Kritika 11. (1982)
1982 / 7. szám - Tarján Tamás: Csörsz István: Kék a tenger - Koltai Tamás: Molnár Ferenc: Liliom
gyencnő ágya. Ez a tömb azonban piedesztálnak túl széles és lapos, ágynak túlságosan magas, a sátáni tervek kifőzésére alkalmas óriási miniszteri íróasztalként viszont valóban jelkép. Aránytalansága egyébként megnehezíti a járásokat is, és egyes jelenetek beállításánál is kényszerű következetlenségeket okoz. ZAPPE LÁSZLÓ Csörsz István: Kék a tengerA ki beül a Thália Stúdió nézőterére, ezen az előadáson tíz-tizenöt esztendőt hintázik vissza az időben. A hatvanas évek közepén-végén voltak jellegzetesek — s akkor népszerűek is — az olyan történetek, mint a Kék a tenger. Generációs konfliktus az életüket eltékozló, áthazudó (álmaikat föladó vagy illúziókat kergető) szülők s a kíméletlen őszinteség jegyében föllépő, formátlan indulatú fiúk, lányok között — ez volt az újabb magyar epika korai szakaszának uralkodó novellatémája. Segédmunka, csavargás, erőszak, börtön, alkohol, korai halál jobbára a beat-irodalom mintáitól örökölt színező elemként került rá erre a heves nemzedéki összecsapásra, amely lényege szerint az 1945 utáni hazai társadalomfejlődésben gyökeredzett. A „másképpen élni” morális vágya fordította szembe a fiatal hősöket apjukkal-anyjukkal, harcuk azonban — erkölcsi, szociális, egzisztenciális vagy egyéb fogódzó híján — legtöbbször kudarcba torkollott, hamar összecsuklottak, vagy fölégették maguk körül a terepet. Csörsz István, bár ma ritkábban publikál s kisebb figyelem övezi munkáját, 1970 táján e problémakör legismertebb megszólaltatói közé tartozott, s a legsikeresebbek közé is. Sírig tartsd a pofád című könyvének nimbusza máig sem foszlott szét. Most színre vitt első drámája is ehhez a lázadó világhoz kötődik szemléletében, s a pár évvel ezelőtti Csörsz-elbeszélésekhez jellem- és környezetrajzában. Első dráma? A bemutatás időpontját tekintve igen. Talán fogantatásában is az. A végeredmény viszont olyasféle kevert mű, amelyen jól fölismerhető nyomokat hagytak az évek. Bár semmiféle bizonyíték, adat nem áll a rendelkezésemre, azt hiszem, hat-nyolc esztendeje írt darabot gyúrt át a szerző, s valószínűleg nem is először. Különböző rétegek ülepednek egymásra, nem is mindig zavartalanul. Beat és diszkó, Beatles és Beatrice, Guevara és ragasztózás, matróznak állni és hi-fi toronyra sóvárogni — ezek az informatív jelzések eltérő, jellegükben szembeforduló korszakokat villantanak föl. Az 1974-ben játszódó, de utalásaival 1982-höz igazított darab az elmúlt évtized egészét kívánná átfogni — s éppen ezzel kelt némi zavart, összemos, elbizonytalanít a fiatal szereplők lázadását — illetve tunyaságát — illetően. A szülőszereplőket, egyéniségüket kevésbé érinti az idő: életük legfontosabb eseményei, a húsz-harminc évvel ezelőtti múltban — a világháború alatt, az országépítés kezdeti periódusában — lejátszódtak. Aktivitásuk már csupán látszat, vagy tévesztett program; az a legtisztességesebb, ha legalább beletörődnek kallódásukba, hullásukba. Csörsz írói tehetsége az „öregek” ábrázolásában mutatkozik legelőnyösebb oldaláról. A barlangszobája sötétjébe bújt, kedvesen és masszívan alkoholista — a kontraszt kedvéért Cézárnak keresztelt — apát Buss Gyula mesteri jellemteremtő készséggel hozza színre. Majdnem ilyen jó a zavaros múltú, önző és karriervágyó, mégis esendő anya szerepében a végre ismét méltó feladatra talált Hacser Józsa. Szalayt, a káder-apát György László egysíkúbban, de meggyőzően játssza. A jellemfestés tehát erőssége Csörsznek, amíg az idősebbekről van szó, s amíg a jellemeket nem kell — kiemelve őket önkörükből — szituációkba helyezni. Nemegyszer sablonosak, falsul harsányak, hiteltelenül elrajzoltak a helyzetek, alakok. S bár bizonyára az ifjabb színészekből sem hiányzott a kezdő drámaírót tapintattal segítő művészi kollegialitás, ők megközelítőleg sem olyan invenciózus partnerek, mint Hacser Józsa, Buss Gyula és György László. Geréb Attila m. v., a nemi erőszak miatt töltött hosszú börtönbüntetéséből épp most szabadult fiú, a tanulmányait egyébként a Képzőművészeti Főiskolán folytatott Zsolt elromantizált figurájában (egykor a saját anyja jelentette őt föl a tettéért, s ez persze most derül ki...) ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint korábban, a József Attila Színházban a Rozsdatemető ifj. Hábetler Jánosát megformálva, túlzásig poentírozza eszközeit, s bár hangos és dinamikus, mégsem eléggé megragadó és hiteles. A húgát, Katit életre keltő Jani Ildikó kislányos törékenységével egyedi jelenség a budapesti színpadokon, de végre belülről is el kellene játszania szerepeit. A börtönbeli cimbora, Felemás csak futólag s indokolatlanul tűnik föl. S. Tóth Józsefen most is látszik, hogy kihasználatlan tartalékait mozgósítani lehetne valamely jelentősebb karakterben. Sajnos Dimulász Miklós tovább rontja a Szalay fiú eleve hamis figuráját. Előre tudható cselekmény menetével nem kavar föl, kevéssé igényes drámai nyelvével nem bilincsel le a Kék a tenger szándékával, miliőjével, s főként egy-egy sikerült portréjával viszont megnyeri a néző rokonszenvét. Ebben része van Romhányi László rendezőnek is, aki az elmúlt egy-két év balsikerű vállalkozásai és tétovaságai után most újra jó színvonalon dolgozott. Székely Piroska díszletei között főként a játék hangulatát tudta megteremteni. A szereplők észszerű mozgatásával hozzájárult az apa- és anyafigura megemelkedéséhez. Ágnes, az anya — izgága alkatából eredően — folyton keresztül-kasul rohangászik, tevékenykedik a lakásban, hogy a fontos pillanatokra mindig a kerek ebédlőasztal jelezte, hangsúlyos középpontban kössön ki. Cézár nagy ritkán merészkedik elő abból a zugból, ahová egy pillanat alatt visszahátrálhat a saját kis szobájának családi bajoktól, külvilági perpatvaroktól óvó menedékébe, ki tudja, mit érő kottái, szerzeményei közé. Érdekes, hogy a fiatal rendező is a fiatal szereplők — nagyjából kortársai — irányításában bizonytalanodik el, ezért szerencsétlenkednek annyit a hányaveti, a helyet nem találó, a világfájdalmas ülés, állás pózainak és pozícióinak keresgélésével. A jelenetek előtt és után. Krónikásként Tolcsvay Béla lép színre gitárjával. Verse, éneke teljesen független a darabtól; afféle, a Tháliában szokásos show-fogás. Rokonszenvvel, szeretettel fogadja őt is a maroknyi közönség — s mint ahogy a másik két szereplő nem, úgy ő sem tud, egyszemélyben, vérbeli drámát teremteni TARJÁN TAMÁS HacserTesiia és Geréb Attila Csörsz István darabjában Molnár Ferenc: Liliom L iliom (Lukáts Andor) a szolnoki Szigligeti Színház előadásában hullámvasúton "érkezik a mennyországba. Olyan ötlet ez, amely egy teljes szemléletet képes átvilágítani, s mindjárt magyarázattal is szolgál arra, miért lett Babarczy László rendezése az elmúlt színházi évad egyik legjobbja. A hullámvasút ugyanúgy a Liget része, mint a ringlispíl, ugyanúgy természetes környezet a hintáslegény számára. De a ringlispíl a csiricsáré hazugságok világa, a hullámvasút fából ácsolt szerkezete pedig az illúziótlan valóságé. Ez a faácsolat, amely Donáth Péter tervei szerint betölti az egész hátsó színpadot, mindenekelőtt stílust ad az előadásnak. Mint annak idején Efrosz Sirály-rendezésének díszlete: egy krikettpálya, amely zord deszkapalánkjával gátat vetett a hagyományos csehovi nosztalgiának. Molnár Ferenc világhírű Liliomának szüksége van erre a tárgyilagos szemléletre, hogy megmeneküljön a giccsgyanútól. Nem maga a történet szirupos — a kiscseléd és a hintáslegény szemérmes szerelme —, hanem az, ahogyan Molnár elmeséli. Tökéletes szakmai tudással. Nem az „életből”, hanem az „irodalomból”. Mesterséges költői hímport szórva a csinált egyszerűségű beszédfordulatokra. Az olyanokra, mint a „szívszerelme” meg a „szívem joga”. Különösen a mennyországi jelenetben önti el a darabot az édeskésség. Az előadás nagy találmányainak egyike, hogy Liliom mennyországa nem a párás szemű szerző által elégtételként adományozott rózsaszínű felhőcskén honol, hanem a saját világában, ahová hullámvasúttal lehet érkezni. (A darab mélyebb, szociográfiai hitelére vall, hogy a századelő nincstelenjeinek „földi mennyországaként” Ficsur is Amerika képét rajzolja föl. De nem a felhőkarcolók csillogó Amerikáját, hanem a tisztességes megélhetését. Liliom kérdésére ugyanis, hogy mi van Amerikában, Ficsur így felel: „Gyáripar.”) Mihaszna kérdés, hogy meg szabad-e tisztítani a Liliomot a ráfújt hamisarany-flittertől, ha a levakart felület alól kibontakozó darabban valódi költőiséget, valódi sorsokat, röviden szólva: lírai realizmust fedezünk föl. S hogy a „cukorbetegségben” szenvedő világhírű színmű teljesen fölépüljön, a rendező meg a dramaturg végrehajtott egy veszélyesnek látszó átültetési operációt. A hét képből álló darab ötödik képét — Liliom halálát — az előadás legvégére helyezte. A mennyországi jelenet és a tizenhat évvel későbbi földi „látogatás” után. A „mennyország” és a „viszszatérés” így nem valami gyanúsan érzelgős — egyszersmind irodalmias — tündérmese, hanem mindössze néhány végtelenné tágított perc: a haldokló lázálma. Nem igazságosztó írói fogás, hanem Liliom lelkének belső kivetülése, hitelesen emberi dráma. Kell-e mondani, hogy ez a dramaturgiai művelet — amely megajándékozza Molnárt a darab születésekor még nem ismert időfelbontásos technikával — mennyire a mű eredeti szelleméből fakad, s milyen mértékben gazdagítja?! Hogy Liliom haláltusájában feltörő suta vallomása és Juli halottsirató szavai („te csak most aludjál, Liliom”) mennyire fölszívják az előzménnyé tett szituációk emberi tartalmát, „mellesleg” megoldva a szerkezetileg széteső darab lezárását? Ha van rá eset, hogy a szerző síron túl hálás lehet a színháznak, akkor ez az. Babarczy nem túloz, amikor azt állítja, hogy ma Molnár is így írná meg a Liliomot. A realitás mint átfogó szemlélet új dimenziókat nyit a szereplők előtt. Lukáts Andor Lilioma végre megszabadulhat a kissé művi hintáslegény-romantikától. Nem illenek rá, szerencsére, Muskátné erősen Molnár-ízű szavai: „Művész vagy te. Nem vagy te tisztességes ember.” Lukáts Lilioma nem művész, nincs csíkos trikója (hiányolják is a „békebeli nézők”, holott Tordai Hajnal jelmezeinek legnagyobb erénye a ligeti folklór vásáriasságát elűző, „szociológiailag” hiteles, köznapi hordhatóság, bár épp a címszereplő túl 34