Kritika 11. (1982)

1982 / 7. szám - Tarján Tamás: Csörsz István: Kék a tenger - Koltai Tamás: Molnár Ferenc: Liliom

gyencnő ágya. Ez a tömb azonban piedesz­­tálnak túl széles és lapos, ágynak túlságosan magas, a sátáni tervek kifőzésére alkalmas óriási miniszteri íróasztalként viszont való­ban jelkép. Aránytalansága egyébként meg­nehezíti a járásokat is, és egyes jelenetek be­állításánál is kényszerű következetlenségeket okoz. ZAPPE LÁSZLÓ Csörsz István: Kék a tengerA­ ki beül a Thália Stúdió nézőterére, ezen az előadáson tíz-tizenöt esztendőt hin­tázik vissza az időben. A hatvanas évek közepén-végén voltak jellegzetesek — s ak­kor népszerűek is — az olyan történetek, mint a Kék a tenger. Generációs konfliktus az életüket eltékozló, áthazudó (álmaikat föl­adó vagy illúziókat kergető) szülők s a kímé­letlen őszinteség jegyében föllépő, formátlan indulatú fiúk, lányok között — ez volt az újabb magyar epika korai szakaszának ural­kodó novellatémája. Segédmunka, csavargás, erőszak, börtön, alkohol, korai halál jobbá­ra a beat-irodalom mintáitól örökölt színező elemként került rá erre a heves nemzedéki összecsapásra, amely lényege szerint az 1945 utáni hazai társadalomfejlődésben gyökered­zett. A „másképpen élni” morális vágya for­dította szembe a fiatal hősöket apjukkal-any­­jukkal, harcuk azonban — erkölcsi, szociális, egzisztenciális vagy egyéb fogódzó híján — legtöbbször kudarcba torkollott, hamar össze­­csuklottak, vagy fölégették maguk körül a te­repet. Csörsz István, bár ma ritkábban publikál s kisebb figyelem övezi munkáját, 1970 táján e problémakör legismertebb megszólaltatói közé tartozott, s a legsikeresebbek közé is. Sírig tartsd a pofád című könyvének nimbu­sza máig sem foszlott szét. Most színre vitt első drámája is ehhez a lázadó világhoz kötő­dik szemléletében, s a pár évvel ezelőtti Csörsz-elbeszélésekhez jellem- és környezet­­rajzában. Első dráma? A bemutatás időpontját tekint­ve igen. Talán fogantatásában is az. A végered­mény viszont olyasféle kevert mű, amelyen jól fölismerhető nyomokat hagytak az évek. Bár semmiféle bizonyíték, adat nem áll a ren­delkezésemre, azt hiszem, hat-nyolc esztende­je írt darabot gyúrt át a szerző, s valószínű­leg nem is először. Különböző rétegek üleped­nek egymásra, nem is mindig zavartalanul. Beat és diszkó, Beatles és Beatrice, Guevara és ragasztózás, matróznak állni és hi-fi to­ronyra sóvárogni — ezek az informatív jel­zések eltérő, jellegükben szembeforduló kor­szakokat villantanak föl. Az 1974-ben ját­szódó, de utalásaival 1982-höz igazított darab az elmúlt évtized egészét kívánná átfogni — s éppen ezzel kelt némi zavart, összemos, el­­bizonytalanít a fiatal szereplők lázadását — illetve tunyaságát — illetően. A szülő­szereplőket, egyéniségüket kevésbé érinti az idő: életük legfontosabb eseményei, a húsz-harminc évvel ezelőtti múltban — a világháború alatt, az országépítés kezdeti pe­riódusában — lejátszódtak. Aktivitásuk már csupán látszat, vagy tévesztett program; az a legtisztességesebb, ha legalább beletörődnek kallódásukba, hullásukba. Csörsz írói tehet­sége az „öregek” ábrázolásában mutatkozik legelőnyösebb oldaláról. A barlangszobája sö­tétjébe bújt, kedvesen és masszívan alkoholis­ta — a kontraszt kedvéért Cézárnak keresz­telt — apát Buss Gyula mesteri jellemteremtő készséggel hozza színre. Majdnem ilyen jó a zavaros múltú, önző és karriervágyó, mégis esendő anya szerepében a végre ismét méltó feladatra talált Hacser Józsa. Szalayt, a ká­der-apát György László egysíkúbban, de meg­győzően játssza. A jellemfestés tehát erőssége Csörsznek, amíg az idősebbekről van szó, s amíg a jelle­meket nem kell — kiemelve őket önkörükből — szituációkba helyezni. Nemegyszer sablono­sak, falsul harsányak, hiteltelenül elrajzol­tak a helyzetek, alakok. S bár bizonyára az ifjabb színészekből sem hiányzott a kezdő drámaírót tapintattal segítő művészi kollegia­litás, ők megközelítőleg sem olyan invenciózus partnerek, mint Hacser Józsa, Buss Gyula és György László. Geréb Attila m. v., a nemi erőszak miatt töltött hosszú börtönbüntetésé­ből épp most szabadult fiú, a tanulmányait egyébként a Képzőművészeti Főiskolán foly­tatott Zsolt elromantizált figurájában (egykor a saját anyja jelentette őt föl a tettéért, s ez persze most derül ki...) ugyanazokkal a gon­dokkal küszködik, mint korábban, a József Attila Színházban a Rozsdatemető ifj. Hábet­­ler Jánosát megformálva, túlzásig poentírozza eszközeit, s bár hangos és dinamikus, mégsem eléggé megragadó és hiteles. A húgát, Katit életre keltő Jani Ildikó kislányos törékeny­ségével egyedi jelenség a budapesti színpa­dokon, de végre belülről is el kellene játsza­nia szerepeit. A börtönbeli cimbora, Felemás csak futólag s indokolatlanul tűnik föl. S. Tóth Józsefen most is látszik, hogy kihaszná­latlan tartalékait mozgósítani lehetne vala­mely jelentősebb karakterben. Sajnos Dimu­­lász Miklós tovább rontja a Szalay fiú eleve hamis figuráját. E­lőre tudható cselekmény menetével nem kavar föl, kevéssé igényes drámai nyel­vével nem bilincsel le a Kék a tenger­ szándékával, miliőjével, s főként egy-egy si­került portréjával viszont megnyeri a néző rokonszenvét. Ebben része van Romhányi László rendezőnek is, aki az elmúlt egy-két év balsikerű vállalkozásai és tétovaságai után most újra jó színvonalon dolgozott. Székely Piroska díszletei között főként a játék han­gulatát tudta megteremteni. A szereplők ész­szerű mozgatásával hozzájárult az apa- és anya­figura megemelkedéséhez. Ágnes, az anya — izgága alkatából eredően — folyton keresztül-kasul rohangászik, tevékenykedik a lakásban, hogy a fontos pillanatokra mindig a kerek ebédlőasztal jelezte, hangsúlyos közép­pontban kössön ki. Cézár nagy ritkán merész­kedik elő abból a zugból, ahová egy pilla­nat alatt visszahátrálhat a saját kis szobájá­nak családi bajoktól, külvilági perpatvaroktól óvó menedékébe, ki tudja, mit érő kottái, szerzeményei közé. Érdekes, hogy a fiatal ren­dező is a fiatal szereplők — nagyjából­ kor­társai — irányításában bizonytalanodik el, ezért szerencsétlenkednek annyit a hányaveti, a helyet nem találó, a világfájdalmas ülés, ál­lás pózainak és pozícióinak keresgélésével. A jelenetek előtt és után. Krónikásként Tolcsvay Béla lép színre gitárjával. Verse, éneke teljesen független a darabtól; afféle, a Tháliában szokásos show-fogás. Rokonszenv­­vel, szeretettel fogadja őt is a maroknyi kö­zönség — s mint ahogy a másik két szereplő nem, úgy ő sem tud, egyszemélyben, vérbeli drámát teremteni TARJÁN TAMÁS Hacser­­Tesiia és Geréb Attila Csörsz István darabjában Molnár Ferenc: Liliom L iliom (Lukáts Andor) a szolnoki Sziglige­ti Színház előadásában hullámvasúton "érkezik a mennyországba. Olyan ötlet ez, amely egy teljes szemléletet képes átvilágí­tani, s mindjárt magyarázattal is szolgál arra, miért lett Babarczy László rendezése az elmúlt színházi évad egyik legjobbja. A hullámvasút ugyanúgy a Liget része, mint a ringlispíl, ugyanúgy természetes környezet a hintásle­­gény számára. De a ringlispíl a csiricsáré ha­zugságok világa, a hullámvasút fából ácsolt szerkezete pedig az illúziótlan valóságé. Ez a faácsolat, amely Donáth Péter tervei szerint betölti az egész hátsó színpadot, mindenek­előtt stílust ad az előadásnak. Mint annak ide­jén Efrosz Sirály-rendezésének díszlete: egy krikettpálya, amely zord deszkapalánkjával gátat vetett a hagyományos csehovi nosz­talgiának. Molnár Ferenc világhírű Liliomának szük­sége van erre a tárgyilagos szemléletre, hogy megmeneküljön a giccsgyanútól. Nem maga a történet szirupos — a kiscseléd és a hin­­táslegény szemérmes szerelme —, hanem az, ahogyan Molnár elmeséli. Tökéletes szakmai tudással. Nem az „életből”, hanem az „iroda­lomból”. Mesterséges költői hímport szórva a csinált egyszerűségű beszédfordulatokra. Az olyanokra, mint a „szívszerelme” meg a „szí­vem joga”. Különösen a mennyországi jelenet­ben önti el a darabot az édeskésség. Az elő­adás nagy találmányainak egyike, hogy Li­liom mennyországa nem a párás szemű szerző által elégtételként adományozott rózsaszínű felhőcskén honol, hanem a saját világában, ahová hullámvasúttal lehet érkezni. (A darab mélyebb, szociográfiai hitelére vall, hogy a századelő nincstelenjeinek „földi mennyorszá­gaként” Ficsur is Amerika képét rajzolja föl. De nem a felhőkarcolók csillogó Amerikáját, hanem a tisztességes megélhetését. Liliom kérdésére ugyanis, hogy mi van Amerikában, Ficsur így felel: „Gyáripar.”) Mihaszna kérdés, hogy meg szabad-e tisz­títani a Liliomot a ráfújt hamisarany-flitter­­től, ha a levakart felület alól kibontakozó darabban valódi költőiséget, valódi sorsokat, röviden szólva: lírai realizmust fedezünk föl. S hogy a „cukorbetegségben” szenvedő világ­hírű színmű teljesen fölépüljön, a rendező meg a dramaturg végrehajtott egy veszélyes­nek látszó átültetési operációt. A hét képből álló darab ötödik képét — Liliom halálát — az előadás legvégére helyezte. A mennyor­szági jelenet és a tizenhat évvel későbbi földi „látogatás” után. A „mennyország” és a „visz­­szatérés” így nem valami gyanúsan érzelgős — egyszersmind irodalmias — tündérmese, hanem mindössze néhány végtelenné tágított perc: a haldokló lázálma. Nem igazságosztó írói fogás, hanem Liliom lelkének belső ki­­vetülése, hitelesen emberi dráma. Kell-e mondani, hogy ez a dramaturgiai művelet — amely megajándékozza Molnárt a darab születésekor még nem ismert időfel­­bontásos technikával — mennyire a mű ere­deti szelleméből fakad, s milyen mértékben gazdagítja?! Hogy Liliom haláltusájában fel­törő suta vallomása és Juli halottsirató sza­vai („te csak most aludjál, Liliom”) mennyire fölszívják az előzménnyé tett szituációk em­beri tartalmát, „mellesleg” megoldva a szer­kezetileg széteső darab lezárását? Ha van rá eset, hogy a szerző síron túl hálás lehet a színháznak, akkor ez az. Babarczy nem túloz, amikor azt állítja, hogy ma Molnár is így írná meg a Liliomot. A realitás mint átfogó szemlélet új dimen­ziókat nyit a szereplők előtt. Lukáts Andor Lilioma végre megszabadulhat a kissé művi hintá­slegény-romantikától. Nem illenek rá, szerencsére, Muskátné erősen Molnár-ízű sza­vai: „Művész vagy te. Nem vagy te tisztes­séges ember.” Lukáts Lilioma nem művész, nincs csíkos trikója (hiányolják is a „békebe­li nézők”, holott Tordai Hajnal jelmezeinek legnagyobb erénye a ligeti folklór vásáriassá­­gát elűző, „szociológiailag” hiteles, köznapi hordhatóság, bár épp a címszereplő túl 34

Next