Kritika 10. (1981)
1981 / 4. szám - Mocsár Gábor: Tények? Tanú? Napló?
jezet így végződik: „A magyarországi békülni akaró pártok egyfelől herceg Windischgraetz, másfelől Kossuth utasította vissza.’’ Jóllehet, Kossuth valóban Nyári nézetei ellen beszélt, de elveit maga a parlament utasította vissza. Jó néhány felszólaló támogatta Nyárit, de amikor Palóczy korelnök feltette a kérdést: „Akik elfogadják [Nyári javaslatait], álljanak fel. (Néhányan felállnak.) Nincs elfogadva. Az ülés délután 3 órakor eloszlott.” A jegyzőkönyv olvasható Pap Dénes közlésében „A parlament Debrecenben” című könyvben, kiadták Lipcsében, 1870-ben; továbbá a kormány hivatalos lapjában, a Közlönyben, melynek Jókai rendszeres cikkírója, sőt 1849-ben egy ideig egyik szerkesztője volt, így állunk a hitelességgel. Csak azt nem értem, hogy az Utószó meg a könyv jegyzetanyaga miért siklik át ezeken, s a még további memóriazavarokon. Mert jóllehet Jókai a maga nézeteit, világnézetét rögzítette az Emléksorokban — ki tehetne ezért ma neki szemrehányást? —, de a mai olvasó kezébe adni egy tisztázatlan helyzetben írott, csupán az emlékezetre hagyatkozó írást Jókaitól anélkül, hogy az olvasót a könyvtárnyi újabb kutatási adattok szerint el ne igazítaná — ez bizony nem is tudom, mi. Itt van például a Perczel Mórnak tulajdonított levél. Jókai a szabadságharc legradikálisabb tábornokával, a „flamingó” Perczel Mórral olyan vértől csöpögő levelet „írat”, amit Perczel állítólag a Honvédelmi Bizottmánynak írt, de amelyet Jókain kívül aligha ismer más. Az igazi levél ugyanis fennmaradt, s a „Kossuth Lajos a Honvédelmi Bizottmány élén” című kiadvány II. kötetében a 15—16. oldalon olvasható. Hát ez bizony másként hangzik, mint a Jókai-féle. Tudni kell, hogy Perczel ellenezte Pest feladását, Kossuth is ellenezte, de Görgey olyan helyzetet teremtett, amely a főváros gyors elhagyására kényszerítette Kossuthot is, a parlamentet is. Perczel tolla alá ilyen sorokat ad Jókai: „Perczel erre egy furcsa levelet írt a kormánynak. »Szemökre veté, hogy Pestről oly hirtelen elfutottak, hogy ő tudja, miszerint még tovább is akarnak futni; hogy külföldre útlevelek vannak, hogy már régóta gyűjtik az aranyakat a szökésre, míg a szegény katona csak a papirospénzt kapja.« (...) A levél további tartalma így szólt: De én megtiltom Önöknek, hogy helyüket elhagyják, különben velem gyűlik meg bajuk ...’’ Stb. A fennmaradt levél idevonatkozó része viszont így szól: „Elnök úr véleményemet kérvén Pest-Buda feladása iránti tervezetük iránt, ezt röviden terjesztem elő. Budapest feladása az ország elvesztése. Senki sem fog többé engedelmeskedni az onnét eltávozottaknak. A hadsereg pedig fel fog oszlató. Ezen hadsereg, mellyben nagyobb volt a rendetlenség, miként tegnap este tapasztalán, mint az én megvert csapataimban. Én azért minden erőnknek Budára és Pestre pontosítását, ennek élethalálra védelmét kívánom. Én Budát télen át különösen be nem vehetőnek hiszem kissé jó védelem mellett. Azért is célszerű lenne ma dispositiókat tenni, hogy a magyar hadsereg újra osztályoztassék, egy része Buda, más része Pest védelmére fordíttassék, ki mindkettőnek hova szállása eleve elrendeltetvén, azok még ma vagy holnap hajnalban helyük elfoglalására parancsoltassanak. Isten mentsen meg bennünket Pest elhagyásától.” A levél keltezése 1849. jan. 1. „regvel 5 órakor”. Ekkor már kezdtek indulni az első vonatok Szolnok felé a parlamenttel. Ebben a levélben nyoma sincs az aranyaknak, meg annak, hogy „velem gyűlik meg a bajuk”. Ismervén Perczel indulatos, lobbanékony természetét, lehetséges — hisz annyi okmány elveszett —, hogy volt egy „olyan” levél is, de a jegyzetek ezúttal is cserbenhagy bennünket a hitelesség dolgában. Egy szava sincs a „furcsa” levélről, annak netáni hiteltelenségéről, nem hivatkozik a ránk maradt, hiteles levélre. . Abban igaza van, hogy Jókai menti barátait. De állítólag menti barátját, Petőfit is! Ez megint nagyon furcsa história. Ismerjük bizonyára Petőfinek azt a versét, amely így kezdődik: Dicsőséges nagy urak, / Hát hogy vagytok?” Mit ír erről Jókai? „Egy vers kezdett el cirkulálni ezen időkben, csak kéziratban, de melynek példányai villámgyorsasággal terjedtek el minden körökben. Szerzőjéül sokan Petőfit hitték, de ő nyilván nem fogadta el magáénak.” Erről a versről van szó. A sok helyütt bizony naiv Utószó azzal magyarázza Jókai emlékezetkihagyását, hogy naiv módon menteni akarta barátját, Petőfit. Aki a nagy márciusi napok után pár hónappal már egyáltalán nem tartott baráti viszonyt Jókaival, különböző, elsősorban bizonyára elvi okokból szakított vele. De mi mentenivaló lehetett Petőfin 1850-ben? ötvenegyben? Jóllehet sorsa még homályos volt, akkoriban született a legenda, hogy nem halt meg a segesvári ütközetben, de akkorra már nyomtatásban megjelentek forradalmi, királygyalázó versei; az életében utoljára megjelent Jött a halál címűből csak két sort idézzünk : „.. .Reánk lehelte rothadó lelkéből / Azt sátándühhel a gonosz király...” A döghalált. Kellett és lehetett ezt a Petőfit a „dicsőséges nagy urak”-at fenyegető verse miatt védeni? És éppen Jókainak, aki jól tudta, hogy a vers köztudottan Petőfi-vers, hiszen Egressy Gábor szavalókönyvében maradt fenn — Egressy sokszor elszavalta. Ezzel a verssel azonban más malőr is történt. Széchenyi gróf e vers kezdősoraival köszöntött rá a mágnásklub sápadozó tagjaira, mint Jókai is megírja, s ez véletlenül igaz. Széchenyi tudta, hogy a vers Petőfié Jókai nem tudta? Képtelenség. A jelenet — Széchenyi betoppan a mágnáskaszinóba, amit ő alapított — furcsa előzmény után történt. Legalábbis Jókai szerint: „A lépcsőn egy radikál hazafival, találkozott a nemes gróf. — Bon jour, citoyen Szécsényi! (Jó napot, Szécsényi polgártárs.) köszönti a grófot. — Bon jour sansculotte. (Jó napot, forradalmár polgártársi) — viszonozza a gróf komikus gunyorral.” Ez az anekdota nekem gyanús, nem azért, mintha nem eshetett volna, meg hanem azért, mert maga Széchenyi másképp ismerteti a Naplóban. (Ő is írt naplót, de mennyire másfélét!) Más a színhely, mások a szereplők. A színhely: nem a pesti mágnáskaszinó, hanem Metternich herceg bécsi szalonja. Tudni kell, hogy Metternich nemtudomhányadik felesége Zichy-Ferraris Melanie grófnő volt, Széchenyi rokona. Cenkről Széchenyi gyakran átlovagolt a nem messze levő Lébényszentmiklósra, rokonnézőbe — akkor Melanie még kislány volt, de Széchenyi volt a férfiideálja, csak úgy, gyermek módon. A gróf gyakran járt Metternich bécsi házában is — szintén rokonlátogatóba. Szoktak évődni egymással. Egy alkalommal a grófnő — hercegné — így köszöntötte a grófot „Bon jour, citoyen!” Mire Széchenyi: „Merci, delicieuse sansculotte!” (Széchenyi Naplója, 1203. o.) Ez 1848. március 6-án történt. Hogyan került át ez az évődés Metternich szalonjából a pesti mágnáskaszinóba — erre csak Jókai tudna válaszolni. No, persze, mondhatná bárki, könnyű utólag az efféle anekdotikus jelentéktelenségeket feltupírozni, s Jókait „rajtakapni”. Hát semmiben sincs igaza? Dehogy nincs! Igaza van, amikor a parlament kicsinyes, parlagi torzsalkodásait gúnyolja, amikor a katonák a civilek ellentéteit emlegeti, amikor a tábornokok széthúzását, egymás elleni, olykor gyerekes irigykedéseit felsorolja (Görgey—Guyon, Görgey—Perczel, Görgey—Dembinszky, Damjanich—Vetter), a kormány és a parlament külpolitikai tájékozatlanságát felhánytorgatja. Pompás megfigyelés az is, hogy Görgey nem volt ugyan tapintatlan Kossuthtal szemben, sőt nagy figyelemmel hallgatta a Kossuth által készített haditerveket, „egy szót sem szólt ellenök s egy szót sem teljesített belőlök”. Pontosan így van: Görgey soha sem fogadta meg Kossuth tanácsait, s szóban, nyíltan még a trónfosztás ellen sem tiltakozott. De tettekben? Jókai azt állítja, hogy Kossuth azért sietett a trónfosztással, a függetlenség kimondásával, nehogy Görgey megelőzze. Dehogy akart Görgey trónfosztást, függetlenséget Ausztriától. Békét akart, de a győztes békéjét! Kemény Zsigmond, Jókai írótársa, képviselőtársa, szintén békepárti szemtanú és túlélő, egészen mást jegyzett fel erről emlékirataiban. Melyikőjüknek higgyen az olvasó? Kemény szerint Görgey 49. május 31-én megérkezett Debrecenbe, hivatalosan, és látszat szerint azért, hogy átvegye a hadügyminisztériumot (ekkorra már hadügyminiszter is lett meg képviselő is), valójában azért, hogy előkészítsen egy állampuccsot. Vagyis a kormány lemondatása, Kossuth letartóztatása, új parlamenti választások: az új parlament kimondta volna a trónfosztás visszavonását és a megbékélést Ausztriával, a Habsburg-házzal. Görgey megdöbbenésére azonban Kossuth remek megérzéssel a parlamentet épp azon a napon feloszlatta — elnapolhatta —, a képviselők hazasiettek, szétszéledtek. A hadiszerek, a bankóprések már útban voltak az újra visszafoglalt főváros felé. Kemény Zsigmond ezt jegyezte fel: „Kossuthot vakszerencséje megmenté, mi pedig a legnagyobb bizonytalanságban maradónk.” Ő maga — Kemény — szólította fel Görgeyt, hogy katonai zsenijét, követi minőségét, hősi hírét és ötvenezer szuronyát felhasználva „tűzzön ki egy nemesebb irányt, mi pártolni fogjuk önt s többsége lesz”. Görgey azonban legyintett: „Már késő.” Kossuth tehát Kemény Zsigmond szerint nem a függetlenség és a trónfosztás kimondásában előzte meg Görgeyt, hanem az állampuccs megszervezésében, a trónfosztás „visszacsinálásában”. Csakugyan: kinek higgyen az ember? A 48—49-es emlékiratokról van szó, legszívesebben azt mondanám: egyiknek sem. Csakugyan megdöbbentő: az e korbeli memoárirodalom elég bőséges — sok százan sajnos nem tudták megírni emlékeiket, például az aradi tizenhárom sem, az egy Leiningen kivételével —, de ahány, annyiféleképpen emlékszik olykor ugyanarra az eseményre. Ha valaki ezekből a kiadványokból tájékozódik 1849-ről, az bizony nagyon elfogult „forrásmunkákhoz” nyúl. Jókai elfogultsága menthető — ő 49-beli önmagát folytatta és próbálta igazolni 1850—51-ben is. Mi azonban ma már felül tudunk emelkedni a 130 évvel ezelőtti elfogultságokon, szubjektivitásokon, önigazolásokon. Folytathatnánk sok-sok oldalon át, de minek? A végkövetkeztetés számomra mindenképpen ez: nem kell ezt a könyvet féltérden, megalázkodva fogadni. Furcsa könyv, érdemes a kiadásra, persze olyan Utószó és jegyzetapparátus kellett volna hozzá, amely a helyére teszi: a Jókai-életmű valamelyik alsó polcára. MOCSÁR GÁBOR Jókai Mór 19 KRITIKA