Kritika 11. (1982)

1982 / 2. szám - Filozófia és társadalmi köztudat - Filozófusokkal beszélget Szerdahelyi István

hol negyedik fejezet — „Kiadók és kiadá­­s!'& sok” — főleg két konkurrens kiadvány­­ról szól, sok, eddig ismeretlen dokumen­tum alapján. Toldy Ferenc és Kecske­­méthy Csapó Dániel (Kelemföldy) párhuza­mban adta ki Csokonai műveit az 1840-es é­v-ben. Toldyé füzetenként jelent meg, Pes­ten, Kelemföldyé Lipcsében, három kötetben. A sajtó alá rendezők viszonya azért is kényes lehetett, mert Kecskeméthynek főnöke volt Toldy az Akadémián. Bohózati helyzet: kettő­jük közül csak Kecskeméthy tudta, hogy ők irodalmi vetélytársak. Az üzleti harc élesebb volt a két szöveg­gondozó és a két könyv kiadója között, mint ahogy Szilágyi tudja és­ ismerteti. Toldy ugyanis a nyolcadik füzet feledésbe ment, de szerencsésen fennmaradt hátsó borítékján 1845. ápr. 18-i dátumú Tiltakozást tett közzé, többek közt ilyen intésekkel: „ ... főleg a kiadatlan munkák azok, mikre nézve e kiadás jogait tiszteletben tartatni kérem. Én legnagyobb részeket Csokonai saját kézirataiból közlöm. Tudom, hogy né­­mellyeknek közölök sokfelé léteznek máso­lataik, semmi közöm hozzá, ha a lipcsei ki­adás ezeket használja, de én igen jól meg fogom ítélni tudni mennyiben használtat­tak pi Ivánok, s mennyiben az én kiadásom. [■ • •] sí Egy részben nem fog az én kiadásom a lipcseivel versenyezhetni. Csokonai el ha­­gyá magát társai által néha priápi pajkossá­­gok írására csábíttatni, de ezt csak egy pár órai mulatság okából inkább, mint való­ságos vonzalomból. Ezt meg fogom mutat­ni egész lelkülete nemességéből, meg vallo­másaiból. A lipcsei kiadás visszaél hazai censurátóli szabadságával, midőn illyeket is­­felveszem. Nem irigylem e kincseket, de a v­olt Csokonai nevében rosszalom a fogást.­­ bizonyos vevők előtt nevelheti ama ki­adás becsét, de Csokonai becsülete csor­bájával. Remény­em tehát — mert talán m még nem késő — hogy a lipcsei kiadás inté­zői a nemtelen kereskedéstől e figyelmezte­tésre el fognak állani, s a korán elhunyt de­rék férfi nevét az erkölcsi szennytől megkí­mélni.” (Ez a borítékcsata ízléstörténeti és kiadás­­történeti szempontból is fontos, egyszersmind beletartozik Toldynak a szerzői jogok rende­zéséért akkoriban folytatott akciójába.) Az ötödik fejezetben műértelmezéseket és elemzéseket közöl Szilágyi, sok találó új föl­ismeréssel. Volna vitáznivalóm több megálla­pításával, de csak egyet választok ki közü­lük, mégpedig szintén módszertani tanulság okából. Csokonai korai — 1794-es — kiadási tervé­ben harmadik helyen egy színdarab szerepel: „Patvarszki, vígjáték Terentáusból, mai vi­lághoz alkalmaztatva és magyarországi tör­ténetté téve.” De ezen a puszta címen és kurta jellemzésen kívül egyetlen sornyi töredék sem maradt fönn a darabból. Arra gondolha­tunk, hogy vagy el sem készült a tervezett vígjáték, vagy elveszett a kézirata. Szilágyi egy harmadik megoldást javasol: szerinte a Patrazszkiból formálta egyik csurgói iskolai színdarabját, a Culturá­t. Csakhogy egyetlen olyan Terentius-darab sincs, amelynek a cselekményét akár csak a leghalványabban egyeztetni lehetne a Cultu­­ráéval. Mindössze annyit tud Szilágyi fölmu­tatni, hogy Terentius két vígjátékának „alap­ja a szerelmi bonyodalom s végül a szerelme­sek boldog egybekelése.” (548. 1.) „Alh, derék tanúbizonyságok” — mondhat­juk Lehelfivel, a Cultura egyik szereplőjével. Viszont egy szónyi utalás sincs Szilágyi kö­tetében a Cultura szereplőinek és drámai alaphelyzetének kézzelfogható csurgói kap­csolataira. Pukánszkyné Kádár Jolán a szín­darabok kritikai kiadásában (1978) kimutat­ta, hogy Tisztes úr alakjának mintája Nagy­­váthy János volt. Én pedig 1975-ös Csokonai­­életrajzomban párhuzamba állítottam a darab Szászlaki­j­át és a Németországból hazavárt Császári Lósy Pált, aki helyett Csokonai ideiglenesen tanított, s aki a csurgói iskola­­fenntartókhoz írt levelében pontosan úgy kér­kedett odakinti összeköttetéseivel, mint da­rabbeli mása. Szilágyi Ferencnek lett volna ideje, módja, hogy ezekre a megállapítások­ra reagáljon. Patvarszki­ hipotézisét ezekkel szembesítse, hiszen 1981-ben megjelent köny­vében még 1980-as publikációkra is hivatko­zik. F­eltevéseket lehet konstruálni is, cáfolni is. De hallgatni olyan közleményekről, amelyek a szerző feltételezését eleve megcáfolják — nem lehet. Olyan tanul­mányban pláne nem lehet, amely kétszázhúsz lábjegyzettel kápráztatja el az olvasót. Egyébkén­t, A Csokonai művei nyomában című kötet Lakatos István szép vallomását viseli mottóként: „Végtelenül sokat köszönhetek a filológiának. Elsősorban a tények tiszteletét. Közelebbről a tények méltóságának tiszteletét.” VARGHA BALÁZS Csokonai Vitéz Mihály Filozófia és társadalmi köztudat Folyóiratunk egyik célkitűzése, hogy al­kalmanként bepillantást nyújtson az olva­sóknak egy-egy társadalomtudomány vagy fontosabb kutatási terület műhelygondjaiba, tájékoztasson fejlődésük helyzetéről, problé­máiról. Ezúttal filozófiai életünk neves kép­viselőit kerestük fel, hogy válaszoljanak az alábbi kérdésekre: 1. Feladata-e még — amint egykor felada­ta volt — a filozófiának, hogy a társadalmi köztudatban egy átfogó világképet alakít­son ki? 2. Ha igen, miként teljesíti ezt a feladatot a mai magyar marxista filozófia? 3. Ha nem teljesíti, miért nem, s miként lehetne hatékonyságát e téren növelni? Mátrai László Ha van tudomány, amelyiknek kötelessé­ge közel férkőzni a közvéleményhez, a tár­sadalmi tudat legszélesebb köreihez — akkor az a filozófia. A kultúra szekularizálódása, evilágivá alakulása során a filozófiának be kell­­tölteni mindazokat a társadalmi felada­tokat, amelyeket addig a vallás töltött be. Ez nagyon nagy felelősséggel jár, különösen egy olyan kritikus korszakban, amilyen a mienk. És egy ilyen helyzetben, amikor a kapitalizmusból a szocializmusba való átme­net válságait nyögjük, radikális változás megy végbe az emberek sorsában, életmódjában, gondolkodásában — egy ilyen helyzetben a filozófia szerepe hasonlít a valláséhoz, amely a nehéz korszakokban vigasztalt, lelkesített és tartotta az emberekben a lelket, elviselhe­tővé tette azt, ami az adott korban esetleg elviselhetetlen volt. Ebben a vonatkozás­ban — bármennyire állítjuk is azt, hogy a tudomány akkor ér valamit, ha a saját cél­kitűzéseit követi, nem pedig tőle idegen, kül­ső célokat — a filozófia akarva, nem akarva köteles felelősséget vállalni saját társadalmá­nak, népének, korszakának tudatállapotáért. A mai magyar marxista filozófia telje­síti ezt a kötelességét? Nemzetközi szinten is baj van a filozófiával, értve ezen, hogy nem tudja betölteni azt a szerepet, amit az előbb éppen ráruháztunk volna. Nem tudja, mert az emberek eszmei zűrzavarban élnek. Megszűnt a régimódi, ha­gyományos­­értékrend, amit a vallás megszű­­r égi abszolútumot. Vannak történetfilozófá­­k ott, s ahol az emberi világ csúcspontján ott állt egy legfőbb érték, az abszolútum, ami biztonságot adott az embernek a legnagyobb nehézségek között is. A modern filozófiában nincs olyan érték, ami pótolni tudná ezt a sok, akik azt mondják, ha lehetséges volt az, amit a Hitler csinált Európában, akkor egy­részt nincs Isten, mert ha lenne, akkor ezt nem tűrte volna el, másrészt pedig nem bíz­hatunk az emberiségben sem, mert az embe­rek voltak azok, akik mindezt csinálták. Általában is baj van tehát a filozófiá­val. Annál is inkább baj van, mert ugyanakkor, amikor az emberek gondolkodása, világnéze­te válságba jutott a polgári társadalom vál­sága során, nem jutott válságba a technika, a természettudomány, a kultúrának az a része, amelyik független ettől a nagy társadalmi korszakváltástól. S így némiképp átvette a fi­lozófiai eszmék és eszmények szerepét a mű­szaki, a technológiai eszmény , a technokrá­cia égisze alatt. De ez nem lehet gyógyszere az ember lelki válságának, mert csak pót­szer, amit ígér. A filozófiának van egy olyan tulajdonsága, amelyben egyezik a vallással — és ezért tudta egy időben kiszorítani a vallá­sos világnézeteket —, nevezetesen az, hogy Mátrai László Filozófusokkal beszélget Szerdahelyi István 21

Next