Kritika 10. (1981)
1981 / 5. szám - Bata Imre: Jókai Anna: A panasz leírása - Kabdebó Lóránt: Hajnal Anna Összegyűjtött művei
me. A mondat elhangzik, a jelentés tovább cseng, visszhangzik, új képzetek, indulatok, gondolatok nyílnak ki. Itt a magyarázata a novellák természetes gazdagságának: minden, ami megszólal, történik, ami az emberben és tetteiben van, az fákkal, felhőkkel, folyókkal, hóval és napsütéssel, elővillanó halakkal és madarakkal, színekkel, illatokkal, formákkal, tiszta levegővel itatódik át. Észrevétlenül körülvesz, s magába fogad bennünket a leírhatatlan teljesség. Ez az egyetemes természet az, Bertha Bulcsú szerint, ami kiemelheti köznapi nyűgei közül az embert, s a világ boldogító, fölemelő tartalmaira eszméltetheti. Arra a magasabb rendre, amelynek része, de amelynek értelmét egyedül ő adhatja meg. Kiemeli csak, nem szakítja el semmitől, egyszerre élheti meg mélység s magasság gyötrelmét-gyönyörét. A kietlen helyzet- és állapotrajz most kap egységteremtő, kiegyensúlyozó ellenpólust, a realitás távlatot, az eszmélkedés ösztönzést. S itt kap fedezetet a könyvet követő bizalom is, hiszen Bertha Bulcsu annyi kétségbeejtő esemény, sivárság, a tengődés annyi jele közt is arról tanúskodik, hogy az életet magáért az életért is érdemes leélni. Lehet, csak vendégei vagyunk ennek a világnak, lehet, hogy talán alakítói sem lehetünk, s ha igen, inkább rontunk rajta, mint javítunk, de az élet kegyelmét el kell fogadni. Az élet, ebben az összefüggésben, legyen akármilyen, veszendőségében páratlan érték. De innen már a kötet új, később tisztázandó kérdésekre nyit. Arra, hogy hol van hát az ember helye a világban, adottságai és lehetőségei milyen életre képesítik, meg tud-e felelni értelemadó feladatának. (Szépirodalmi) VARGA LAJOS MÁRTON Jókai Anna: A panasz leírása gy fokkal megint bonyolultabb lett minden” — hangzik a kötet egyik elbeszélésének, a Tévedéseknek zárómondata, de a kötet olvasása után elmondhatjuk azt is, hogy nem is eggyel, hanem sokkal. Sokkal, de sokkal bonyolultabb minden, mint azt ifjú lelkünk hitte! — erről szólnak Jókai Anna új novellái. Erről szólnak, mert valamennyi ezt a tartalmat közli velünk. Minden más a forma kérdése. Viszont e novellák formatanulmányok. Egy realista alkatú író kísérletei. Nem, vált érvénytelenné Jókai Anna első írásainak kifejezésformája, csak a világot érzi sokkal-sokkal összetettebbnek, s ez kívánja, ez óhajtja az elbeszélésformával való kísérletezést. A 4447 szociografikus prózájától A reimsi angyal klasszikus típusú realista elbeszéléséig, mint a Napok és a Mindhalálig pólusai közt feszülő íven is mindig arról a valóságról van szó, amit az öt érzék és a társadalmi gondolkozás jellemezte tudat magától értődő természetességgel, evidens módon formál és alakít, és a mostani formatanulmányokban is arról van szó, csak tágulnak a határai. Befelé tágulnak, bensőbbé mélyülnek. Ugyanarról van szó, de másképpen. Fokozatosan változnak meg az elbeszélések. S ez a fokozatosság oly igen fontos Jókai Annának, hogy novellatanulmányait — kísérleteit — ciklikus rendbe foglalta. E rendben a sorrend a fontos. Jókai Anna ismeri olvasóját, s nem akarja elengedni annak kezét. Ezért is kéri, hogy novelláit ez az olvasó most éppen abban a sorban olvassa, ahogy azok a kötetben egymásra következnek. Még arra is érdemes figyelni ennek az olvasónak, hogy az egyes ciklusok darabjai miféle egységet képeznek, s mit jelent egy-egy ilyen egység. Az első ciklus címe: Építkezők. Valami konstruktív magatartást jelölnének? A magatartás nem egyértelmű. Nem árt ugyan a novellának, ha tárgya valami konstrukció, mint éppen az elsőnek is ilyen tárgya van. Ez a novella A forma címet viseli, és egy iskola belső élete a témája. Az iskola konstrukció, mi több, életformát képez. De életforma-e az az iskola, amely e novella tárgya? Tartalma viszont éppen az, hogy ez az iskola már nem eleven élet, csak kiürült forma. A novella csattanója (klasszikus novella nehezen képzelhető el csattanó híjával!) már nem az iskolában, hanem az iskola terén és idején kívül történik. A gyerekek föltartóztatják az autóbuszt, hogy áldott állapotban levő tanárnőjük elérhesse azt, és még fölkapaszkodhassék rá. Ami az iskolában zajlik, az csak üres forma, de amit ezek a gyerekek tesznek, az az életforma bensőségét, szeretetteljes meghittségét fejezi ki. E ciklus valamennyi novellája hasonló A formához. Hasonló a tárgy tekintetében. A család, egy-egy intézmény, általában kis közösség világa a téma, s mindig az derül ki, hogy az életforma hiányzik belőlük, valamennyi üres forma. Ez a novellák csattanójában mindig nyilvánvalóvá válik. Viselkedés vagy egy fordulat emlékezteti az olvasót a hiányra. Van család, de csak formálisan, ezért a családi közösség kaotikus akkor is, ha éppen családi ünnep van soron (Hol a bárány, hol a farkas?); van akarat, hogy életet alapítson, de mit alapít? Cifra kerítést meg emeletes házat (Az építkezők); és mi történik Vasárnap? — mint folyik az élet a kórházban (Soror Dolorosa)? — A ciklust két novella zárja-értelmezi. A panasz leírása az egyik, a Tárgynovella a másik. Az egyiknek hőse skizofrén, a másiké magányos. Az egyik panaszkodik, a másik tárgyaival azonosul. Mi tehát ezeknek a novelláknak a tartalma? Annak kinyilvánítása, hogy a konstrukciók, a formák üresek. A novellák formája azonban nem hasonlít az üres konstrukciókra és kiürült formákra. A novella klasszikus alakjában is úgy nyeri el saját formáját, hogy ahhoz az epikus anyaghoz képest, amelyből kimetszették, különbözik. Jókai Annának ezek a novellái viszont éppen fordítva, anyaguk semmit nem különbözik ahhoz képest, amelyből az író kimetszette őket. Az író valamit hozzá tud tenni az anyaghoz, s amit hozzátesz, éppen az a más. Bölcselem, életfilozófiai tapasztalat, de mindenképpen személyes (lírai) hozzájárulás. Optimista históriák. Ez a címe a következő ciklusnak. Valamennyi egy-egy bölcs mondás, aforizma, vagy ha tetszik: közhely illusztrációja. Mert ami az életből hiányzik, mármár közhely. Csakhogy közhely evidenciának, elemi igazságnak a kijegecesedése. Az optimista históriák a megunt közhelyeket elevenítik életre, s még ezek a históriák emlékeztetnek bennünket leginkább a novella klasszikus változataira. Már címeikkel kimutatják jelzett természetüket: Az ember végül célhoz ér, Nincsen rózsa tövis nélkül, Addig jár a korsó a kútra!... Jellemző írás a ciklus záró darabja, az a címe, hogy Egyetértés, s az a jellemző, hogy miben értünk egyet. Egyezményes hazugságokban könnyebben, mint a valóságról alkotható elképzelésekben. Ha eddig az anyag és az író viszonyát tükrözték a novellatanulmányok, s mindig arról volt szó, mint változott meg az anyag, most — a harmadik ciklus darabjaiban — A mesterség játékai következnek. Olyan e ciklus viszonya az előbbi kettőhöz, mint a két regényé, a Napoké meg a Mindhaláligé. A Napok hőse a civil volt, a Mindhaláligé az író lett. A mesterség játékai novellái középpontjában az író áll. Most ő kínlódik, az ő hiányérzeteiről van szó, vagy éppen arról, hogy van-e hatalma az írásnak a világon (A bosszú). Ennek az elbeszélésnek az író hőse tanár is. Mint tanár (mint ember) nem tud megbirkózni a démoni megszállottsággal, s akkor megírja a novellát, amelyben átértelmezi a démonját, célt ad neki, s ami a démoniban ördögi volt, az megsemmisül. Kétféle módszerrel dolgozik Jókai Anna, ez most már igazán érzékelhető. Indukcióval éppúgy, mint dedukcióval. Egyszer az anyagból fejti ki az eszmét, s az ilyenkor mint hiány mutatkozik meg; máskor a kész eszmét szembesíti a valósággal, vagyis erre az eszmére, mint rámára feszíti az anyagot, ami kusza összevisszaság, de a rámára feszülve meg tudja mutatni magát, meg azt, hogy hol sűrűbb, hol ritkább, hol pedig egyenesen hiányos. Legtalányosabb a kötet utolsó ciklusa, a Variációk. E néhány írás metafizikai távlatú és deduktív módszerrel van kialakítva. Jókai Anna most azt csinálja, amit eddig sose csinált: evilági élményanyagát a világon túlra vetíti, s így a mítoszi gondolkodásmódhoz kerül igen közel, vagy éppen már benne is van abban. Mi van a világon túl? Jókai Annánál a makrokozmosz a metafizikai térség. S mi az élmény? Maga a hiány. S neki is az hiányzik, ami József Attilának, az érzéki világ egész. Minthogy pedig ez a lehetetlen, ezért a Variációk darabjai csak szuggesztióját érzékeltethetik az Egésznek. Itt, ezekben az érdekes kísérletekben azonban megmutatkozik az elbeszélés — a novella — eredeti természete. Akár a tragédia, az elbeszélés is a nagyepikus anyagból morzsolódott. (A tragédiák: morzsák Homérosz gazdag asztaláról!) A Variációk darabjai ezt a nagyepikus anyagot körvonalazzák, s egésze csak elvont módon ragadható meg. Róla csak fogalmunk van, képzetünk nem lehet. E végső pontra jut el Jókai Anna novellatanulmányaival, innen visszafelé viszont már egészen más arcot mutat a világ, új színekben villog elé a táj. (Szépirodalmi) BATA IMRE E |an«HHppnBKpMBng| I 4 1 ■ B I B A VUkluUuiMnS Hajnal Anna Összegyűjtött művei Nyugtázzuk örömmel a Magvető Könyvkiadó vállalkozását és Steinert Ágota gondos filológusmunkáját: halála után alig négy évvel kézbe vehettük Hajnal Anna összegyűjtött műveit, verseit, legtöbbször napra pontos keletkezési dátumozással, valamint műfordításait, emlékezéseit és tanulmányait. Az értékőrzés példás teljesítménye. Mégis most, e kétkötetes gyűjteményből is a költőre figyeltem leginkább. Hajnal Anna lényegében egyműfajú szerző, költő. Minden más — József Attiláról és Radnótiról írott emlékezései, költőtársairól szóló emlékezései, esszéi, műfordításai — csak kiegészítés, rögtönzés, híradás a költő tájékozódásáról, emberi-életrajzi kapcsolódásairól. Költő, pontosabban dalnok, azaz alanyi költő, Vas István találó jellemzésével: „Hajnal Anna sohasem beszél a verseiben, mindig énekel.” Költészetének paradox sorsa: igazán népszerű költő sohasem volt, pedig csak kezébe kellene adni az embereknek és dalaiban mindenki a maga saját fájdalmára és örömére ismerhetne. Mindazt, amit a „könnyű műfaj” olyannyiszor kompromittált, mégis amire az embereknek szükségük van, mert különben nem lenne népszerű a „könynyű műfaj”, mindazt a nagy költészet szintjén Hajnal Anna megoldotta. A primér emberi érzelmek a maguk természetes áradásával töltik meg verseit. Amikor ez sikerül, akkor érik be ez a költészet. És ez nem versenként sikerül számára, hanem korszakonként: egyszer ifjúságában, és egyszer halála előtt, halálos gyászában. Hajnal Anna is példa arra, hogy fiatalon is lehet valaki érett költő. Jellegzetes, ahogy felkészül a költői telítettségre. A forrásról vagy a Csak csendesen című versei mutatják ezt. Az objektív vers példái is lehetnének: „a vizem zöld lett, hűvös, mély titok, az esti nád itt mindig sírni fog // zizzen a szélben, alkonyaton, amíg árnyak suhannak távol dombokon .” Képvilága a mester Füst Milánt idézi és a pályatárs Weöres Sándor közeli szomszédja lehetne. De már ezekben a költői helyzetdalokban hangsúlyosabb az Én, mint a tárgy. Egy ember akar megmutatkozni: környezetéről beszél, a külvilágot szólaltatja meg, de saját kiáltásának módozatait próbálgatja. És szinte egy év sem telik el, széttörik a tárgyilagos páncél: saját érzelmei közvetlen feltörnek. „Én tovább már nem bírom, / túl nehéz lettem magamnak, / nézem felgyűlt éven át, / megáldottak és hatalmak, / szétfeszít szívemnek telje, / élet, hívtál, itt vagyok!” Íme a gáttörés, a program, és mindjárt folytatásban az egyik legpoétikusabb Hajnal Annaversrészlet: „s leborulni kényszerítenek / sziromlágy alázatok." 28