Kritika 11. (1982)
1982 / 10. szám - Vámos László: A Nemzeti Színház - másfél évszázad küszöbén, I.
A Nemzeti Színházmásfél évszázad küszöbéi g. Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós... — mondja Vörösmarty, mielőtt belép gondolatainak könyvtárába. Mint már annyiszor, ma ismét új fejezet kezdődik „könyvtárunk”, a Nemzeti Színház történetében. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy az új vezetés belépőjét megfogalmazzam. Nem először lépek be ide. Nézőként 1940- től, főiskolásként 1946-tól itt statisztáltam, asszisztenskedtem, majd közvetlenül a főiskola után az 1950—51-es szezonra le is szerződtetett a Nemzeti Színház segédrendezőnek. Munkára már nem került sor, kölcsönadott a színház Debrecenbe a főrendezőnek. Mikor onnan 1951 tavaszán visszajöttem, éppen a Bánk bán rendezése után, a Katonadráma felújítására készült a Nemzeti is, és Major Tamás társrendezőként maga mellé vett. Ekkor kérdezte a Tiborcot próbáló Makláry Zoltán: „Kegyed már rendező vagy még csak főrendező?” Szívem szerint itt maradtam volnasegédrendezőnek is, de nem így történt. A nagy káderdaráló „csak” főrendezőt csinált belőlem. De valójában én a későbbi években is mindig úgy dolgoztam, mintha a Nemzeti Színházban volnék. Debrecenben, az Ifjúsági Színházban, majd a Madách Színházban — talán még az Operettben is —, legutóbb pedig a Népszínházban. Eddigi repertoárom, amelyet rendeztem — sikeresen vagy sikertelenül —, a Nemzeti Színház repertoárjába illik leginkább. A személyesnek tűnő bevezetés azt példázta, hogy nemcsak a munkakönyvem 1950- es első és 1982-es utolsó munkaviszonya a Nemzeti Színház, hanem a kettő között eltelt 32 esztendő minden állomáshelye egy eszményi Nemzeti Színház megvalósításának szárnypróbálgatása volt. 1940 óta szinte minden előadást láttam itt, szinte valamennyi színésszel, rendezővel, tervezővel, sőt műszaki kollégával találkoztam már pályám során. Figyeltem életüket, munkájukat, mert az a bizonyos „belső hang” azt súgta: írtamnak ide kell visszakanyarodnia. Mit értek azon, hogy eszményi Nemzeti Színház? Mi határozza meg döntően egy színház minőségét? Először kapcsolata az élő nemzeti drámairodalommal, általában a műsora. Másodszor társulata, színművészeinek összetétele, Hevesi Sándor felkészültsége, ízlése, ütőképessége. Ki lehet-e osztani a darabokat? Harmadszor a rendezők, tervezők, dramaturgok, a színház művészi irányítói, ha különböző nyelveken is, de lényegében ugyanazt akarják-e mondani, azonos-e világnézetük? Végül, de nem utoljára, a színház elképzelései találkoznak-e a közönséggel, kell-e a műsor, szeretik-e a színészeket, hajlandók-e befogadni a színház előadásait, van-e bizalmuk a kínált ételek, esetleg új ízek iránt? Vesznek-e jegyet a pénztárnál? Ezek a kérdések várnak válaszra, ezeken kell gondolkodni, újra tanulmányozva csaknem másfél évszázad tapasztalatait, újra átélve a személyes emlékeket, a közvetlen múltat, hogy a hagyományokon, elődeinken okulva tervezzük a jövőt. Tegnap este volt a 145-ik évfordulója a Pesti Magyar Színház — későbbi nevén Nemzeti Színház megnyitásának. A színház első és mai napig érvényes célkitűzése az önálló magyar drámairodalom megteremtése, és — 1837-ben — a magyar nyelv védelme a hivatalos német nyelv ellenében. Ezek a célkitűzések voltak politikai-szellemi előkészítői 1848-nak. Két olyan év is volt (1843-tól 45-ig), mialatt 28 eredeti magyar bemutatót tartott a színház — köztük több napjainkig érvényes műsordarabot. Ugyanakkor a világirodalom klasszikusai és a kor szórakoztató darabjai is szerepelnek a repertoáron az operák, majd operettek, népszínművek mellett, mert majd fél évszázadig ezeknek műsoron tartása is az egyetlen magyar nyelvű pesti színház, a Nemzeti Színház feladata volt, eklektikus műsorán tartva a legsúlyosabb nemzeti kérdéseket érintő műveket és a csak szórakoztató, sokszor triviális közönségcsalogató darabokat egyaránt. Így az első szezonban átlag kétnaponta tartott bemutatót a színház, összesen 170-et. Ez az elképzelhetetlenül nagy szám néhány év után ötven-hatvan bemutatóra „csökkent”. Már az első év műsorán szerepel Shakespeare, Victor Hugo mellett Schiller és Lessing is, bizonyítva, hogy nem a haladó német irodalomtól, hanem a német nyelvtől, a német színjátszóstílustól akar elszakadni a magyar színház. Ez sem ment egyik napról a másikra, a kor népszerű szórakoztató darabjai zömmel német eredetűek voltak. A szabadságharc bukása után Szigligeti, majd Paulay igazgatása alatt az 1870-es, 80-as években újabb lendületet kap a magyar dráma ügye. Elsősorban a Csongor és Tünde, később a Tragédia színreállításával, továbbá Csiky Gergely és vele a magyar polgári dráma megjelenésével a Nemzeti színpadán. Madách könyvdrámájából Paulay hite minden idők legnagyobb magyar színpadi sikerét hozta létre. Jövőre, 1983. szeptember 21-én lesz 100 éves évfordulója első nemzeti színházi bemutatójának. Amikor a Tragédiát a következő év műsorára tűztük, nemcsak a jubileum kihívásának teszünk eleget, hanem annak a hitünknek, hogy a Tragédia — a Bánkkal, Csongorral együtt — sohasem hiányozhat játékrendünkről. Az évkönyvek szerint 1972-ben ment utoljára. A Tragédia 100 éves színpadi pályafutása során először történt, hogy több mint tíz éven át nem láthattuk Madách remekét a Nemzeti Színházban. Az új magyar dráma szempontjából a következő korszak legérdekesebb szezonja Ambrus Zoltán igazgatásának, Hevesi főrendezőségének első éve, 1917—18. Novembertől áprilisig Móricz Pacsirtaszó; Bródy Amada; Herczeg Árva László király; Molnár Úri divat; Szomory II. József császár; és még két mű mint eredeti bemutató szerepel műsoron. A bemutatók száma ekkor már csak 14. A következő években megjelenik Barta Lajos, Gábor Andor, Szép Ernő, Zilahy és Bibó Lajos is, igaz, Pekár Gyulának is jut hely a Nemzeti színpadán. Elsősorban Hevesi érdeme Shakespeare, Moliére mellett Gogol, Tolsztoj, Shaw, Ibsen, Csehov, Turgenyev, Hauptmann, Strindberg, Pirandello, D’Annunzio beépítése a világirodalmi repertoárba. 1924-ben megnyílik a Nemzeti Kamara Színháza, és a háború utáni dekonjunktúra az évi bemutatószámot ismét 40 fölé emeli a két színházban. Hevesi igazgatása alatt van olyan esztendő, amikor a repertoárral együtt nyolcvan mű van műsoron. Előfordul, hogy egyetlen előadás kedvéért kerül sor egy felújításra. Ez a nagy repertoár és a kasszaszempont ismét felhígítja a műsort. 1927—28-ban Csathó Kálmán három darabbal is szerepel, és a maga helyén nagyszerű, de nem éppen nemzeti színházi Kacsóh-operett, a János vitéz is műsorra kerül Fedák Sári vendégfelléptével, két héttel az Antigoné felújítása után. A kompromisszumok ellenére Hevesi Shakespeare, Moliére, Ibsen ciklusokat hirdetett és Móricz Zsigmondot megnyerte a színpad számára. Németh Antal 1935-től kezdődő, majd tízéves korszakának objektív elemzése még várat magára. Műsora erősen többarcú. Eleget tesz a Horthy-kurzus irányvonalának, a keresztény nacionalista ideológia kívánalmainak. Ugyanakkor főként első éveiben a Vígszínház, a magánszínházak polgári és nagypolgári közönségének megnyerésére is törekszik, így kerül műsorára többek között Földes Imre, Harsányi Zsolt, Bókay János. A magyar és világirodalom klasszikusait imponálóan széles körben tartotta repertoáron. Shakespeare ciklusa 39—40-ben már tíz művet ígér. A Tragédiát háromszor újította fel. Dramaturgiájának legnagyobb érdeme Németh László, Tamási Áron, Illés Endre, Márai Sándor, Kodolányi János drámaírói pályájának elindítása. Illyés Gyula A tű foka című első drámáját is hirdeti, előadására már nem kerül sor. Fordításokkal azonban megbízza Szabó Lőrinccel, Áprily Lajossal, Orbók Attilával, Jankovich Ferenccel együtt. Működése második felében mind jobban eltávolodik a hómani vonaltól, nemcsak szemet huny a nemzeti színházi baloldali fiatalok tevékenységének, hanem segíti művészi kibontakozásukat. Már a háború alatt, 1942-ben mutatja be a huszonnégy éves Hubay Miklós Hősök nélküljét Márai Kassai polgárokját, 1943-ban Asztalos István A fekete macska című drámáját, és közvetlenül a német megszállás előtt a Fatornyokat. Nagyon érdekes a bemutatók statisztikai része. Az első évadokban 36—37 mű szerepelt a Nemzeti színpadán, ebből 20—24 bemutató volt. Amikor 1941—42-ben először váltottam bérletet a Nemzetibe, 20 előadásra szólt. Később 16-ra, illetve 14-re csökkent ez a szám. Ebből 6—10 volt eredeti magyar bemutató. Figyelemre méltó, hogy ifjúsági és munkásbérlete is volt a színháznak. A felszabadulás utáni első szezonban is 10—12 bemutatót tartott a nagyszínház és 5—6-ot a Kamara. Ez a szám 1950 körül már csak 5—6 új nagyszínházi és 4—5 kamaraszínházi bemutatóra csökkent. Az ellenforradalom előtti években a 4—4 bemutató vagy bemutatószámba menő felújítás volt a rendszeres. Ez napjainkig tartja magát. Az évi bemutatószám és a repertoár — elsősorban az új magyar dráma — összefüggéséről, mint egyik legfontosabb kérdésünkről, később essen szó. A felszabadulással a Nemzeti Színház feladata és helyzete gyökeresen megváltozott. Története során először jutott tudat- és ízlésformáló szerephez a legszélesebb rétegek, számára. A felszabadulástól az ellenforradalomig eltelt 11 évben a Nemzeti Színházban tanult meg az új közönség „színházul”, és a régi színházjára haladó értelmiség is olyan élményekhez jutott, amelyekhez hasonlóakban igen kevésszer volt része a magyar színháztörténet során. Ennek a korszaknak nem a dráma, hanem az előadás, és az előadások száma a jellemzője. Igaz, új, nélkülözött színek is kerültek a műsorba. Háy Gyula emigrációban írott két drámája, a Tiszazug és az Isten, császár, paraszt; Déry Tibor, Kassák Lajos színdarabjai mellett. A Lélekbúvár 1948-as bemutatójától Illyés Gyula szinte háziszerzője a Nemzetinek, elsősorban Gellért Endrével, Benedek Andrással együttműködve. A Tiszták lesz a tizedik Illyés-mű színpadunkon, amellyel élő klasszikusunk 80-ik születésnapját is köszöntjük. 1945 után szólal meg először Gorkij, Gribojedov, hosszú idő után ismét Csehov, Osztrovszkij, Gogol, azután Beaumarchais, Shaw és mindenekelőtt Shakespeare, Moliére. 1947—48-ban a több épületben tartott 18 bemutatóból három Shakespeare, három Shaw, két Moliére, a Tragédia, a Bánk bán, a Tempefői, a Cseresnyéskert, továbbá Szimonov orosz kérdése, Déry, Kassák, Balázs Béla, Seribe művei, és Caldwell Dohányföldek című drámája. Ez utóbbi egyike annak a kortárs dráma típusnak, amely a háború alatt tiltott listán volt, így került műsorra a szovjet szerzők mellett O’Neill, Hemingway, Pristley, Cocteau, Sartre, Salacrou is néhány évre, majd ismét tilalmi listára kerültek. 1950-től 1955-ig a kortárs irodalmat kizárólag szovjet és népi demokratikus írók képviselték, többségükben sematikus, a személyi kultusznak megfelelő művekkel. De akadt közöttük igazán értékes, mint a Ljubov Jarovaja, a Boldogság és igazán sikeres, mint a többször felújított Viharos alkonyat. 1950 és 55 között elsősorban három Illyés-mű: az Ozorai példa, a klasszikussá lett Fáklyaláng és a Távétevők című egyfelvonásos, két Urbán Ernő darab: a Tűzkeresztség, az Uborkafa, mint az első, nehezen létrejött szatíra és egy egyfelvonásos, a Párviadal, Nagy Lajos Új vendég érkezett és Déry Tibor Talpsimogatójával egy műsorban. Szabó Pál Nyári zápor, Gyárfás Miklós Hatszáz új lakás, Háy Gyula Romok és az Élet hídja jelzik a korlátozott lehetőségeket. A színház sikereit ebben az időszakban, mint már említettem, az előadások, elsősorban klasszikusok hozzák: Shaw: Szerelmi házasság, Tanner John, Warrenné, és a szériarekorder Pygmalion, Shakespeare: Sok hűhó, Antonius, Vízkereszt, III. Richárd, Lear, Szentivánéji álom, Othello, Ahogy tetszik, Macbeth, Hamlet, Moliére, Nők iskolája, Férjek iskolája, Kotnyelesek, Fösvény, Dandin, Kényeskedők, Képzelt beteg, Versailles-i rögtönzés, a többször felújított Tartuffe. Több évre szóló siker 1950-től az Ármány és szerelem, a Revizor 51-ben, Csehov Ványa bácsija 52-ben, és nagyszerű előadás a Jövedelmező állás, a Jegor Bulicsov, az Ellenségek. Tamási Áron egyszer kerül színre, nem nagy sikerrel. Móricz először a Sári bíróval kerül vissza a Nemzeti színpadára, hogy azután 1948-ban az Úri muri elsöprő erejű előadásával éveken keresztül jelen legyen. Csokonai Karnyónéja mellett a Csongor és Tünde és a Bánk bán is két felújítást kap ebben az időszakban, míg a Tragédia az 1947-es első felújítás — és egy szezonban közel 100 előadás — után 7 évig nem kerülhet színre. Az 1955-ben végre engedélyezett felújítás egy szabadabb periódus kezdete. Még ebben a szezonban kerül színre a Bernarda Alba háza, amit két-két év múlva újabb Lorcák, a Vérnász és a Csodálatos vargáné követnek. A Bernarda mint előadás is korszakos jelentőségű. Az 1956 utáni konszolidáció és a kapuk szélesebbre tárása nemcsak Felicien Marceaut a Tojással, hanem Millert, Osborne-t, Krlezsát, Max Frischt, Synget, ismét O’Neillt. Piran Elhangzott 1982. augusztus 23-án a Nemzeti Színház évadnyitó társulati ülésén. 26