Kritika 12. (1983)

1983 / 3. szám - Csizmadia Ervin: A pol-beat-ről. Beszélgetés Dinnyés Józseffel

13 A POL-BEAT-ről — Beszélgetés Dinnyés Józseffel — A hatvanas évek közepén, nem, csekély kül­földi késztetések hatására, de belső, spontán erőkből megteremtette magát egy hazánkban addig nem létező műfaj, amelyet első művelői folk-beatnek neveztek el. Amikor a mai em­ber pol-beatről beszél, talán nem mindig tud­ja, hogy a napjainkra lassan felnőttkorába érkező politikai dal forrásvidéke a hatvanas évek második felének időszaka, az ösztönös zenélési vágy párosulása a politizálás igényé­vel. Azok a dalosok, akik manapság legin­kább fémjelzik ezt a műfajt, általában ekkor tették meg az első lépéseket. Dinnyés József 1967-ben lép igazából nyil­vánosság elé. Azóta a politikai dal egyik leg­markánsabb — és tegyük hozzá: legtöbbet vi­tatott — képviselője. Beszélgetésünk témája maga a műfaj. Tudjuk, hogy milyen hagyományai van­nak a politikai dalolásnak, ugyanakkor a valódi protest song megjelenése csak a hatvanas évek elejére tehető. Minek köszönhető, hogy ez az új, önálló arcu­lat létrejött? Kétségtelen, hogy mélyreható társadalmi és gazdasági változások következtek be a máso­dik világháború után. Számomra azonban mégis az a legfontosabb: ezek a változások hogyan érintették az akkori új nemzedéket, mennyire hozták mozgásba őket. Ha nevekhez kellene kapcsolni a protest song megjelené­sét, Bob Dylant és Pete Seegert említeném. Amikor Dylan azt mondta: „vigyázz, mert az idők megváltoznak”, elsősorban magáról be­szélt. Úgy is mondhatnám: aktualizálta a je­lenlétét. Lehet, hogy nem hívott senkit dol­gozni, vagy társadalmi munkára, de tudato­sítani próbálta azt, hogy együtt vagyunk. Kü­lönösen azért fontos emlékezni erre, mert ad­dig a slágerek úgy kezdődtek, hogy „szeret­lek én, jöjj vissza hozzám”. Neil Sedaka pél­dául egy nagyon kellemes énekes volt, csak éppen nem arról beszélt, hogy te meg én ta­lán tudnánk valamit együtt csinálni. Dylan és a többiek önmagukat akarták vállalni. Én Bob Dylan, vagy én Pete Seeger itt vagyok veletek. Az említett előadók és a fiatalság azo­nosulásához a súlyos társadalmi ellent­mondások vezettek elsősorban. Mi ellen lázadtak ezek az emberek? A fegyverkezés ellen. A kispolgáriság ellen. De nyomban meg kell említeni azokat a zsák­utcákat, amelyek kezdettől fogva az igazi cé­lok követelésétől eltérítették a Dylanék nyo­mán fellépő fiatal csoportosulásokat. Hogy csak néhányat említsek: maoizmus, trockiz­­mus, vallási fanatizmus, megváltóvárás. Ez a hatalmas, politikailag korántsem egységes tö­meg akarta aztán megvalósítani a diákforra­dalmat. Hogyan „jött át” a mozgalom Magyar­­országra a hatvanas évek közepén? Budapesten volt egy baráti csoport, tagjai behatóan tanulmányozták a munkásmozgal­mak történetét, figyelemmel kísérték a század nagy változásait. Belőlük alakult a Gerilla elnevezésű politikai dalos csoport, 1966-ban. Ekkor volt a legpusztítóbb a vietnami há­ború. Sajnos személyesen is láthattunk na­palmtól összeégett embereket, akiket Magyar­­országon próbáltak az életnek visszaadni. A televízió révén pedig nap mint nap láthattuk a háború fejleményeit. Szerintem egyébként a háborúellenes mozgalmak létrejöttében a televízió nagyon sokat tett. Pusztán azzal, hogy a világ bármely pontján élő emberek számára szinte karnyújtásnyira hozta. Új föl­ismerés lopózott az emberek, népek tudatá­ba: a félelem attól, hogy ők is bármikor bele­sodródhatnak a vérontásba. Saját, személyes ügy lett abból, ami korábban nem közvetlenül érintette az embereket. Természetesen így voltunk mi is ezzel. Szerettünk volna tilta­kozni és mindenkit mozgósítani a háború el­len. Budán a Ho Si Minh parkban gyűltünk össze énekelni, beszélgetni. Az akkori élet­formának meghatározója volt ez a közös fé­lelem, amely az önkifejezés, a szabad élet­forma hirdetésével párosult. Az, hogy a moz­galom átkerült Magyarországra, teljesen ért­hető. Csupa olyan minta, elgondolás volt ben­ne, amely találkozott az akkori tizen- és hu­szonévesek vágyaival. Mindenkiben volt egy olyan boldogító érzés, hogy lám eljött az idő, amikor le lehet dobni a korábbi kötöttsége­ket. Ekkoriban még Szegeden laktam. Volt már vagy 15 dallam a háború ellen. Kíváncsi vol­tam a Gerillákra, hát elindultam Budapestre. Nem volt hol aludnom, hosszabb volt a hajam, mint az átlag, gitár volt a kezemben, autó­stoppal utaztam, szabadabb voltam minden­kinél. És érdekes, mire Budapestre értem, már tudtam, hogy nem fogok Vietnamról éne­kelni. Az izgatott, vajon miért zavarja az autóban ülő embert, hogy én szabad vagyok? Szabadabb, mint ő! Miért zavarja a rendőrt, hogy nekem hosszabb a hajam? Miért baj az, ha sokat olvasok, többet, mint a többiek? Ezekre a kérdésekre akartam dalokban vá­laszt keresni. Volt tehát a Gerilla együttes, amely arról énekelt, hogy ölik a sárgákat. Aztán jött Dinnyés Jóska, aki arról, hogy karrieristák vannak körülöttünk és mi tart­juk el őket. Jött Dolorkcényi Miklós, aki azt énekelte, hogy virágot adott egy lánynak, aki ezért megsértődött, mert úgy tépte le a virá­got, amivel kedveskedni akart. Oroszi Péter egyik dalában azt kérdi: miért nem veszi föl őt senki a kocsijába, hisz „rosszabbak nem vagyunk, csak rátok nem hasonlítunk”. Ez volt 1967 elején. Mi történt azután, hogy megérkeztél a fővárosba, hogyan alakult a politikai dalos mozgalom? Még abban az évben volt a KISZ-nek egy kongresszusa, ahol kiírtak egy politikai dal­­pályázatot. Márciusban megjelent egy cikk az Ifjúsági Magazinban a Gerillákról, Dolovi­­cényiről és rólam. Aztán volt egy nagyon fon­tos beszélgetés a KISZ Művészegyüttes szék­házában, ahol zeneszerzőkkel, politikusokkal, a KISZ országos képviselőivel találkoztunk. Azt hiszem, innen számítható egyáltalán a műfaj léte. Amikor az országos szervek el­fogadták azt, hogy vagyunk, s ezen túl mon­dani is akarunk valamit. Március 31-én volt a kongresszus által kiírt verseny gálaestje a Vígszínházban. Meg kell mondanom, hogy számunkra ez a gálaest keserű emlék maradt, úgy éreztük, kijátszottak minket. Ekkor ugyanis még nem volt működési engedélyünk, tehát amatőrök voltunk, akiket különválasz­tottak a hivatásosoktól. Naivak voltunk, nem értettük, hogyan kerülhettek oda olyanok is, akiknek a valósághoz semmi közük. Emészt­hetetlen volt számunkra az, hogy egy éles választóvonal van köztük és köztünk. Azt hittük, ha kimondjuk a nevet, Che Guevara, a másik ember is ugyanazt hiszi. Kiderült, hogy amikor Che Guevaráról énekeltünk, azt hitték, anarchisták vagyunk, hogy be aka­runk menni az erdőbe és puskákkal lövöldöz­ni azokra, akik másként gondolkodnak. Sőt, még olyanok is voltak, akik meggyanúsítottak bennünket azzal, hogy izgatunk és szocializ­musellenesek vagyunk. Próbáljuk összegezni: mit jelentett a hatvanas évek második felében „láza­dónak” lenni Magyarországon? Ezt az időszakot gyakran túlértékelik. Vé­leményem szerint a lázadás pusztán abban jelentkezett, hogy olyan dolgokért, olyan dolgokról beszéltünk, sőt hadakoztunk, ame­lyeknek mi már a birtokába jutottunk. Az, hogy én hosszú hajat viseltem, s ráadásul be­széltem is az érdekében, ez tömény politizá­lás volt. Gondoljuk csak el: a mi nemzedé­künk nemcsak új magatartásmintákat fogal­mazott meg, hanem — ami ettől elválasztha­tatlan — szinte az összes művészeti ág meg­­újítóit is kitermelte. Amit ez a generáció véghezvitt, nem merült ki abban az ismert megfogalmazásban, hogy erre az időszakra a lézengő típus volt a jellemző. Ez a dolognak csak az egyik oldala. Mert a lézengő ember. Mi csináltál ezekben az időkben? Dinnyés József és Bob Dylan

Next