Kritika 14. (1985)

1985 / 3. szám - Galsai Pongrác: Egy jugoszláv csellengő esetei - Folklór

47 Egy jugoszláv csellengő esetetK­épzavarral kezdem. Ide illik. A Magyar Televízió illettékesei hosszú fogat csinál­tak a Forró szél című jugoszláv tévé­filmsorozat tíz folytatásos látványosságához. Olyasmit pedzettek, hogy a produkció a Hosz­­szú, forró nyár, az Onedin család és a Kórház a város szélén sikeréhez lesz hasonlatos. Aztán kaptunk (e cikk megírásának ide­jén: még kapunk) egy hosszú, langyos szelet, bizonyos érdektelen nevű családról, valahon­nan Jugoszláviából. Nagy baj persze nem történit. Ezt a tévé­filmsorozatot végig lehetett (lehet) nézni. Hol mesterségesen doppingolt, hol el-elpilledő ér­deklődéssel. De miből adódhatott a tömegsi­kerhez fűzött, nem is alaptalannak látszó re­mény? Az egyszerű tényből, hogy egyszerű, hét­köznapi magyar­ emberek egy egyszerű, hét­köznapi jugoszláv fiatalember egyszerű, hét­köznapi kalandjait nézik majd végig. Csakhogy az említett példák épp ellenkező előjelű tömegigényekhez alkalmazkodtak. Ré­gi tapasztalatom: a „közönséges” közönség (a jelzőt halt idézőjelbe is foglalhatnám) arra, az életközegre-közelségre kíváncsi, ahová so­hasem juthat el, amelyet csak kivételes sze­rencsével hódíthat meg, vagy aminek élmé­nyétől eleve retteg. Gondoljunk csak a Win­­netoutól, az ifjúsági indiántörténetektől, a hajdani gépírólányok Areseautó-idilljén át, a szétrongyolt Orvos-regényekig. S a szórakoz­­tatófilmipar is e területekről gyűjti be a hő­seit. Ugyan ki sütkérezhet egyszer a Hosszú, forró nyár napsütött teraszain? Mikor lesz ak­kora vagyonunk, hogy az Onedin család tagjaihoz hasonlóan, kereskedelmi hajókat, másodkapitányoka­t és tengeri medvéket vá­sárolhassunk magunknak? És magam is he­ves szívdobogással lépek be mindig a „Kórház a város szélén” steril-fehér világába, s szólí­tom meg akár a legtávolabbi városszéli kór­ház orvosát. Kivételnek csak az irodalom mi­nősül, amely esztétikai hatásával a különben érdektelen kort és helyszínt, az önmagukban vergődő, monogám hősöket, sőt magát az unalmat is izgalmassá teheti. De irodalmi értékről, a tévéfilmsorozatok­ról szólván, ritkán beszélhetünk. Hát a „Szabó család”, a mindenkori szabó­családok és társaik? A maguk kis vasárnap­jaival és keddjeivel? Kéttalálatos lottószel­vény-örömeivel és Patyolat-gondjaival. E félig mese, félig riport műfajban a napi ak­tualitás a legfőbb vonzerő. Próbálnák csak újra leforgatni a Szabó család tíz évvel ko­rábbi epizódját — a háziasszonyok aligha hagynák abba a tányérmosogatást. De a Forró szél című jugoszláv sorozatból ez a földrajzi szélességi és hosszúsági fokhoz kötött, a mi társadalmi helyzetünkre lépték­­szerűen érvényes, csak ránk vonatkozó idő­szerűség is hiányzik A tévéfilmsorozatban hasonló esetek történnek, mint a mai Magyar­­országon — mégis valahol délebbre, „balká­nibb” kivitelben, eltérőbb társadalmi közeg­ben, más fekvésben, tehát másként. Sőt ez esetben az „idem” is „non est idem”. És se a főhős személyében, se a cselekményben, se a részletmegoldásokban nincsenek olyan mű­vészi kvalitások, amelyek az élményazonos­­ság hiányát pótolnák. Itt valóban egy nem is annyira fiatal ju­goszláv fiatalember csetlését-botlását láthat­tuk (látjuk) a mi világunkkal nem is annyi­ra azonos Jugoszláviában. Füst Milán klasszikus túlzása szerint: „Min­den ember negyvenezerféle.” Nos, a Forró szél Surda nevű főhősének legföljebb nyolc­tíz jellemző tulajdonsága van. De valahogy ez is sok. Szertelen, önérzetes, lusta, robbané­kony, ábrándozó, markacs, aluszékony, kétbal­kezes — és ráadásul képzelt beteg is. Ha új mutatóujjával megnyomja a haját, fáj a feje. Létezhet ilyen emberi konstrukció? Ily vér­mes csellengő, habagajszos igazmondó, alva­járó hipochonder? Lehetséges. Csak nem hi­szem el. Surda tulajdonságai „jellemtechni­­kailag” mintha rosszul volnának összeszerel­ve, három kézzel gesztikulálna, és az egyik lábát biciklikerék pótolná ... Vajon hogyan jött létre e különösnél is furcsább játékfilm-teremtmény? Föltehetően úgy, hogy a szer­ző az epizód-ötletek tartalma szerint, „menet közben” alakította ki a fiatalember karakte­rét. Azzal a leplezetlen céllal, hogy Surda tulajdonságai a változatos cselekmény során hasznosan funkcionáljanak. Egy-egy jelenet­­sorhoz úgy keresték elő a megfelelő „jellem­vonást”, mint valami szerszámosládából. Ez­zel aztán a főhős a következő epizódig na­gyon jól elboldogul. M­ert hétköznapi fordulat akad bőven. És Sarda e változatossághoz alkalmaz­kodva változtatja­ a foglalkozásait is. Tulajdonképpen tevékeny naplopó. Munkás „munkanélküli”. Folyton egyik állásból megy át a másikba, mint az utca jobb oldaláról a balra. Már az első folytatásokban volt bor­bély, taxisofőr, segédmunkás, amatőr masz­­szőr, lakásügyi előadó­k még kutyaszőr-bo­­dorintónak is akarták alkalmazni egy külföldi buzinál. Nahát, akinek ennyi „funkciója” van, azzal minden előfordulhat. Sőt a mindennél valamivel több is. A szerző mintha listát ve­zetne a jugoszláv hétköznapokról, jellemző esetekről, ügy-baj-panaszokról: mi történt ed­dig? és mi történhetne még? E társadalmi „apró­ cseprőkbe” aztán a hősét szakszerűen belehajszolja. Surda, a borbélylegény termé­szetesen megfeledkezik a vendégéről. Surda, a taxisofőr egy totócsaló bandást szállít a fut­­ballpályára. Surda, a vendégmunkás meg­csömörlik a nagypolgári társadalomtól. Sur­da, a hivatalnok beleakad a bürokráciába . .. A példaként említett tévéfilmek: a „Hosszú, forró nyár”, az „Onedin család”, a „Kórház a város szélén” a maguk szerény módján legalább sorsokat próbáltak teremteni. Míg a „Forró szél” főhősének nagyon sok jellem­vonása és még több foglalkozása van. Csak épp igazi sorsa nincs. Az ember megértő rokonszenvvel nézte (nézi) Surda izgatott csetlés-botlásait. De köz­ben úgy érezte (érzi), hogy ami a képernyőn végbemegy, őrá nem vonatkozik. Igaz, Surdá­­ra sem okvetlenül... Vétkes könnyelműségről mégsem beszél­hetünk. Láttunk (látunk) sokkal érdektele­nebb sorozatoka­t is. Úgy hiszem, igaza van az Új Tükör kriti­kusának: a televízió illetékeseit nem érheti gáncs és megvetés, hogy ezt a jugoszláv p­ro­­dukciót hazahozták. (Míg el nem felejtem, a filmet Sinicn Pavic írta, Aleksandar Djor­­djevic rendezte, főszerepét a kitűnő Ljubica Samardzic játszotta.) De magam se értem: miért kellett e számos filmtekercseket az es­ti fő­műsoridőben levetíteni? Az már a műso­rszerkesztők balszerencséje, hogy az állandó keddi program az „energia­takarékosság” idejére esett. Amikor a tévékészülék este tíz órakor már elkezdett üresen zúgni. GALLAI PONGRÁC Ljubina Samardzic RAZPRAVE IN GRADIVO Rudi Cacinovic Vajon valóban a magyar nacionalizmus éledéséről van szó? Az utóbbi időben a Magyarországgal szomszédos államokban egyre több szó esik a magyar nacionalizmusról. Vajon valóban a magyar nacionalizmus fantomjáról van itt szó? Néhány figyelmeztető hang nálunk is jelentkezett, különösen a vajdasági sajtóban. Ezzel kapcsolatban sokan emlékeznek a két világháború közötti revizionista propagandá­ra, amely meghiúsított minden felhívást a békés egymás mellett élésre a Duna mentén is, a Hitlerrel kötött szoros szövetségben rá­vette Magyarországot, hogy megszegje a Ju­goszláviával kötött örök barátsági szerződést. Ezután következtek az újvidéki „hideg na­pok” és a megszállás többi rémtettei. Sok magyar ember, különösen a fiatalok még ma is felteszik a kérdést, hogyan történhetett meg mindez. Vajon az új magyar naciona­lizmus ismét igazolja, hogy a­ történelem senkit sem tanít meg semmire? Valójában mi is történik Magyarországon? A magyar reform gyümölcsöző eredményei kétségkívül a széles magyar tömegek mun­kájának és verejtékének eredményei. A si­kerek visszhangra találtak a magyar értel­miség körében. Visszaadták a dolgozó embe­rek öntudatát, ami az 1956-os katasztrófa után megcsappant. Ez a fejlődés indította el a­­magyarság helyzetéről, jövőjéről szóló gondolatokat is. Az írók és a tudósok kü­lönböző művekben foglalkoztak a szomszé­dos államokban élő magyar nemzetiségi csoportok helyzetének kérdésével is. Külö­nösen kiéleződtek a romániai magyarsággal kapcsolatos kérdések. Itt egy nagyobb, összefüggő földrajzi területen lakó, gazdag kulturális és­­politikai örökséggel bíró nem­zetiségről van szó. [...] A romániai magya­rok sorsát illetően a legfelsőbb párt- és ál­lami vezetés kapcsolataiban is voltak ne­hézségek.­­Különbséget kell azonban tennünk a ma­gyar állam hivatalos álláspontja és a külön­böző kulturális, sőt „disszidens” („országon belüli” disszidensekről van szó) körök véle­ménye és írásos megnyilatkozásai között. A hivatalos képviselők a lenini elveket hang­súlyozzák, aminek nem lenne szabad vitás­nak lennie a közös katonai és gazdasági blokkban tömörült szocialista államok és ha­talmon lévő kommunista pártok között. Kétségtelen azonban, hogy a marxista-leni­nista elveken nevelt magyar ifjúság ezen a téren is tapasztalja, hogy a valós fejlődés nem mindig áll összhangban az elvekkel. KRITIKA

Next