Kritika 11. (1982)

1982 / 10. szám - Rónay László: Illés Endre: Igézet

KRITIKA­ ­­ zene mellett. A falak méteres szélességűek, elég vastagok ahhoz, hogy a vörösboros vad­disznópörkölt illata ne szivárogjon át, de nem elég vastagok, hogy ennek az elképzelésnek szelleme ne rondítsa be a sok milliárdért új­jáépülő nemzeti kultúrközpontot, és ezen ke­resztül nemzeti önérzetünket. A kulturális-szellemi értékek is hozhatnak devizát. Ha annak idején Bartók—Kodály nem kényszerülnek — a hazai értetlenség miatt — külföldre eladni jogaikat, ma — ami­kor zsenijüket befogadta a világ — nem ne­künk kellene valutát fizetni, amikor — a szarvas példánál maradva — a Cantata profa­nát előadjuk, hanem ide folyna be a deviza, „csak­ tiszta forrásból.. Reméljük, ügyünk megértésre talál. A következő szezonra még nem hirdettünk új magyar darabot. Nem is hirdethettünk, hi­szen április 1-én kaptuk a kinevezést De lé­péseket tettünk elsősorban Hubay Miklós ja­vaslataira több írónk felé. Amint ezek a mű­vek előadáskészek, terven és erőnkön felül is — mindenképpen — lehetővé tesszük már eb­ben a szezonban bemutatásukat. Ezzel is argu­mentálni szeretnénk: a Nemzeti Színház és a magyar drámairodalom kapcsolatában új kor­szak kezdődik. És végül itt van a magyar drámai hagyo­mány. Amikor 145 év műsorát és statiszti­káit tanáros pedantériával elővezettem — vád­lalva ezzel, hogy mondandóm unalomba ful­lad —, azért tettem, hogy valamennyiünknek képe legyen arról, mit értünk ez alatt a sokat emlegetett három szó alatt. Másfél évszázad küszöbén ma már van annyi rálátásunk, hogy tudjuk, egy-egy kor­szak mit miért kultivált, és egy-egy író vagy mű miért volt bélistán. Ha feloldjuk a bélis­tákat és bélistára tesszük a hordalékot, nagyon gazdag, értékes kört kapunk. Ha a rossz bélyegeket levesszük, kiderül, hogy a magyar drámai múlt olyan kiapadha­tatlan forrás, amelyből bőségesen lehet merí­teni. A Németi Színház feladata felvállalni en­nek a gazdag múltnak minden igazi értékét, amely képes kapcsolatot teremteni a mi mai világunkkal. Akár eligazodni segít életünk nagy kérdéseiben, akár csak színvonalasan szórakoztatva a maga igényei szerint igazat mond arról a korról, amelyben íródott. Vállaljuk és a magyar drámairodalom in­tegráns részének tekintjük a Csíksomlyói pas­siótól az Igazháziig, Csokonaitól Katonáig, Nagy Ignáctól, Szigligetitől, Vörösmartytól Madáchig, Csiky­ig, Jókaiig a múlt százado­kat és újra vállaljuk vagy először vállaljuk együtt századunk első évtizedeinek világszín­vonalú drámaíróit: Bródyt, Molnárt, Szomo­­ryt, Heltait, Bíró Lajost, Lengyel Menyhértet, Szép Ernőt, Thury Zoltánt, Barta Lajost, Ko­­dolányit, Gábor Andort, Remenyik Zsigmon­­dot, Zilahyt, és mindenekelőtt Móriczot. Ta­lán előfutárát,­ Gárdonyit is. Elképzelhető, hogy Herczeg Ferenc életművében is találunk számunkra érdekeset — talán korai szatírái között — és gondolom, előbb-utóbb Háy Gyu­la, Bíró Lajos, Márai Sándor drámái elvá­laszthatók lesznek íróik bizonyos történelmi pillanatokban tanúsított magatartásától. Sze­retnénk színpadi életet adni olyan könyvdrá­­máknak, mint Babits Laodameiája. És a kö­zelmúltból a mi dolgunk játszani Sarkadit, Tamási Áront, Németh Lászlót, Darvas Józse­fet, Kassákot, Déryt, Örkényt. Sajnos ma már ők is a­ klasszikusok közé számítanak. Műsorkoncepciónk összefoglalva: Zöld út az új magyar műveknek; a haladó magyar drá­mai hagyomány tágabb — előítéletektől mentes — értelmezése; a világirodalmi klasszikusok népszerű alapműveinek előnyben részesítése a repertoáron, ugyanakkor az évszázados mu­lasztások pótlása; végül a kortárs szocialista és nyugati drámairodalom éberebb szemmel­­tartása, gyorsabb reagálás az újra. Ugyanak­kor erősebb szelekció, szűrés a politikailag és morálisan nem szájízünk szerint való felé. Mellőzzük a sorok közötti sanda üzenge­tést a hatalomnak, nem élünk vissza toleran­ciájával kiscserkész nívójú bosszantgatások­­kal, de a társadalom lelkiismerete szeretnénk lenni, és arra biztatni íróinkat, művészeinket, hogy legyen bátorságuk nyíltan, közérthetően a sorokban elmondani véleményüket felfelé is, azok nevében, akik úgy érzik, itt Magyar­­országon, szocialista államrendben, okosab­ban, jobban, szebben akarnak élni. Népsze­rűbb, szórakoztatóbb, vidámabb, ugyanakkor katartikusabb, szenvedélyesebb, magával ra­­gadóbb műsort szeretnénk csinálni. Makláry Zoltán szkeptikusan kérdezné: „de ki játssza? .. (Az évadnyitó második részét lapunk no­vemberi számában közöljük.) VÁMOS LÁSZLÓ IRODALOM Illés Endre: Igézet K­épeskönyvének nevezi az új kötetében összegyűjtött esszéit, jegyzeteit, útiraj­­­­zait, noteszlapjait az író. Egy részüket ismerjük már más válogatásokból, de Illés Endre mindig rendkívül gondosan ügyel kö­teteinek fölépítésére, és semmiképpen sem véletlen, hogy azokban milyen sorrendben követik egymást az egyes írások. Mintha csak azt akarná sugallani a látszólag szeszélyes — valójában persze nagyon következetes — el­rendezéssel, hogy az irodalom mindig válto­zatos színképet mutat, s a fény természete szerint hol az egyik, hol a másik árnyalata lesz a fontosabb, karakterisztikusabb. A húsz ciklusba rendezett írások a képeskönyv mű­faj-megjelöléssel is e vonzó és változatos sza­bálytalanságot hangsúlyozzák, ám aki azt hinné, hogy e kötetet is a képeskönyvek mód­jára forgathatja, alaposan csalódnék, hiszen az utak és utazások, az emlékezések és be­nyomások egymásutánjából azt a folyamatot is kiolvashatjuk, ahogy az író szellemisége új és új benyomásokkal gazdagodott, felfede­ző útjai során személyisége minden tapaszta­lat nyomán tovább épült. Részben ezért is oly fontosak és jelentősek azok a reflexiók, me­lyekből majdnem mindegyik esszében — még a legrövidebbekben is — olvasható egy; ezek­ben a csattanókban leplezi le önmagát az em­ber, aki kielégíthetetlen szomjjal, felajzott lé­lekkel kalandozik a világban, de sosem enge­di át magát kritikátlanul a látványnak, ha­nem megőrzi ítéletalkotásának szuverén vol­tát, következetes rendjét és szigorát. Aligha lehet elválasztani az Igézet írásait Illés Endre elbeszéléseitől, s még kevésbé iro­dalmi esszéitől (különösen az iskolát teremtő krétarajzoktól és folytatásaitól). A kompozí­ció majdnem mindig novellisztikus, s bár az emlékezés fel-fellobbanó szubjektivitása mintha felbontaná ezt az epikus elrendezett­séget, jól érzékelhetjük, hogy ezek a látszó­lag a pillanat hevében született kitérők ugyancsak szigorú szerkesztési elveknek en­gedelmeskednek, bennük is érezhetjük a fi­gyelő, ítélkező írói tekintet jelenlétét. S annál vonzóbbak ezek a szabálytalanságok, mert ál­taluk bizonyítja be Illés Endre, hogy az igazi író mindig biztos terepen jár, s ahhoz, hogy megbontsa az epika hagyományos köreit, nin­csen szüksége bűvészmutatványokra, feltéve, hogy biztosan uralja anyagát. S ha van író, akikről ezt elmondhatjuk, ő bizonyára ilyen. De az elbeszélések­ világát idézi az a könnyed elegancia, a stílusnak az a bra­vúros, finom alkalmazkodása is, mely oly fe­lejthetetlenül egyénivé teszi Illés Endre pró­záját. Az írásnak az a módja, melyet Kosz­tolányi Dezső honosított meg, s amelynek leg­főbb jellegzetessége a jelenségek pontos le­írásának készsége, Illés Endre műveiben nyerte el kivételes szépségű és erejű folytatá­sát. Nála minden leírt szónak funkciója van, minden jelzőjének árnyalatokat módosító, kife­jező szerepe; nála sosem bukkanunk benne, az írás kényelméből és rutinjából fakadt töl­telékszavakra, olykor olyan láttató erővel je­leníti meg a tájat vagy az embert, hogy fella­zulnak a próza kötetei, mintha verset olvas­nánk, melynek szabálytalan lüktetése is van, csak a rímek nem csendülnek össze a sorok végén. Ezt a versszerűséget sugallják a lát­szólag váratlan kitérések is, s a villódzó ké­pek, a költői asszociációk. Hadd idézzünk egyetlen ilyen, már-már versbe hajló részle­tet a Sirályok befejezéséből: „Nem, a sirály nem vers — ez a madár az álköltészet jelké­pe. Falánksága sem könyörtelenség, s nem az igazi ragadozók önzése. Azokra a nőkre em­lékeztet, akik örökkön édes, habos sütemé­nyekre vágynak. A jégen ül — és édesszájú madár. Kegyetlensége az édesszájúaké.” A képek. Aligha találhatnánk hálásabb stí­luselemző feladatot Illés Endre költői képei­nek jellemzésénél. Mégis félő, hogy ezeket a szinte észrevétlenül finom ecsetvonással meg­rajzolt képeket nagyon nehéz volna általá­nosabb érvénnyel jellemezni. Az egyediségük­ben van a varázslatuk! Abban a sajátos kö­zegben nyerik el szépségüket, jelentésüknek sajátosságait, melyben az egymást követő je­lenetsorok és reflexiók majdnem mindig éles­re vannak vágva. A mestersége minden fogá­sát ismerő mozaikrakó technikájával dolgozik, s a szemlélő szinte elkáprázva figyeli, ahogy a részletekből egybeáll a teljes kép, amely­ből egyetlen darabot sem lehet elvenni, amelyben minden darabka pontosan a helyén van. V­an az Igézet írásai között egy nagyon jel­lemző kis esszé, melyben e máskor sze­mérmes író elárul egyet-mást ihletének forrásvidékeiről. Gyermekkorába vezet visz­­sza, midőn a mezőn felhalmozott szénakazlak egyikébe fúrja bele magát, s kis híján meg­fullad. Végül egy kétségbeesett, már-már ön­tudatlan mozdulattal kirúgja magát a fojto­gató közegből. „De a kábító, vad szénaszag többé nem szellőzött ki a tüdőmből — írja a befejezésben. — Évekig éreztem még, vele éltem, álmomat elöntötte.” Szinte mindegyik írásában érezzük ezt a vad izgalmat. Egyre mélyebbre hatol az ismeretlenbe, mert érzi, tudja, hogy ott rejlenek azok a kincsek, me­lyeket akár élete árán is felszínre kell hoznia. Soha nem lehet tudni, mikor, melyik pilla­natban villannak föl ezek a kincsek a köz­­napiság felhámja alól. Ezért kivételesen iz­galmasak Illés Endrének azok az írásai is, melyekben egy megszokott tárgyról, egy szür­ke emberi arcról szól. Mert az a tárgy az ő kezében másképp tükrözi a napot, s az az arc az ő szemében olyan, mintha a fájdalmak leg­mélyebb kútjából bukkant volna a felszínre. Az élet — mondja Illés Endre — telve van költészettel, s minden ember költőt is rejte­get önmagában, csak meg kell tanulnia eléggé ismernie önmagát, s elég mélyen tekintenie a dolgokba, s máris birtokába juthat azoknak a rejtett összefüggéseknek, melyeket a siető, ér­zéketlen tekintet sosem foghat föl, s még ke­vésbé hasznosíthat a maga javára. A mélyen érző lírikusra emlékeztet az a mód is, ahogy Illés Endre ábrázolja a jelen­ségeket. Szinte felgyűlt képzelettel, ziháló lé­legzettel követi azokat, akik ki akarnak törni életük kereteiből, akikben valamilyen beha­tás nyomán tudatosul életüknek a szabály­talanságban, a devianciában rejlő izgalma. Az Andris című remek elbeszélés hány és hány apró, miniatűr megfelelőjét találjuk ezekben az útiképekben! Ne higgyük azonban, hogy közömbös számára e kitörési kísérlet iránya! Mert az embernek ki kell teljesítenie önma­gát, de nem mindegy, milyen eszközökkel te­szi ezt, s mi lesz törekvésének eredménye. (Emlékeztetőnek hadd idézzük az ítélet című elbeszélést, mely ebben a kötetben megint más oldaláról lesz ismertté.) Illés Endre sokat emlegetett kemény moralitásának jutunk itt közelségébe. E keménységnek nem a szenvte­­lenség vagy az erkölcsi relativizmus a ma­gyarázata, épp ellenkezően: az író pontosan és alaposan ismeri az emberi természet össze­tevőit, jól érzékeli és hitelesen ábrázolja, hogy angyalból és ördögből vagyunk formáz- 28

Next