Kritika 12. (1983)

1983 / 9. szám - Fülöp László: Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre

len szegül (mint Münchhausen báró, saját haját fogva húzza ki magát az árokból), a semmivel felesel, széllel pöröl”. „A Füst-vers alapsémája tehát: ravaszul megkomponált támadás egy felfoghatatlan ellenség ellen, párbeszéd, amelynek egyik szereplője nem válaszol, egyenlet, amelynek egyik oldalára nulla van írva.” „Füst költői világképét tehát — írja Kis Pintér — alig is lehet a megszokott világnézeti kategóriákkal egyértelműen minősíteni. Ha akarom, már kérdésfeltevését is eleve spekulatívnak, metafizikusnak, semmisnek ítélhetem (hisz Füst is ezt teszi), ám ki is állíthatná, hogy a metafizikus gondolkodás nem hívhat életre valós érzéseket, nem adhat művészi nyersanyagot?” A minthogy a kérdésre a választ oly kézenfekvőnek tekinti, igen egyszerűen tér napirendre afölött, hogy míg a kor problémáit látva Ady „a praxis átlelkesítésének, eszmeiesítésének, humanizálásának történelmi-társadalmi cselekvéseket is felvállaló programját és egy új, emberhez méltó világ esélyeit tételezi célként, addig Füst Milán a probléma Adyéval ellentétes megoldását választja. Az ő útja az önmaga szellemi lényegére redukált szubjektum önmegismerése mint létmegismerés.” Úgy véli ugyanis, hogy „a létezés abszurditását következetesen állító pesszimizmusa” valamiképpen „erkölcsi monomániá”-val, „dionüszoszi szenvedély”-lyel, „a lehetetlennek újra és újra nekifeszülő költői magatartás heroizmusá”-val párosulhat, s hogy Füst éppenséggel akkor, amikor a halálhoz viszonyított világképen túllépve „eljut a semmi bizonyosságáig, meglelvén így azt az egyetlen lehetséges viszonyítási pontot, a negatív transzcendenciát, amellyel adott gondolati premisszáira egyedül lehetséges teljesség, amelyre mindent átfogó és szilárd világnézet építhető”, akkor jutott el a kiteljesedéshez. Ezzel a „kiküzdött világnézettel — írja Kis Pintér — immár egy szuverén (minden ízében eredeti) személyiség teljes fedezetét érezzük a versek mögött, megvalósítva azt az igazán nagyszabású (formátumos) művészetet, amelyet az élmény és kifejezés tökéletes összhangja jellemez mindenkor és mindenekelőtt.” Igyekeztem a fentiekben minél inkább a szó szerinti idézetekre támaszkodva képet nyújtani Kis Pintér Imre művéről — így e sorok olvasói az én véleményemtől függetlenül is mérlegelhetik végkövetkeztetéseinek értékét. Ez a vélemény ugyanis erősen eltér az ő következtetéseitől. Úgy látom, Kis Pintér olyan módszerrel közelített Füst Milán költészetéhez, amely — szegényessége miatt — eleve igen kevéssé alkalmas lírai alkotások lényegének feltárására. A versszövegeket szinte kizárólag a bennük foglalt kijelentések és az általuk megjelenített élethelyzetek közvetlen értelmében fogja fel, s azután etartalmakat a legelvontabb filozófiai síkon elemzi. Ilyen alapon Petőfi Sándor Megy a juhász szamáron . . . című költeménye is a létezés abszurditását következetesen állító pesszimista, fiktív tudatlíra monumentuma lehetne, hiszen ennek hőse is fiktív, szintén a halállal szembesül, s ha a szamár fejbevágásának gesztusát ontológiai absztrakcióvá pároljuk, az sem más, mint abszurd, tehetetlenséget kifejező „action gratuite”. Füst Milánnál pedig — ebben valamennyi jelentősebb eddigi elemzője egyetértett — döntő szerepet játszik a látomásos forma, a költői képek által közvetve kifejeződő tartalom. Már Karinthy Frigyes is a „régi hollandusok”, Brouwer, Van Catade, Komilós Aladár pedig Pieter Brueghel festményeivel állította párhuzamba ezeket a látomásokat, a telitalálat pedig — szerintem — Ungvári Tamásé, aki Füst és Gulácsy rokonságára hívta fel a figyelmet. A képanyag — s általában a formastruktúra — behatóbb elemzése a Füstversek és a valóság olyan kapcsolatait is kimutathatta volna, amelyek e nélkül megközelíthetetlenek. Egy ilyen elemzés a Zsoltár öniróniáját nem a létezés abszurditását állító pesszimizmus kiteljesedett formájának, hanem éppenséggel a pesszimizmuson túllépő, költői önkritikának mutatná, s az életmű summázatát a Mózes számadásában jelölné ki: ez a vers nem kevesebbet mond, mint azt, hogy ha a költőnek nincs ereje ahhoz, hogy a világot kivesse négy sarkából, nem is méltó arra, hogy láthassa az ígéret földjét. is Pintér Imrét azonban nyilván azért sem vonzzák különösebben az ilyen tartalmak, mert ő eleve nem a mű (mint tartalom-forma egység) és a valóság viszonyát tekinti a költői érték mértékének, hanem, mint idéztem, „az élmény és kifejezés tökéletes összhangjáét, azaz az önkifejezés őszinteségét. Ezen a ponton egy olyan esztétikai problémába ütközünk, amely az adott keretek között még vázlatosan sem tárgyalható. Így, kénytelen-kelletlen vállalva a tekintélyérvek ódiumát, csak arra hívhatom fel a figyelmet, hogy már József Attila is igen elmarasztalóan nyilatkozott azokról, akik öszszekeverik a művésziséget az őszinteséggel: „Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat művet, éppúgy, mint a sűrűn őszinte nénikék se alkotnak.” (Magvető) SZERDAHELYI ISTVÁN KRITIKA I Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre gen ritka eset a kiadói gyakorlatban valamely kritikagyűjtemény ismétlő megjelentetése, még ha bővített is ez a második kiadás. Lengyel Balázs könyve ilyen ritkaságnak számít. A főcím lényegében pontosan jelöli meg a hatodfélszáz lapos kötet tartalmát, hiszen az egy-két verselemzés, emlékidéző jegyzet és összefoglaló portrévázlat kivételével valóban verseskönyvek ismertetéséből és jellemzéséből áll. Az alcím (Líránk a hetvenes években) azonban jóval pontatlanabbul tájékoztat, mert egy évtized líratörténetének áttekintését ígéri, ám ennél egyszerre többet is ad, kevesebbet is nyújt Lengyel munkája. Főként a válogatott és gyűjteményes kiadások alkalmából egészen a 20—30-as évek fejleményeihez is visszahátrál a kritikus, jócskán kitágítva és átlépve így a megnevezett évtized határait. Ugyanakkor a temérdek versgyűjtemény sorozatszerű recenzeálása a 70-es évek költészetének csak mozaikos és metszetekre tagolt bemutatását teszi lehetővé. Ez a módszer alkalmatlan a kiemelt évtized átfogó és rendszerező feltérképezésére. Tág időkeretek között mozoghatunk a Verseskönyvről verseskönyvre anyagában, de a kötetrecenziók sokasága épp az alcímbe foglalt periódusról mint egészről nem teremthet összefüggő képet. Az egyenkénti kötetvizsgálatok száma az első kiadáshoz képest ebben a válogatás és szűrés nélkül tovább bővített másodikban látványosan megugrott, az előző — 1977-ben közreadott — változat megvastagodott, a költőnévsor hosszabb lett, vagyis most már 101 költő 127 kötetéről olvashatunk recenzensi beszámolót. A módszertan, s a gyakorlat változatlansága miatt ez voltaképp mennyiségi gyarapodást hozott, s az effajta gazdagodás nem váltott át jellegbeli és minőségi módosulásba, nem alakított ki új lírafelmérési változatokat. Sajnálattal kell tudomásul vennünk, s csak hiányérzettel törődhetünk bele, hogy a részeket — köteteket, pályákat, életműveket — oly jól ismerő Lengyel Balázs végül is megelégedett a kritikai ismertetésekben rejlő egyszerűbb és szűkebb lehetőségekkel, nem vállalkozott a nagyobb feladatra, a körképszerű és szintetizáló ábrázolásra. Sokszor és hangsúlyosan megfogalmazza azt a meggyőződését, hogy az olvasásban mennyire fontos a lírikusokhoz fűző „személyes kapcsolat”, „a költő iránti érzelem”. Publicisztikus kötöttségű esszéírásában igyekszik is érvényesíteni ezt az érzelmi megalapozottságú személyességet — már amikor teheti, amikor módja van rá. Ilyenkor egy-egy verskötet kapcsán „a költészetrajongó irodalmár” beszél, átadva magát a szenvedélyes és a hálásan reagáló versbefogadó szerepének, szóhoz engedve a vonzalomkifejező vallomásosságot, az áhítat s a megragadottság élményét is. Természetesen arra a legnyitottabb és legszenvedélyesebb versrajongó műbíráló sem képes, hogy ezt a kivételszerű állapotot állandósítva végezze rendszeresen — hosszan tartó — szemléző munkáját. Rendkívül vegyes „anyag” kerül eléje, s a neki oly igen tetsző líraváltozatok mellett gyakorta olyasféle versekről is nyilatkoznia kell, amelyekhez valamilyen okból csak feladatszerű olvasásmóddal közelíthet. Kitetszik ilyenkor, hogy a tárgyhoz nincs köze, s így óhatatlanul megjelenik az ismertető szövegek bizonyos hányadában a penzumjelleg és rutinszerűség, a megoldások és eljárások mechanizálódása, nyilvánvalóvá téve a kényszeredettséget s érdektelenséget. Ha az adott mű és egyéniség nem érinti meg, közömbösen hagyja, s érdeklődését nem kelti fel, akkor a recenzens többnyire megreked a keveset mondó általánosságok fokán, élettelen leírásokba és az ürességhez közel járó látszatminősítésekbe bonyolódik. Ha ellenérzések és ellenszenvek kerítik hatalmukba, meglepetésszerűen felcsap egyik-másik cikkéből a kiegyensúlyozottságra és visszafogottságra beállított tónust is áttörő ingerültség, s elutasító indulat, és ilyenkor legnagyobbrészt erősen vitatható ítéletek csúsznak ki a tollából. Amikor viszont igazán kedvére való a feladat, igényének megfelelő a teljesítmény, eszményéhez közeli az egyéniségalkat s a versjelleg, akkor a hiteles karakterizálás, a megelevenítő és meggyőző ábrázolás szép bizonyítékaival szolgál. Az első kiadás némelyik bírálója eklektikus toleranciának minősítette Lengyel Balázs kritikusi magatartását, szemére vetve, hogy ennek jegyében minden ellentétet és másféleséget összebékít, s felold, elmos és kiegyenlít, a lényege szerint különbözőt is hasonlóként próbálva feltüntetni. Nem érthetünk egyet ezzel a felfogással, mert úgy látjuk, hogy a Verseskönyvről verseskönyvre szerzője szigorúan normatív rendszer nélkül is jól felismerhető mértékrend, eléggé határozottan érvényesített értékszemlélet alapján végzi az interpretációt. Felfedett ideálokhoz igazodva szemlézi az előtte elvonuló versfolyamot, s az esetleg parttalannak látszó befogadókészsége valójában könnyen meglátható szűrőrendszert működtet, nem tartózkodva így az értékeléstől, a minősítő különbségtevésektől sem. Vannak választott költői (pl. Weöres, Vas, Pilinszky, Nemes Nagy), s választásai korántsem esetlegesek. Eszményjelző értékkiemelései éppolyan világosan körvonalazzák saját versesztétikai felfogását, mint távolító és elhárító mozdulatai. Közel áll hozzá a tárgyias-objektív és az intellektuális-racionalizált élménymegformálás. Úgy is mondható — az ő szavaival —, hogy „az esetleges szubjektívet, a véletlen adta pillanatnyit viszszaszorító személytelenítés vagy objektivitás.” Nem vonzódik a „spontán élménylírához”, az úgynevezett önfelnagyító magatartásmintákhoz, a közvetlennek nevezett vers jellegzetességeihez. Annál inkább érdekli az „elvontabb, áttételesebb kifejezés”, a „tömörítő, jelzésekkel és ugrásokkal teli” szerkesztés, az élmény helyett „az élmény belső következményeit” feltáró mű. Szereti „az énből általános alanyt” teremtők szemléletmódját, nagyra tartja az úgynevezett közvetett vers poétikáját és esztétikai minőségeit. Ízlésrendjében, s értéktudatában előkelő helyet birtokol az „összetett létérzetet”, a „közérzeti állapotot”, „az egzisztencia létérzetét”, a „léttapasztalatot” megjelenítő, a „létkérdésekkel szembenéző” költészet, a „közérzetlíra”, a „létlíra”. Kritikusi tetszése szerint való a személytelenítően objektivizáló lírai élményközlés, de ennek nem látszik ellentmondani, hogy amikor a legáltalánosabb értékkövetelményeit kijelöli, azok sorában az élre kerül a költői személyiség pregnáns és gazdag jelenléte. Benne találja meg „a lírai mondanivalók leglelkét”, belőle eredezteti a vershatás jelentős részét, nemkülönben a „saját hang”-nak mondott adottságot, amit ugyancsak elképzelhetetlennek tart a tiszta és erős személyiségreprezentáció nélkül. Elméleti kérdéseket csak mellékesen és futólag érintő, de így is „a versszeretet és a 32