Kritika 11. (1982)
1982 / 12. szám - Almási Miklós: García Márquez Nobel-díjas
Jegyzetek:. .. a korszakban egyre fokozódó antiszemitizmusban ... az uralkodó osztályok öncsonkító politikája testesült meg ... az ún. zsidókérdés és Horthy-korszakbeli »megoldásai« rendszeres és alapos öncsonkítási folyamatot jelentettek a magyar történelem adott lehetőségei közepette .. . Magyarország számára óriási veszteséget jelentett szellemi és morális téren egyaránt az értelmiség egy jelentékeny részének kirekesztése, elidegenítése és a helyükbe lépők képzetlensége, korrumpáltsága . . . [az antiszemitizmus] Magyarország történeti érdekei, fejlődési lehetőségei, gazdasági és kulturális továbbhaladása szemszögéből jelentett elsősorban akadályt, hozott létre »maradandó csonkulást«”. Szabad György 1974. május 17-i felszólalásából, amely a Magyarország története VIII. kötete kéziratának az MTA Történettudományi Intézetében lezajlott vitáján hangzott el. Történelmi Szemle, XVII (1974) 658. A kérdés klasszikus érvényű feldolgozása. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz VIII/II. (1948) 779—877., melynek újabb kiadása, a Szerző egyéb tanulmányaival egyetemben, nagyon időszerű lenne. 2. Az alábbiakban a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában található hagyatékból idézem Bibó Istvánnak az újkori jobb- és baloldal elválasztási kritériumáról és Szekfű Gyula ideológusi szerepéről alkotott és 1978-ban papírra vetett véleményét. Ez egybeesik Braun Róbert, Csécsy Imre, Jászi Oszkár, Marczali Henrik és Móricz Zsigmond egykorú értékeléseivel. Természetesen Szekfű egész munkássága tárgyilagos, a lehető legszélesebb forrásbázison alapuló monografikus feldolgozást igényel. „Tudom, hogy a jobboldal és a baloldal szembeállítása erősen lejáratott valami, de van egy eredeti értelme, amit ma is tisztán meg lehet fogalmazni: jobboldal minden erősen tradicionális, bizonyos fokú arisztokratizmusra hajló irányzat, baloldal minden radikális, a társadalmat racionálisan változtatni kívánó irányzat. A jobboldal mindig hajlottarra, hogy az emberi szenvedés bizonyos mennyiségébe belenyugodjon, a baloldal e tekintetben sokkal intranzigensebb és sokszor utópistább is volt, mint a jobboldal. Természetesen a tradíciótisztelő jobboldalnak nihilista, erőszakimádó szélsőjobboldallá válása vagy a baloldaliság fogalmának teljes feje tetejére állítása, amely szélső baloldal alatt végsőleg a legteljesebb diktatúrát vagy a legteljesebb terrorizmust érti, olyan torzulások,amelyek mellett a baloldali jobboldal szembeállításnak az értelme megszűnik.” „ .. . saját, bár nem egyedülálló különvéleményemet jelentem be Szekfű Gyula személyiségével, történészi működésével és különösen a Három nemzedék című művével kapcsolatban. Ez a Három nemzedék, úgy ahogy 1920-ban megjelent, s az ellenforradalmi korszak torz és zsákutcába vivő egész politikai közszellemének ideológiai igazolása volt, Kossuth és Deák szerepének ennek megfelelő eltorzításával és a liberalizmus ideáljának groteszk és rengeteg eszmei csúsztatás útján végzett befeketítésével. Ennek a műnek az 1930-as években való újra kiadása a mindig mindenhez alkalmazkodni próbáló Szekfű részéről egy olyan kísérlet volt, hogy a 30-as években kezdődő reformhangulatot lehetőleg egy legitimista restauráció szekerébe fogja be. Amit ott az ellenforradalmi rendszer utánzó és neobarokk jellegéről ír, azt előtte megírták már Szabó Dezső és Németh László, nagyobb átütő erővel és kevesebb óvatoskodással. . . ahogy ő kritizálta a fennálló rendet, azt egyáltalán nem lehet élesnek nevezni és az messze nem érte el akár Németh László, akár a népiek, akár a távolabbi baloldal kritikájának élességét. Amit pedig Szekfű Gyula a második világháború után a két háború közötti időről írt, az egy szánalmas teljesítmény. Szokott alkalmazkodó képességével hanyatthomlok igazodott a láthatáron kirajzolódó új politikai hatalom irányában, és eszébe sem jutott, hogy egy pillanatig is valamire is értékelje a harmadik alternatívát, a radikálisan demokratikus parlamenti demokráciát, amelynek jegyében Magyarországon 1945 és 48 között olyan eleven és élénk politikai és szellemi tevékenység volt. Annál kevésbé értékelhette ezt, mert hiszen ez éppen az oktobrizmusnak az árnyékát idézte fel számára, amelyet ő sokkal élesebben és sokkal szenvedélyesebben utasított el, mint a kommunizmust. . . Szekfüről az 1942 karácsonyi számban tett, rendkívüli fordulatot jelentő cikke után sem lehet azt mondani, hogy liberálkonzervatív történész maradt, és liberálisnak már csak azért sem lehet mondani, mert senki annyira a liberalizmust mint szót és mint eszmét meg nem vádolta, rosszhiszeműen nem értelmezte és az egész ország közvéleménye előtt rosszhírbe nem hozta, mint ő.” Bibó István levélformájú bírálata Borbándi Gyula: Der Ungarische Populismus című könyvéről. Budapest, 1978. június. 92 gépelt lap. MTA KK Ms 5115/92. 22—24, 33—34, 58—59. 3. Megemlítem azt a nem elég széles körben ismert tényt, hogy Kodály Zoltán az első (1938: XV) zsidótörvény-javaslat ellen tiltakozók egyike volt. Azt a nyilatkozatot, amelynek aláírói között ő is szerepelt, az alábbiak írták alá: Apponyi György gróf, Bartók Béla, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Csók István, Erdős Jenő, Győri Farkas Imre, Féja Géza, Fodor József, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczi Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Demei Kocsis László, Kodály Zoltán, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mihályfi Ernő, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szász Zoltán, Széchenyi György gróf, Tersánszky J. Jenő, Tóth Aladár, Zilahy Lajos. A nyilatkozat lelőhelye: Országgyűlés Könyvtár C4/5015 (389- 1940). A fasizmustól konzervatív meggyőződése alapján elhatárolódó Szekfű Gyula ideológusi szerepét viszont a tízes években kialakult és a húszas években kifejtett szemlélete határozza meg. 4. Szabó Dezső: Válasz nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak. Nyugat, IV/I (1911) 809—812, előzménye: Tisza István: Szabadgondolkodás. Magyar Figyelő I/II (1911) 3—8. 5. V. ö. Szekfű Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 1924. A faji kérdés és a magyarság. Különösen : 71—92. o. 6. Szabó Dezső: Segítség. Regény három kötetben. Genius kiadás, hely és év nélkül. (Budapest, 1926.) Ebben a regényében — mint ismeretes — Szabó Dezső Kodály Zoltánt Konkoly Zoltán néven szerepeltette, összeállította és a bevezetőt írta: DÉNES IVÁN ZOLTÁN , García Márquez Nobel-díjas égre egy élő óriást tüntet ki a Nobel-díj: Gabriel García Márquez nevét, és műveit, főképp a Száz év magány csodálatos legendáriumába csomagolt társadalom- és politikatörténetét, vagy még inkább elbeszélői teljesítményét immár tíz éve csodáljuk. Nálunk talán vele kezdődött a latin-amerikai irodalom felfedezése: ő nemcsak saját nevében alkotta remekeit, egy kontinens művészi emancipációjának új fejezete kezdődött vele. De azt is tudjuk róla, hogy részt vállal szülőhazája (Kolumbia) és tágabb értelemben vett szülőföldje (Dél-Amerika) politikai felszabadulási mozgalmaiban is. Gondoljunk csak A pátriárka alkonya c. remekére, a mindenkori diktátorok szürrealistán-álomszerűen, ám mégis véresen valóságos elemekből szőtt „meseszövetére”, melyben egy százhét és kétszázharminckét év között — bizonytalanul, meghatározhatatlanul — imbolygó, elefántlábú, füstölgő heréjű nagyúr kóvályog egyedül lepusztult, dudva benőtte palotájában, talán csupán a rettegés vízióitól életben tartotta. Világa azonban nemcsak játékos és meseszerű, hanem valami megkapó és elemi erejű lírától kap ragyogást. Macondo-ban, a Száz év magány kis falujában van egy csodálatos szépségű lány, Remedios, aki sok fiúnak bomlasztotta meg már az eszét csáberejével. Egyikük aztán annyira epekedik már utána, hogy meglesi a fürdőház tetejéről, ami beszakad és a szerencsétlen fiúnak szétloccsan az agyveleje a kövezeten. Ám — csodák csodája — velő helyett ámbra folyik belőle: az a báj és kellem, amit Remedios, a csáberejű csodalány terjesztett maga körül, és amit ez a szerencsétlen fiú az utána való koslatás során magába szívott, összegyűlt és „kondenzálódott” koponyájában, ez lett a végzete. A jelenet bája és lírája — no meg iróniája — visszaadhatatlan, bármennyire is véres ez a minisztori. De García Márquez ugyanezzel a könnyű kézzel kezeli politikát megidéző, áttételes történeteit, melyeket ugyancsak fantasztikus-képtelen mese-indázatok tesznek alig felismerhetővé, ám mégis átélhetővé. Legfeljebb a lírát itt az ironikus distancia pótolja, a következő miniszteriig. Valóság és kvázi-valóság, álmok lidércei és történelmi víziók, az elbeszélésmód ezerarcú nyelvi fortélya ragad magával, egy eleddig nem ismert — mert csak általa megteremtett — regényközegbe. García Márquez ma ötvennégy éves. Az üldözések elől emigrációból emigrációba költözve ma is ezt a végtelen történetfonalat szövi, ami regényvilágának oly vonzó sajátsága, s amiből talán fojtogatóbb, elementárisabb erő sugárzik, mint a banándiktatúrák fegyvereiből. Mert az ő poétikája nemcsak szürreális elemek játékos kaleidoszkópjával hökkentette meg a dél-amerikai és európai írástudókat annak idején (a Száz év magány 1967-ben jelent meg spanyol nyelven), hanem egy népi mesevilág korszerű revitalizálhatóságának élményével is. A regényköznyelv széteséséről panaszkodunk, ám közben tanúi lehettünk egy földrész irodalmi-elbeszélői köznyelvének újraszerveződésének, ráadásul egy olyan stílusnak, ami nemcsak születésének nyelvi közegében érthető és lázító erejű „beszéd”, hanem amiből az európai irodalom és művészi éthosz is okulhatott. A realizmus sokszínűségét, az elkötelezettség lejáratottnak hitt magatartásmodelljének életképességét is bizonyította. Most Mexico City-ben újra kattog írógépe: egy időre, legalábbis a hírek szerint , kerülte az írást, inkább politikával foglalkozott De a benne élő mesefolyam legalább olyan csábító erővel hatott rá, mint környezetére és olvasóira Remedios bája: nem tudott hosszabb időre felhagyni vele. S mi várjuk az újabb „mesét”, a költőileg teremtett és mégis igaz világot, immár egyre többen értve, szeretve prózájának varázsát. ALMÁSI MIKLÓS