megváltoztatni akaró közösségi tudat nagy energiájával Lengyel József posztumusz regényének lapjain, hanem — s az utókor számára ez sokkal érdekesebb! — az újnak a társadalmi feltételek közepette gyorsan elavuló része is a feltörő még újabbal, hosszú távon életképesebbel. Ellentmondásokra épülő, így feszültséget már eleve indukáló a regény alaphelyzete: az író külföldi, de kommunista, azaz az ábrázolt szovjet viszonyokat a magáénak vallja. Hőse szintúgy külföldi, de érzelmileg-világnézetileg száznyolcvan fokban különbözteti meg magát azoktól a viszonyoktól a regény elején, ahová mint specialista érkezik. Maga a történelmi helyzet is mélyen ellentmondásos: a Szovjetunióban munkát vállaló Bernhard Reisig fiatal német mérnököt egy nagyarányú ukrajnai ipari építkezésre küldik, újonnan létesülő szocialista városba, gépóriások és turbinák közé. Ugyanakkor azonban önfeláldozást követelő élet- és munkafeltételek, a cárizmusból, a háborúból és a polgárháborúiból visszamaradt (és az újjászülető bürokráciával súlyosbított) társadalmi és gazdasági adottságok közé is, amelyek számos Nyugatról jött kollégájával együtt az ő megütközését is nemegyszer kiváltják. A korlátlan jövő és a szűkös jelen, a szabadság és a szükségszerűség, a „menny fog a földre leszállni” romantikája és a rajzszögek „adagolásának” realizmusa — e két pólus között kanyarog, csapong a regény cselekménye és érzelmi atmoszférája. Az ellentétes végletek társításának, ütköztetésének igénye ösztönözte az írót főhőse figurájának megalkotására is. Bernhard Reisiget csupán a gazdasági válság okozta németországi munkanélküliség és némi kíváncsiság, kalandvágy vonzza a Szovjetunióba, eszmei intenciók ugyan nem, legkevésbé pedig a nemzetköziség. Reisig nemcsak német, de porosz, hozzá tiszti ivadék, ebből következően nacionalista, antiszemita, egy szabadcsapat volt tagja, egykori kadétiskolás, az „árja” és „felsőbbrendű” Németország híve, harcosa. Mint fiatal ember tehát épp az ellenpontja annak, amit az ugyancsak fiatal valóság megkíván és feltételez. Az internacionalizmus eszméjének ereje pedig az új világ teremtésének folyamatában — hogy esztétikailag , hitelesen-e, az más kérdés! — kommunistává gyúrja e kezdetben oly idegen ifjú mérnököt: az illegalitásba kényszerülő német kommunista párt eljövendő tagjaként tér haza a Szovjetunióban töltött esztendő után. Lengyel József nem kendőz és nem idealizálja a bemutatott társadalmat. A fogyatékosságokra, hibákra — leginkább az ügyintézés aktatologató lassúságára — éppúgy fény derül regényében, mint az 1917-től megtett utat végigjárt emberek erőfeszítéseire is. Van plakátszerűség és leegyszerűsítő problémalátás regényében — főleg a második részében —, de a húszas években megszokottnál jóval kevesebb már a valóságtól elszakadó, eszményies fellegjárás, a hétköznapok gondjairól megfeledkező elvontság. A naiv lelkesültség, a csodaváró messianizmus, a romantikus utópia hajlamai jelen vannak a műben, folttalan még a sztálini vezetésbe vetett bizalom is, ugyanakkor azonban már a józan, a lehetőségekkel és feltételekkel, körülményekkel és szükségletekkel jobban számot vető valóságszemlélet igényét is tükrözi az alkotás. Átalakulóban van az írói tudat: egyszerre tartalmazza az idealisztikus utópizmust és annak kritikáját A valóság felé orientálódik tehát ez az írói szemlélet — annak megismerésének azonban útját állja a vezetés által diktált manipulatív gyakorlat, amelynek jogosságában egyelőre maga az író is osztozik. Egyfelől elénk állítja a lenini utat, amelynek pátoszát Lengyel József regényében érzelmileg gazdagon érzékelteti („... a régi koromette gyár, ... a nagy, új építkezés, a sáros tél nyűgét szenvedő város, az ezernyi munkás, a bocskoros, falusi ácsok, az álmatlanságtól gyulladt szemek, a borostás tétovaságok,... a betonozók éneke és topogása a hatalmas pilléreken”), másfelől a sztálini praxist, a kezdődő koncepciós pöröket, a kémhisztériákat, az intézményesített bizalmatlanságot. A regény jelentős részét egy diverzáns kémbanda leleplezésének sematikus históriája teszi ki — az osztályharc éleződésének torz ideológiájával. Az író itt még gyanútlanul hisz és bízik annak a tragikus folyamatnak érvényében, amelynek utóbb ő maga is egyik áldozatává vált. Ebből következően a szociáldemokrácia szerepének megítélése is teljességgel egyoldalú, a tőkést pedig valósággal misztifikálja, oly emberfeletti, szinte irracionális hatalmat tulajdonít neki. A tudatnak az egész regényt behálózó furcsa kettőssége a legérdekesebb ebben a műben: a valóságigény szüntelen küzdelme a különféle előjelű illúziókkal. Lengyel József ideológiailag még osztatlanul elfogadja a sarjadó személyi kultusz szektás elveit, amelynek azonban egyes részjelenségeit — a valóság iránt érzékenyen — már bíráló szemmel jeleníti meg. A regény egyik része a koholt vádak, az „éberség” felszítását szolgálja, másik része viszont — jóllehet egymástól elszakítottan — sorra tollhegyre tűzi azokat a torzulásokat és gyermekbetegségeket, amelyek épp ekkor nőnek át — mechanizmussá szervesülten — a személyi kultusz nyomasztó gyakorlatává: a baloldaliaskodást, a szemellenzősséget, a voluntarizmust, a bizalmatlanságot, a fölényeskedést, a légvárkergetést, az erőszakosságot s főleg a lélektelenséget, az emberektől való elszakadás groteszk „funkcionárius”tudatát. A Neve: Bernhard Reisig, Föld és Külföld mint regény nem tartozik Lengyel József legjobb alkotásai közé. Túlságosan is az eszmék küzdelme foglal el benne vezető helyet — a jellemábrázolás rovására. Legnagyobb esztétikai gyengéje a főalak, Reisig mérnök halványsága, tételszerű megformálása, a többi szereplő karakterrajza pedig még inkább jelzésszerű, tételízű. Eszmei szerepeket töltenek be, nincs, vagy nemigen van önmozgásuk, önálló létük — részben még az avantgarde, az expresszionizmus egyénítéshiányának jegyeit viselik magukon. Vajmi kevéssé avat be alakjainak belső világába, érzelmi életébe, a magánélet emberi miliőjébe — bár az is igaz, hogy az effajta igény kispolgári érzelgősségnek számított akkor. Puszta tétel marad Reisig kommunistává fejlődésének ábrázolása is, ennek lélektani indokolásával az író végig adósunk marad. Ne legyünk azonban igazságtalanok: Lengyel József nem fejezte be regényét — a szöveget derekasan gondozó Ördögh Szilveszter illesztett hozzá befejezést —, meglehet, hogy egy végső írói kidolgozás — ha arra sor kerülhet — a sematikus részleteket csökkentette volna. Nem esztétikai formátumában kell tehát keresnünk Lengyel József e regényének érdemét. Alapvető forrást kínál az író pályaképének jobb megértéséhez, s főképp képet ad annak a kommunista nemzedéknek buktatókon átívelő nehéz útjáról, amely 1917 és 1919 felhajtóerejéből nyerte mozgássebessgét. Metszetet nyújt apáink, nagyapáink, a szocializmus pionírjai öntudatra ébredésén és öntudatra ébresztő tevékenységének eg szakaszáról. (Magvető) FENYŐ ISTVÁN 28 Gyurkó László: Faustus doktor boldogságos pokoljárása Terjedőben az ötvenes évek ábrázolása a magyar prózában, igény előzményeinek kutatása is, de lényegében még megíratlanok hatásai. Gyurkó László — lemondva a történelmi konstellációk mély analíziséről — talán az eddigi legtöbbre vállalkozott. Hőse, a cím szerinti Faustus doktor, ifjabb Szabados György életútjában (1927-ben született és 1974-ben halt meg) történelmi koregységet mutat be, három súlyos évtized krónikáját, bizonyítani szándékozván, hogy ez a kor (és hely) a világ és a történelem szempontjából „jelentéses”, releváns pont volt. A szándék tág perspektívát és szintetizáló erélyt kíván; az anyagot rendező-minősítő írói módszerben nem engedhet a vallomásos lírizálásnak, követelménye az objektív hitelesség. Ennek megteremtéséhez szolgál eszközül a vitatható sikerű címbeli utalás nélkülözhetetlen másodszereplője, a narrátorként alkalmazott mindentudó közördög, Mefisztó. Az ő „védence” Szabados György, aki azonban mutatis mutandis sem lesz Faust, s az ördög így pusztán az elbeszélés szükségszerűségéről meg nem győző eszközeként funkcionál. Egy kultúrszimbólum tartalmát módosítvabővítve újraalkotó értelmezéshez elengedhetetlen, hogy az alapvető alternatívákban és döntésekben a megújított helyzet lényegében megismételje az utalásban rejlőt. A kultúrhagyomány Faustja második életet kér a pokol erőitől, hogy eljuthasson a tudás emberfölötti fokára, cserében eladja lelkét az ördögnek. Az újabb feldolgozásban az adott kor szemlélete módosíthatja — akár evilágivá — az örök élet és a kárhozat tartalmát, de a közöttük fennálló alapviszonyokat nem. Az ördöggel kötött alku a lét értelmét illető értékszemlélet tragikus forradalma, tudatos választás, mely feltételek ismeretében születik; hozzá Mefisztó — egy mefisztói valóságtényező — aktív működése nélkülözhetetlen. — A regény főhősének nemzedékét az egyik szereplő célzatosan is jellemzi azzal, hogy „amit ők átéltek, két nemzedéknek is sok”; szintén igaz, hogy a két élethez megkapták az árát is, a metaforikus poklot. Csakhogy a látszathasonlóságok ellenére a „két élet”, illetve a „pokoljárás” elvi tartalmában és eredményében távol van attól, hogy egybevágjon a fausti jelleggel: nem különül el benne a véletlen és a választott, a csak átélt és a megértett. A sokszoros élet és annak pokla bizonyos értelemben — kivált egy csak tényekre tekintő, szenvtelen nézőpont szerint — mindenkit elér, nemcsak a kommunista főhőst, hanem a kivégzett ellenforradalmár rokont, a jámbor és együgyű nővért, barátokat és ellenségeket is. A magát elkötelező Szabados nem feltételek ismeretében dönt, választása mámorosan tétnélkülinek indul, poklát nem sejti előre. Annak a nemzedéknek képviselője, melynek történelmi ugrása a tizennyolc évesekélet-