Kritika 9. (1980)

1980 / 1. szám - Koltai Tamás: Füst Milán: Negyedik Henrik király

népek történelmét egymás alá vagy fölé le­hetne rendelni, éppannyira nem igaz az sem, hogy teljesen azonos értékűnek tekinthetnénk azokat. Az a szemlélet, amely szerint — a je­len darab példáját véve alapul — az jó az angoloknak, ez meg jó nekünk, éppúgy rela­­tivizálja a történelem objektív szükségszerű­ségeit, a fejlődés irányát, mintha a kétféle né­zőpontból, a hazai elmaradottból és a külföl­di haladottakból kölcsönösen ironizálnánk a másikat. Az egyik valamiféle joviális konzer­vativizmushoz, a másik pedig szélsőséges ni­hilizmushoz vezetne. Mindezeket a lehetőségeket nem azért kell megfontolnunk a Dánielről és előadásáról szólva, mert azt szeretnénk bizonyítani, hogy milyen gödrökkel és kátyúkkal tarkított te­repen jár az író, hanem főképp azért, mert Illyés tulajdonképpen nem kerüli meg ezeket a buktatókat, hanem szinte egytől egyig vé­gigjárja őket. Kezdve attól, hogy vállalja a két világ, az angol s a magyar összevetését, hogy angol szempontból gúnyolódik a magyar viszonyok kuszáltságán, értelmetlen rendet­lenségén, magyar szempontból viszont az ak­kurátus angol értetlenségén, egészen addig, hogy a csábító angol jólétet éppúgy értékes­nek mutatja, mint a nádasba menekülő nép szívós kitartását. A kétféle értékrend kölcsö­nös megkérdőjelezése és elfogadása, a két vi­lág értékes és komikus oldalainak megmuta­tása azonban nem vezet egységes szempont nélküli eklekticizmushoz, mert Illyés nem­csak egymáshoz méri a két világot, hanem bizonyos eszményekhez is. Általános emberi és nemzeti eszményekhez egyaránt. Nemcsak magyar szemszögből nézve komikusak például Jeromos szemléletének korlátai, hanem saját tájékozottabb, vállalkozóbb kedvű, rugalma­sabb elméjű gyermekei nézőpontjából is. Meg azután nem is csak a világvégi magyarsággal kapcsolatos tudatlanságát, értetlenségét festi szeretetteljes karikírozással Illyés Gyula, ha­nem a Csatornán túllal, az egész kontinenssel szembeni angol elzárkózás, lenézés vonásait is felrajzolja e figura arcára. S éppígy Jero­mos magyar megfelelőjének, Nyúlás Ezekiel­­nek a légvárai, komplikált üzletei, a legna­gyobb jó szándékból fakadó hitegetései és ha­­zudozásai sem csak a racionális angol szá­mára képtelenek, hanem a történet kibonta­kozása is rácáfol az ő taktikázgatására, s ve­le szemben a nádasba húzódó nép igazoló­dik. A sokféle szempontúnak tetsző ábrázo­lás tehát végül is két alapvető szemszögre redukálódik: az egyik bizonyos egyetemes emberi, magasrendűen polgári eszmények, a rend, a tudás, a kultúra szemszöge, a másik pedig a kiszolgáltatott, a nádba húzódó nép erkölcsének szemszöge. E két irányból tet­szik egyaránt komikusnak az angol pap és a magyar kisúr. Egymással azonban csak Dá­niel alakján keresztül ütközik meg e két szempont, s korántsem komikus formában. E két értékrend egymást nem ironizálja, nem kérdőjelezi meg, s Dánielnek sem valamiféle objektív értékkülönbség, hanem a hovatar­tozás, a személyes sorsvállalás alapján kell választania közöttük. A nemzeti és népi sorskérdések mögött ter­mészetesen egy bizonyos történelemkép, tör­ténelemszemlélet is felrajzolódik. S ez a kép már vitathatóbbnak tetszik, mint a magában vett nemzetszemlélet. A nép ugyanis ebben a komédiában elsősorban eszmei szempontok miatt, a hit megőrzése végett vonul a nádas­ba, hogy miközben urai kicsinyes gazdasági és hatalmi szempontok alapján adják-veszik a hitet, éhezve és fázva megőrizze azt. Nyilván­valóan cinikus profanizálásnak hatna egy­szerűen feltenni a kérdést, hogy: minek? Miért kell megőrizniük a hitüket? A hit ez­úttal, éppúgy mint a végül paticsból meg­épülő templom, jelkép. Azt a szellemi közös­séget, összetartó erőt jelenti, amely által egy nép vagy bármilyen közösség több lesz em­berek egyszerű tömegénél. A problémát azon­ban éppen a hitnek e jelképes, tartalmi kér­déseit nem érintő kezelése okozza. Mert igaz, hogy a kálvini­zmus helyébe itt akár a nem­zeti tudatot, akár a nemzeti kultúra összes­ségét gondolhatjuk, azt azonban nem hagy­hatjuk figyelmen kívül, hogy a nemzeti tu­dat, a nemzeti kultúra állandóan változó, a történelmi létfeltételekkel, az anyagi ,alapok­kal és a politikai felépítménnyel egyaránt folytonos kölcsönhatásban létező, elevenen alakuló valami. Az eszmék, eszmények rend­szere a létből, a létfeltételekből nő ki, s azo­kat hivatott befolyásolni, mondhatnánk em­­beriesíteni. Az olyan eszmerendszer tehát, amely erre a visszahatásra nem képes, ame­lyet el kell hurcolni a nádasba, hogy ott őriz­gessék, alighanem megmerevedett, konzervá­lódott, haszontalan. Vagy a világ olyan, hogy semmiféle eszményt, semmiféle igaz emberi közösséget, értéket nem tűr meg, s ezért kell a hívőknek kivonulniok lelki-szellemi érté­keikkel, megóvott és megóvandó közösségi gondolatokkal. Illyés Gyula darabjában ez az utóbbi gondolat kísért, azt sugallja, hogy nincs más lehetőség, mint hogy a jobbak, a hívők kivonuljanak az üzlet, a hatalom, a politika világából. S ez felvet két kétkedő kérdést. Az egyik erkölcsi természetű, mi lesz ezzel, a mégiscsak a többség által lakott világgal, ha a jobbak elhagyják, illetve ha úgy fogjuk fel a példázatot, hogy a nádasba vo­nuló nép éppen a többséget, a hatalom, a po­litika belsőbb köreitől távol élőket jelenti, akkor vajon nem fegyverletétel-e, ha a ki­­szorítottságot kivonulássá változtatják, ahe­lyett, hogy a beavatkozás, a változtatás lehe­tőségeit keresnék? A másik praktikus termé­szetű. Vajon a kivonulók, a nádasba húzódó hívők köreiben, ha netán a teljes elszigetelő­désük sikerülne, nem alakulnának-e ki a tár­sadalmi lét bizonyos formái, nem jönnének-e létre közöttük is bizonyos elkülönülések, nem alakulnának-e ki érdekcsoportok, majd gaz­dasági, hatalmi, politikai küzdelmek? J­ó előadáshoz nem feltétlen szükséges a rendezőnek az író egész koncepciójával egyetértenie. Feltétlen meg kell azonban értenie, hogy ebben a komédiában nem egyszerűen három szerelmi történet összefo­nódó bonyodalmai vannak megfejelve sablo­nos nemzeti és egyéb politikai mondandókkal. Szembe kell néznie azzal a stiláris nehézség­gel , amivel egyébként az író sem mindig teljes sikerrel küzd meg —, hogy a szerelmi vígjátékok bensőséges, bohókás hangulatát, gyakran nem is komédiás, hanem inkább könnyed vígjátéki jellegét kellene összehan­golni a súlyos és ráadásul eléggé keserű mon­danivalóval. A rendező persze megtalálhatja a módot a szöveggel való vitára, annál is in­kább, mert Illyés is erős kritikával illeti a ná­dasba húzódók elzárkózó konzervativizmusát, lehetőséget nyújt tehát a hangsúlyok olyan elosztására, hogy a kivonulás mégse tessék az egyetlen követhető magatartásnak. Vitatható persze, hogy szabad-e az író ellen rendezni, nem lehet vitás azonban, hogy még az ellen­koncepciót hordozó előadás is inkább hordoz­ná az író gondolatait, jobban rávilágítana szándékaira, mint egy koncepciótlan, fantá­ziátlan, gondolattalan rendezés. A Nemzeti Színház előadásában a Fővárosi Művelődési Házban lényegében egy jól-rosszul eldöcögő bohózatot látunk, ahol ahány színész, annyi játékfelfogás, ahány jelenet, annyiféle stílus. Vadász Ilona nem fogta össze sem a társula­tot, sem a darabot. Igaz, ennek nemcsak hátrányai vannak. A súlyos problémákkal, bonyolult kérdések­kel együtt a darab didaktikus szögletességei, kimódolt modellszerűsége is sokat enyhül. A szabadjukra engedett kitűnő színészek az esz­mék szócsöveiből, életmodellek, szemléletek megtestesítőiből rokonszenves, a néző szívébe magukat belopni képes embereket alakítanak. Sinkovits Imre, Balkay Géza és Ronyecz Má­ria elevenebben, a többiek, Oszter Sándor, Őze Lajos, Raksányi Gellért, Farkas Zsuzsa és Vörös Eszter valamivel halványabban, de lényegében mindnyájan színvonalasan és íz­lésesen játsszák azt az érzelmes-humoros víg­játékot, amivé Illyés Gyula „eredendő ma­gyar komédiája" halványodott ezúttal. ZAPPE LÁSZLÓ Oszter Sándor és Raksányi Gellért Illyés Gyula darabjában MTI-fotó : Benkő Imre Füst Milán: Negyedik Henrik király K­orábbi szerepei közül Henriké a második, amelyet Gábor Miklós rendezőként újra­éleszt­é­s most is, mint először, Andorai Péterrel. Andorai játékában ezúttal tetten­­érhető néhány Gábor Miklós-i hangsúly (el­térően Sarkadi Oszlopos Simeonjában nyúj­tott alakításától), de szerepfelfogása nem ha­sonlít rendezőjének másfél évtizede bemuta­tott, nevezetes Madách színházi Henriké­hez. Az akkori önemésztő, a belső drá­mát maszkokkal álcázó Henrikhez képest ez a mostani inkább lírai hős. Gábor — emlékezetem szerint — egy nyakaskodó gyermek szertelenségeit építette bele Henrik király szerepjátszásába, a diszharmonikus lé­lek vadságát szegezte szembe környezetének gyűlöletes prakticizmusával. Andorai mintha maga volna prakticista, aki a szerepjátszást uralkodói realizmusnak — a fennmaradás egyetlen lehetőségének — tekinti egy képlé­keny korban. Gábor Henrikre áttetsző pojá­­caságával föllázadt a kor viszonyai ellen. Andoraié a maga módján lázad, alkalmazko­dik hozzájuk. Kérdés, hogy Füst Milán drámája elbírja-e ezt a kétféle értelmezést. A jelek szerint igen. Sőt elbírna egy harmadikat, negyediket, ötö­diket is. A csaknem félszázada született Ne­gyedik Henrik király ilyen értelemben sha­­kespeare-i mű. (Más értelemben is, persze.) Akárcsak Hamlet késlekedéseinek, III. Ri­chard deklarált gazemberségének, Leontes hirtelen támadt féltékenységének , Henrik bohóckodásának sincs a drámán belüli oka. Azaz hogy van, de ez csakis az alkatban kere­sendő. Más kérdés, hogy a dráma hőse ebben a tekintetben is megfelel a valóságos törté­nelmi figurának. Füst Milán Naplójának ta­núsága szerint a történelmi tények csak iga­zolták az előbb az ő írói lelkében megjelent alakot, és maga is csodálatosnak találta — sőt valami fátumszerűt látott benne —, hogy a drámáját mozgató belső intuíciók szinte szó szerint megegyeztek az utólagos forráskutatás eredményével. Füst Milán Henrikje elsősorban „nemzőjé­re”, az íróra hasonlít, színpadon pedig minden alkalommal azzá a szent szörnyeteggé szüle­tik meg, amellyé alakítója megszüli. Én úgy látom, hogy Andorai Henrik királya az öreg­kor felől tekintve, visszamenőleg válik egy­ségessé. Az előadás első részében meglehetős bizonytalansággal szemléltem, nem tudtam „hová tenni”, és ez jóféle izgalommal vette körül alakját. Csak annyit állapíthattam meg határozottan, hogy ez a Henrik nem „kifelé” látszik, nem élvezi az ebadtáskodást, nem akarja megbotránkoztatni környezetét. Lát­szott, hogy Henrik megéli a szélsőségeit , az alázkodást és a dölyföt, a szájalást és a némaságot, a félkegyelműséget és a tudatos pózokat —, nem leplezi le őket sem önmaga sem a közönség számára. Kezdetben csodálkoztam is ezen. Amikor például Hohenstaufen átsiet hozzá a színpad egyik oldaláról a másikra, hogy fölsegítse nyomorúságos térdepléséből, amivel saját ud­vartartásának hálálkodott újbóli megválasz­tásáért, azt vártam, hogy a közönséggel szem­ben (a szereplőknek háttal) álló Andorai cin­kos összekacsintással jelezze nekünk a sikeres színházasdit. De semmi ilyen nem történt. Ez a Henrik ugyanis egyetlen pillanatra sem esik ki a szerepéből. Sem Hohenstaufen, sem önmaga előtt. Tudniillik rákövesedett a bo­hócszerep. Ez a létformája­ így lavírozza át uralkodásának hosszú évtizedeit, így győzi le a megalázó Canossa-járás után a pápát, az ellencsászárt­­ és feleségét, a férje szélsősé­ges és saját gyűlölve-imádó szerelme között felőrlődő, szerepjátszásra képtelen Berthát. Mindez csak a második részben igazolódik, amikor megjelenik előttünk a bevégzett ural­kodó, az összes ellenségétől megszabadult né­met-római császár. Egy másik Henrik, aki-­­­nek már senkije-semmije sincs, csak hatal- 34

Next