Kritika 12. (1983)

1983 / 10. szám - K. D.: Brecht-Weill: Koldusopera - P. Sz. J.: Önarcképek az NDK-ból - B. É.: Fotóművészet 83/2 - Sz. I.: Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Értékrendszereink

Brecht—Weill: Koldusopera Nehéz helyzetet vállalt föl a miskolci Nemzeti Színházban Szakó István ren­dező csapata, mikor az elmúlt évad leg­végén, májusban színpadra állította Brecht klasszikus művét. Részint az évadvég óha­tatlanul érezteti hatását (a nézőtéren s való­színűleg a játékban is), ráadásul azokban a hetekben zajlottak az Országos Színházi Ta­lálkozó rendezvényei, elvonva a szakmai kö­zönség figyelmét; részint a miskolci társulat­nak a nyomasztó tudattal is szembe kellett néznie, hogy produkciójuk összeméretik Ju­­rij Ljubimov nagy hatású és zseniális nem­zetibeli Háromgarasos-rendezésével, s olyan színészi alakításokkal, mint Törőcsik Marié, Garas Dezsőé, Udvaros Dorottyáé. Az előadás mindenesetre egy kevéssé sem tűnt megilletődöttnek. Szőke István, a rende­ző saját színházfelfogásához igazította a dara­bot, felerősítve modern, mai felhangjait, s nagy súlyt fektetett a játékban az operai jel­legre, a songokra. Míg Ljubimovnál a Nem­zetiben főként a songok „cselekménye” hor­dozta a fő mondanivalót, a néző szemébe mondva a kritikai üzenetet, addig Miskolcon ezúttal elég sokat bíztak a külsőségekre, a be­szédes díszletre, a figurák hangsúlyosan ak­tualizált megjelenítésére , s ami ezzel szo­rosan összefügg: az alvilági talajon álló hatalom igazi arcának felmutatására. Bicska Maxi és csapata e felfogásban leginkább vala­mely mai autós vagányokra emlékeztetett (körbe is száguldoznak a színpadon egy mis­kolci tehertaxival), akik nagystílű maffiaként uralják a terepet. Az előadás legizgalma­sabb és „legveszélyesebb” sajátossága az erős operai jellegből fakadt: a brechti songok operabetétként vagy operaparódiaként való előadása — a ragyogó alakítások ellenére — már-már feloldották a darab drámai feszült­ségét, romantikus mesévé vagy ironikus paró­diává degradálva a korántsem mesei történe­tet. Az előadás mindenesetre jó néhány erős színészi alakítással lepte meg a nézőt, s itt elsősorban Igó Éva (Polly) és Mihályi Győző (Bicska Maxi) párosát kell kiemelnem: nem­csak ragyogóan énekeltek, de sok iróniát és humort is csempésztek a játékba, termékeny polifóniát teremtve a figurák karakterében. A népes szereplőgárdából kiemelkedett még Matus György érzelmes lelkűen agresszív rendőre és Csapó János kisszerűen rafinált Peacock-ja. A rendező állandó segítőtársa, Kerényi József találó és­­jól mozgatható dísz­letet épített föl, Fekete Mária jelmezei szin­tén jól illeszkedtek a darab aktualizált föl­fogásához. K. D. már halálukról értekeztek. (Lásd Peter Graf érzékenyen archaizáló tondóját vagy Uwe Pfeifer hitelesen művelt ironikus portréját.) Harmadsorban a magyar művészet külföl­di propagátorait értesítettem volna. Végül is az ő feladatuk megérteni: egy szorosra fű­zött koncepció következetes betartása, azaz egy speciális válogatás kivitele olykor hatá­sosabb, mint az „egy ország képzőművészeti keresztmetszete” címlélékkel rendeződő lo­­hasztó protokoll. (Tapintatból ne lásd az ide vágó példákat.) De mint ahogy nekem nem állt módomban e kiállítás publicitásáról gondoskodni, úgy látszik, más sem rendelkezett e megtisztelő hatókörrel. Történt ugyanis, hogy a július végén, augusztus elején látható, az Ernst Múzeumban rendezett tárlat a nyilvánosság teljes kizárásával tengette mindennapjait a teremőr nénik legnagyobb bánatára és a vé­letlenül arra járók legkellemesebb meglepe­tésére. Túl jó kiállítás volt ez ahhoz, hogy ál­tala próbáltassék ki: a régen várt és sorsül­dözött terézvárosi kultúrobjektum ezúttal megfelel a tűzbiztonsági előírásoknak. Mert ha nem felelt volna meg, úgy emberéletben nem esik kár. P. SZ. J. KRITIKA Önarcképek az NDK-ból Ha magam szervezem a Művész-önarcké­pek a Német Demokratikus Köztársaságból című kiállítás közönségét, elsősorban a festő szakma hazai művelőit értesítettem volna. Nekik fontos látni: a legpedánsabb ismeretek elsajátítása és gyakorlása sem vezet feltét­lenül akadémizmushoz vagy konzervativiz­mushoz. (Lásd Sigrid Arset gyönyörű met­szetét vagy Werner Tübke fanyar fantáziájú rajzait.) Másodsorban a művészettörténész-társada­lom azon képviselőit értesítettem volna, akik műfajelmélettel vagy ikonológiával foglal­koznak. Számukra tanulságos: bizonyos ha­gyományok bizonyos régiókban akkor is való­di tartalommal töltődnek föl, ha a „művé­szet általános fejlődéstörténete” nevében a Fotóművészet 83/2 Hiánypótló vállalkozásba fogott a Fotó­művészet, amikor a tavalyi szolnoki Szocio­­fotó 1939—1982 című kiállítás nyomán a mű­faj még élő magyar kezdeményezőit szólal­tatta meg. Az idei év első számában Haár Ferencet és Tabák Lajost, a nemrég meg­jelent 2. számban pedig Szélpál Árpádot. (A Franciaországban élő 85 éves mesterrel Al­­bertini Béla készített levélinterjút.) Szélpál Árpád ugyan idegenkedik a „szo­­ciofotó” elnevezéstől. Úgy véli, ez a fogalom beskatulyázza azt, amit ők annak idején csi­náltak, pedig ha volt köztük fotós, akit a leg­szenvedélyesebben a súlyos szociális témák foglalkoztattak, akkor éppen ő volt az. A fo­lyóiratban közölt bőséges képanyag ezt épp­úgy tanúsítja, mint az interjú maga. A fel­rázó képek egytől egyig igen szenzibilis tár­sadalmi lelkiismeretét bizonyítják. A török­szentmiklósi szabómester fia a szegények sze­gényei közül jött, a nyomor és elesettség nem volt számára ismeretlen. Amikor a Népszavá­ban megjelentek első riportjai, sorra járta a proletárélet akkori helyszíneit: „Döbbene­tes volt, amit az életben láttam. Akkor értet­tem meg, hogy mire való az én fényképező­gépem” — írja. — „Nem arra, hogy fényké­peket csináljak vele, hanem arra, hogy bemu­tassam azt, amit látok, amit mások nem akar­nak látni.” ... Pontosabban nem is lehetne meghatározni, hogy mi volt a Kassák inspi­rálta szociofotó-mozgalom motivációja és cél­ja. Hiszen az volt a mozgalom, az akkori mun­kásmozgalom része, sőt a munkás- és pa­rasztszociográfia egyfajta előfutára. A nagy irodalmi szociográfiák kora csak ezután kez­dődött. Izgalmas adalékokkal szolgál e témá­hoz egyébként a lap egy másik közleménye is, melyből kitűnik, hogy a magyar szociofotó­­sok, akiket idehaza olykor még rendőrileg is üldöztek, viszonylag széles publicitást élvez­tek az osztrák munkássajtóban, s így szerepet játszottak abban, hogy az akkori Magyaror­szág szociális viszonyait nemzetközileg is megismerjék. B. É. az egyes objektivációk, objektív viszonyok beesővé tétele által. (Ki mit tesz belsővé, az lesz érték a számára.)” Igaz, társadalomtudo­mányi szakirodalmunkban — Heller Ág­nes igen kevéssé sikerült hajdani értékelméleti tanulmányának hatására — általánosan elter­jedt ez a felfogás, de az ember hajlamos azt remélni, hogy amikor valaki — mint e mű szerzői — behatóbban foglalkozik értékelmé­leti kérdésekkel, nyomban felismeri tartha­tatlanságát. Ebben az értelmezésben ugyanis összekeveredik az érték és az értékelés, holott a dolog objektív értéke nemcsak hogy nem azonos a szubjektív értékeléssel, hanem e ket­tő gyakran homlokegyenest ellenkező előjelű is lehet. Tovább olvasva a szerzők gondolatmene­tét, hamar rájöttem azonban, hogy a beveze­tő fejezet nem több formális főhajtásnál a szakirodalomban uralkodó hiedelem tekinté­lye előtt. A könyv gondolati építménye telje­sen független ettől a szubjektivista meghatá­rozástól, s jóllehet a bevezetés azt is hang­súlyozza, hogy a szerzők programszerűen nem foglalkoznak „az értékek objektivitásának axiológiai problémájával”, elgondolásaikat gyakorlatilag arra a kimondatlan tételre építik, hogy az értékek objektívek. Célkitűzésük az, hogy a társadalmi köz­tudatunkban élő értékrendszerek — vagy­is, ahogyan ezt igen helyesen megjegy­zik, pontosabb szóval megjelölve: értékelő rendszerek — fő típusait meghatározzák, öt ilyen típust találtak: a „szokás- és ha­gyományőrző”, a „polgári-individualista”, az „utópista-anarchisztikus”, a „bürokra­tikus” és a „szocialista-kommunista” ér­tékrendszert. Történelmi fejlődésrajzokkal is megalapozott elemzésük meggyőző: úgy látom, valóban sikerült azokat a csoporto­kat elkülöníteniük, amelyek mai közgon­dolkodásunkat leginkább befolyásolják, és elkerülték az ilyen tipológiák leggyakoribb buktatóját, a merev skatulyázást is. Csak a típusok elnevezését és az elemzés hangsú­lyát nem találom mindenütt szerencsésnek. A „polgári-individualista”, „utópista-anar­chisztikus” és a „bürokratikus” jelző ugyan­is eleve pejoratív csengésű — s az utóbbi két értékrendszer leírásában is a negatív mozzanatoké a túlsúly —, holott, amint ezt a szerzők kiváló teoretikus érzékről ta­núskodva megállapítják, ezek az értékrend­­szerek is tartalmaznak pozitív értékeket, kialakításuk funcionális volt, reális törté­nelmi szükségletekre épült. Sőt, mint min­den értékrendszeré, ezeknek az értékrend­­szereknek a „domináns értékei, alapérté­kei” is „nembeli értékek maradnak az em­beriség számára”, jóllehet „az értékrendszer egyéb, korhoz kötött összetevői mindinkább viszonylagos értékekké, majd kiüresedett, az egyént akadályozó normákká válnak”. E megállapításaikra hivatkozva gondolom úgy, hogy a fent említett értékrendszereket ta­lálóbb lett volna alapértékeikről elnevezni, s történelmi fejlődésrajzukban a pozitív és negatív vonásokat arányosabban tárgyalni. Kiemelkedően fontos a mű koncepciójá­ban az, hogy — amint a fentiekből is ki­derül — gondolati szerkezetének tartópillé­re a lukácsi nembeliség-fogalom: a nembe­li, vagyis az egész emberiség fejlődésének érdekeit szolgáló értékekhez viszonyítják a szerzők a többi értékeket. Ezzel — a beve­zetésnek ellentmondva — gyakorlatilag ob­jektív alapokra is építették értékfogalmu­kat, s elvontan bár, de elméletileg pontosan tudták megjelölni a társadalmunkban most kialakuló szocialista-kommunista értékrend­­szer fő jellemvonását: „lényegében nem más, mint a korábbi értékrendszerek nembe­li értékeinek szintézise”. Hosszasan lehetne még sorolni munkájuk egyéb értékeit — történelmi elemzéseik szé­les horizontjától okfejtésük logikusságáig, világosságáig —; olyan művel gyarapították a szerzők a hazai szakirodalmat, amely a legfontosabb álláspontok egyikének mutat­kozik társadalomtudományi vitáinkban. (Kossuth) SZ. I. Kapitány Ágnes- Kapitány Gábor: Értékrendszereink Elkomorodva olvastam a könyv beveze­tésében, hogy „az érték lényegében az egyes projektivációkhoz való szubjektív ítéleti viszony és a cselekvés meghatározója 38

Next