Kritika 11. (1982)
1982 / 10. szám - Rónay László: Illés Endre: Igézet
KRITIKA zene mellett. A falak méteres szélességűek, elég vastagok ahhoz, hogy a vörösboros vaddisznópörkölt illata ne szivárogjon át, de nem elég vastagok, hogy ennek az elképzelésnek szelleme ne rondítsa be a sok milliárdért újjáépülő nemzeti kultúrközpontot, és ezen keresztül nemzeti önérzetünket. A kulturális-szellemi értékek is hozhatnak devizát. Ha annak idején Bartók—Kodály nem kényszerülnek — a hazai értetlenség miatt — külföldre eladni jogaikat, ma — amikor zsenijüket befogadta a világ — nem nekünk kellene valutát fizetni, amikor — a szarvas példánál maradva — a Cantata profanát előadjuk, hanem ide folyna be a deviza, „csak tiszta forrásból.. Reméljük, ügyünk megértésre talál. A következő szezonra még nem hirdettünk új magyar darabot. Nem is hirdethettünk, hiszen április 1-én kaptuk a kinevezést De lépéseket tettünk elsősorban Hubay Miklós javaslataira több írónk felé. Amint ezek a művek előadáskészek, terven és erőnkön felül is — mindenképpen — lehetővé tesszük már ebben a szezonban bemutatásukat. Ezzel is argumentálni szeretnénk: a Nemzeti Színház és a magyar drámairodalom kapcsolatában új korszak kezdődik. És végül itt van a magyar drámai hagyomány. Amikor 145 év műsorát és statisztikáit tanáros pedantériával elővezettem — vádlalva ezzel, hogy mondandóm unalomba fullad —, azért tettem, hogy valamennyiünknek képe legyen arról, mit értünk ez alatt a sokat emlegetett három szó alatt. Másfél évszázad küszöbén ma már van annyi rálátásunk, hogy tudjuk, egy-egy korszak mit miért kultivált, és egy-egy író vagy mű miért volt bélistán. Ha feloldjuk a bélistákat és bélistára tesszük a hordalékot, nagyon gazdag, értékes kört kapunk. Ha a rossz bélyegeket levesszük, kiderül, hogy a magyar drámai múlt olyan kiapadhatatlan forrás, amelyből bőségesen lehet meríteni. A Németi Színház feladata felvállalni ennek a gazdag múltnak minden igazi értékét, amely képes kapcsolatot teremteni a mi mai világunkkal. Akár eligazodni segít életünk nagy kérdéseiben, akár csak színvonalasan szórakoztatva a maga igényei szerint igazat mond arról a korról, amelyben íródott. Vállaljuk és a magyar drámairodalom integráns részének tekintjük a Csíksomlyói passiótól az Igazháziig, Csokonaitól Katonáig, Nagy Ignáctól, Szigligetitől, Vörösmartytól Madáchig, Csikyig, Jókaiig a múlt századokat és újra vállaljuk vagy először vállaljuk együtt századunk első évtizedeinek világszínvonalú drámaíróit: Bródyt, Molnárt, Szomoryt, Heltait, Bíró Lajost, Lengyel Menyhértet, Szép Ernőt, Thury Zoltánt, Barta Lajost, Kodolányit, Gábor Andort, Remenyik Zsigmondot, Zilahyt, és mindenekelőtt Móriczot. Talán előfutárát, Gárdonyit is. Elképzelhető, hogy Herczeg Ferenc életművében is találunk számunkra érdekeset — talán korai szatírái között — és gondolom, előbb-utóbb Háy Gyula, Bíró Lajos, Márai Sándor drámái elválaszthatók lesznek íróik bizonyos történelmi pillanatokban tanúsított magatartásától. Szeretnénk színpadi életet adni olyan könyvdrámáknak, mint Babits Laodameiája. És a közelmúltból a mi dolgunk játszani Sarkadit, Tamási Áront, Németh Lászlót, Darvas Józsefet, Kassákot, Déryt, Örkényt. Sajnos ma már ők is a klasszikusok közé számítanak. Műsorkoncepciónk összefoglalva: Zöld út az új magyar műveknek; a haladó magyar drámai hagyomány tágabb — előítéletektől mentes — értelmezése; a világirodalmi klasszikusok népszerű alapműveinek előnyben részesítése a repertoáron, ugyanakkor az évszázados mulasztások pótlása; végül a kortárs szocialista és nyugati drámairodalom éberebb szemmeltartása, gyorsabb reagálás az újra. Ugyanakkor erősebb szelekció, szűrés a politikailag és morálisan nem szájízünk szerint való felé. Mellőzzük a sorok közötti sanda üzengetést a hatalomnak, nem élünk vissza toleranciájával kiscserkész nívójú bosszantgatásokkal, de a társadalom lelkiismerete szeretnénk lenni, és arra biztatni íróinkat, művészeinket, hogy legyen bátorságuk nyíltan, közérthetően a sorokban elmondani véleményüket felfelé is, azok nevében, akik úgy érzik, itt Magyarországon, szocialista államrendben, okosabban, jobban, szebben akarnak élni. Népszerűbb, szórakoztatóbb, vidámabb, ugyanakkor katartikusabb, szenvedélyesebb, magával ragadóbb műsort szeretnénk csinálni. Makláry Zoltán szkeptikusan kérdezné: „de ki játssza? .. (Az évadnyitó második részét lapunk novemberi számában közöljük.) VÁMOS LÁSZLÓ IRODALOM Illés Endre: Igézet Képeskönyvének nevezi az új kötetében összegyűjtött esszéit, jegyzeteit, útirajzait, noteszlapjait az író. Egy részüket ismerjük már más válogatásokból, de Illés Endre mindig rendkívül gondosan ügyel köteteinek fölépítésére, és semmiképpen sem véletlen, hogy azokban milyen sorrendben követik egymást az egyes írások. Mintha csak azt akarná sugallani a látszólag szeszélyes — valójában persze nagyon következetes — elrendezéssel, hogy az irodalom mindig változatos színképet mutat, s a fény természete szerint hol az egyik, hol a másik árnyalata lesz a fontosabb, karakterisztikusabb. A húsz ciklusba rendezett írások a képeskönyv műfaj-megjelöléssel is e vonzó és változatos szabálytalanságot hangsúlyozzák, ám aki azt hinné, hogy e kötetet is a képeskönyvek módjára forgathatja, alaposan csalódnék, hiszen az utak és utazások, az emlékezések és benyomások egymásutánjából azt a folyamatot is kiolvashatjuk, ahogy az író szellemisége új és új benyomásokkal gazdagodott, felfedező útjai során személyisége minden tapasztalat nyomán tovább épült. Részben ezért is oly fontosak és jelentősek azok a reflexiók, melyekből majdnem mindegyik esszében — még a legrövidebbekben is — olvasható egy; ezekben a csattanókban leplezi le önmagát az ember, aki kielégíthetetlen szomjjal, felajzott lélekkel kalandozik a világban, de sosem engedi át magát kritikátlanul a látványnak, hanem megőrzi ítéletalkotásának szuverén voltát, következetes rendjét és szigorát. Aligha lehet elválasztani az Igézet írásait Illés Endre elbeszéléseitől, s még kevésbé irodalmi esszéitől (különösen az iskolát teremtő krétarajzoktól és folytatásaitól). A kompozíció majdnem mindig novellisztikus, s bár az emlékezés fel-fellobbanó szubjektivitása mintha felbontaná ezt az epikus elrendezettséget, jól érzékelhetjük, hogy ezek a látszólag a pillanat hevében született kitérők ugyancsak szigorú szerkesztési elveknek engedelmeskednek, bennük is érezhetjük a figyelő, ítélkező írói tekintet jelenlétét. S annál vonzóbbak ezek a szabálytalanságok, mert általuk bizonyítja be Illés Endre, hogy az igazi író mindig biztos terepen jár, s ahhoz, hogy megbontsa az epika hagyományos köreit, nincsen szüksége bűvészmutatványokra, feltéve, hogy biztosan uralja anyagát. S ha van író, akikről ezt elmondhatjuk, ő bizonyára ilyen. De az elbeszélések világát idézi az a könnyed elegancia, a stílusnak az a bravúros, finom alkalmazkodása is, mely oly felejthetetlenül egyénivé teszi Illés Endre prózáját. Az írásnak az a módja, melyet Kosztolányi Dezső honosított meg, s amelynek legfőbb jellegzetessége a jelenségek pontos leírásának készsége, Illés Endre műveiben nyerte el kivételes szépségű és erejű folytatását. Nála minden leírt szónak funkciója van, minden jelzőjének árnyalatokat módosító, kifejező szerepe; nála sosem bukkanunk benne, az írás kényelméből és rutinjából fakadt töltelékszavakra, olykor olyan láttató erővel jeleníti meg a tájat vagy az embert, hogy fellazulnak a próza kötetei, mintha verset olvasnánk, melynek szabálytalan lüktetése is van, csak a rímek nem csendülnek össze a sorok végén. Ezt a versszerűséget sugallják a látszólag váratlan kitérések is, s a villódzó képek, a költői asszociációk. Hadd idézzünk egyetlen ilyen, már-már versbe hajló részletet a Sirályok befejezéséből: „Nem, a sirály nem vers — ez a madár az álköltészet jelképe. Falánksága sem könyörtelenség, s nem az igazi ragadozók önzése. Azokra a nőkre emlékeztet, akik örökkön édes, habos süteményekre vágynak. A jégen ül — és édesszájú madár. Kegyetlensége az édesszájúaké.” A képek. Aligha találhatnánk hálásabb stíluselemző feladatot Illés Endre költői képeinek jellemzésénél. Mégis félő, hogy ezeket a szinte észrevétlenül finom ecsetvonással megrajzolt képeket nagyon nehéz volna általánosabb érvénnyel jellemezni. Az egyediségükben van a varázslatuk! Abban a sajátos közegben nyerik el szépségüket, jelentésüknek sajátosságait, melyben az egymást követő jelenetsorok és reflexiók majdnem mindig élesre vannak vágva. A mestersége minden fogását ismerő mozaikrakó technikájával dolgozik, s a szemlélő szinte elkáprázva figyeli, ahogy a részletekből egybeáll a teljes kép, amelyből egyetlen darabot sem lehet elvenni, amelyben minden darabka pontosan a helyén van. Van az Igézet írásai között egy nagyon jellemző kis esszé, melyben e máskor szemérmes író elárul egyet-mást ihletének forrásvidékeiről. Gyermekkorába vezet viszsza, midőn a mezőn felhalmozott szénakazlak egyikébe fúrja bele magát, s kis híján megfullad. Végül egy kétségbeesett, már-már öntudatlan mozdulattal kirúgja magát a fojtogató közegből. „De a kábító, vad szénaszag többé nem szellőzött ki a tüdőmből — írja a befejezésben. — Évekig éreztem még, vele éltem, álmomat elöntötte.” Szinte mindegyik írásában érezzük ezt a vad izgalmat. Egyre mélyebbre hatol az ismeretlenbe, mert érzi, tudja, hogy ott rejlenek azok a kincsek, melyeket akár élete árán is felszínre kell hoznia. Soha nem lehet tudni, mikor, melyik pillanatban villannak föl ezek a kincsek a köznapiság felhámja alól. Ezért kivételesen izgalmasak Illés Endrének azok az írásai is, melyekben egy megszokott tárgyról, egy szürke emberi arcról szól. Mert az a tárgy az ő kezében másképp tükrözi a napot, s az az arc az ő szemében olyan, mintha a fájdalmak legmélyebb kútjából bukkant volna a felszínre. Az élet — mondja Illés Endre — telve van költészettel, s minden ember költőt is rejteget önmagában, csak meg kell tanulnia eléggé ismernie önmagát, s elég mélyen tekintenie a dolgokba, s máris birtokába juthat azoknak a rejtett összefüggéseknek, melyeket a siető, érzéketlen tekintet sosem foghat föl, s még kevésbé hasznosíthat a maga javára. A mélyen érző lírikusra emlékeztet az a mód is, ahogy Illés Endre ábrázolja a jelenségeket. Szinte felgyűlt képzelettel, ziháló lélegzettel követi azokat, akik ki akarnak törni életük kereteiből, akikben valamilyen behatás nyomán tudatosul életüknek a szabálytalanságban, a devianciában rejlő izgalma. Az Andris című remek elbeszélés hány és hány apró, miniatűr megfelelőjét találjuk ezekben az útiképekben! Ne higgyük azonban, hogy közömbös számára e kitörési kísérlet iránya! Mert az embernek ki kell teljesítenie önmagát, de nem mindegy, milyen eszközökkel teszi ezt, s mi lesz törekvésének eredménye. (Emlékeztetőnek hadd idézzük az ítélet című elbeszélést, mely ebben a kötetben megint más oldaláról lesz ismertté.) Illés Endre sokat emlegetett kemény moralitásának jutunk itt közelségébe. E keménységnek nem a szenvtelenség vagy az erkölcsi relativizmus a magyarázata, épp ellenkezően: az író pontosan és alaposan ismeri az emberi természet összetevőit, jól érzékeli és hitelesen ábrázolja, hogy angyalból és ördögből vagyunk formáz- 28