Kritika 14. (1985)

1985 / 3. szám - Galsai Pongrác: Egy jugoszláv csellengő esetei - Folklór

Emellett az ifjúság számos magyarázattal és magyarázó személlyel találkozik, akik nem­csak hogy nem állnak ki a leninista—mar­xista elvek mellett, hanem elhallgatják a rég- és a közelmúlt terheit is. A régi Ma­gyarország az osztrák—magyar dualizmus­tól kezdve, a két világháború között „cson­ka” Magyarország szintúgy, nemzetiségileg egységes állam elvére épített, holott a mo­narchiabeli Magyarország polgárainak a fe­le sem volt magyar nemzetiségű. Az is két­ségtelenül igaz, hogy a mai szocialista Ma­gyarország szomszédai sem építhetik a szo­cialista társadalmat valamiféle nemzeti mo­nolitás fogalmai szerint. A különféle nép­csoportok keveredése a Duna mentén lehe­tetlenné teszi a szigorúan vett etnikai ha­tárok szerinti államhatárokat is, hacsak nem telepítjük át újból a Duna mentén élő né­peket. Az „áttelepítés” szónál maradva, hadd emlékeztessek a még nem is olyan távoli múltra. Nem a Hitler-féle áttelepítésre és népirtásra gondolok, nem is Sztálin egész nemzetiségeket érintő áttelepítéseire. A ma­gyarok megérték, hogy kitelepítették őket Csehszlová­kiából, pedig a magyar meg­szállók itt nem rendeztek „hideg napokat” újvidéki mintára. Még a háború befejezése előtt e­gyes szocialista szövetségeseink azt várták, hogy az új Jugoszlávia a magyaro­kat is eltelepíti majd.­­Különösen a cseh­szlovák KP vezetői szorgalmazták ezt. Tito azonban ellenezte és javasolta, hogy a ma­gyarok maradjanak. Csak a megszállás alatti erőszakos cselekményekben kimondot­tan kompromittált bűnösöket utasították ki. Ha ma valaki szólvá teszi a párizsi béke­­szerződés „vétkességét”, azt is tudnia kell, hogy Jugoszlávia semmiféle kitelepítést nem akart, pedig a csehszlovák küldöttek még veszekedtek is e tárgyban a mieinkkel. Ju­goszlávia nem követelte a határok megvál­toztatását sem, noha odaát a határ mentén élnek nemzetiségeink (példa erre a Rába­­v­idéki szlovénség). A sztálinista zsarnok Rákosi 1944-ben kérte Titót, hogy ne egyez­zen bele az áttelepítésbe, mert az ártana a magyar kommunista párt befolyásának. Ez azonban nem zavarta abban, hogy a Jugo­szláviára nehezedő sztálinista nyomás idején, 1948-ban arról próbálja meggyőzni Mrazovic nagykövetet, legalább Horvátország elszaka­dásával mentse meg a sztálinizmust nálunk. A szocialista országok éppen a budapesti találkozóról intéztek felhívást a világ közvé­leményéhez az európai biztonsági és együtt­működési konferencia összehívására. A kon­ferencia záróokmánya a határok sérthetet­lenségéről beszél. Kétségkívül az is volt a Szovjetunió egyik fő célja. Valamennyi fe­lelős magyar államférfi a határok sérthetet­lenségéről szóló kitételt hangoztatja. A hi­vatalos magyar politika emellett minden nemzetiség számára szavatolja, hogy­­fejlesz­­sze önnön nemzetiségi tudatát, alárendelve azonban az osztályöntudatnak. [. ..] A nacionalizmus veszélyes fegyver, külö­nösen a demagógok kezében. Ez a veszély a szocialista társadalmakban és a szocialista országok között is fennáll. Ezt már több tra­gikus példa bizonyítja. A nemzetiségi több­ségeknek és kisebbségeknek a Magyaror­szággal szomszédos államokban nagy és kö­zös a felelősségük a Duna mentének jövő­jéért és az egyes államok humánus szocia­lista fejlődéséért. Semmivel sem kisebb a mai Magyarország felelőssége sem. Azt az elképzelést, hogy a határokat megváltoztat­ni nem lehet, hiszen az amúgy sem oldana meg semmit, nálunk Kardelj határozta meg a legjobban. De a lehetőségekhez képest mind jobban kell hatni a lezártságukra. Nem a Duna mentének utópisztikus kanto­nokra osztása, hanem a minden irányban a lehető legnyitottabb határok felé kell mind több gyakorlati lépést tennünk. Mindenkép­­pen ez a legjobb orvosság az igazi humanis­ta szocialista fejlődés, a Duna menti népek közötti béke és megértés ellenségeinek min­den mesterkedése ellen is. Nekünk szlové­neknek van atyafiságunk Olaszországban, Ausztriában és Magyarországon, három kü­lönböző társadalmi rendszerű, a nemzetközi politikában eltérő helyzetű országban. Úgy véljük, hogy sem a mi közöttünk élő nem­zetiségiek, sem a határokon túl élő szlové­nek számára nem megoldás az anyanyelv és a folklór primitív szinten való fenntartása, hanem a többség rendszerében és társadal­mában kell biztosítani számukra a sokolda­lú fejlődés lehetőségét. Konkrétan a ma­gyarországi szlovénekről szólva, hangsúlyoz­nom kell, hogy a nemzetiségeink iránt tanú­sított hivatalos magatartás szavatolja alap­vető jogaikat. Sok eredményt sikerült elérni az oktatás-nevelés terén. A múlt azonban igen mostoha volt, különösen a Tájékoztató Iroda nyomását végrehajtó Rákosi-korszak. Sok előírást kell megvalósítani a tanácsok­ban és a falvakban. A szlovéneknek szüksé­gük van szlovén ajkú nevelőkre és más, az iparban, illetve a mezőgazdaságban dolgozó értelmiségiekre, hogy részt vehessenek a kö­zösségi és a politikai életben. A nemzetisé­gi kérdések hivatásos kutatói közé tartozik dr. Joó Rudolf, egy sor tudományos érteke­zés szerzője a nemzetiségek viszonyáról, egyebek mellett, az etnikai konfliktusok okairól és jellegéről is. Dr. Joóval a nemze­tiségi osztály vezetőjének társaságában ta­lálkoztam a magyar kulturális miniszté­riumban tett látogatásom alkalmával. Ez 1983-ban volt. Időközben járt Szlovéniában és a Nemzetiségi Intézettel megállapodott egy közös kutatásról Dobronakon és Felső­­szölnökön. Ez az együttműködés minden­képpen hozzásegít majd annak jobb megál­lapításához, hogy mindkét részről hogyan valósulnak meg az ismert elvek a közvet­len gyakorlatban. Alkotmányos­ politikai rendszerünk egész felépítése lehetetlenné tesz bármiféle „nemzetiségileg egységes ál­lamiságot” vagy hasonló törekvéseket a köz­társaságokban és tartományokban. Ezt ed­dig a magyar kormány valamennyi hivata­los közleményében is megerősítették. A két faluban végzett közös kutatás hasznos fi­gyelmeztetés lehet úgy nekünk, mint a ma­gyaroknak, hogy mit kell még elvégezni. A két világháború között Magyarországot elárasztotta az akkori reakciós Horthy-kor­­mány jelszava: „Nem, nem, soha!”. Ezzel fejezték ki, hogy nem nyugszanak bele Ma­gyarország trianoni határaiba. Ennek a bele nem nyugvásnak szomorú következményei véres áldozatot követeltek a szomszédos or­szágokban, de Magyarországon is. Ma az efféle jelszavaknak így kell hangozniuk: „Nem, nem, soha többé” ellenségeskedést és nem adunk hitelt hamis jelszavaknak, szö­vetségeseknek. Közös ellenállásra van szük­ség mindennel szemben, ami a valóságos békét és együttműködést fenyegeti a Duna mentén és Európában. f. . .] A Duna mentén minden felelős tényezőnek nyíltan kell tár­gyalnia a nemzetiségi kérdésekről, nem pe­dig átengedni ezeket a problémákat a dema­gógoknak és a sovinisztáknak. Végül egy megtörtént eset. A hatvanas évek derekán ellátogatott hozzánk Kállai Gyula,­ a kormány akkori elnöke, régi kom­munista, a németek és a hazai fasiszták el­len harcoló népfront egyik megalapítója. Két napig kalauzoltam őt Szlovéniában. A hegyi szerpentineken megemlítettem neki, hogyan szegték meg az „örök barátságot” 1941-ben, hogyan uszított ellenünk Rákosi, hamis, megrendezett perekkel. Azt mond­tam, hogy ha harmadszor is történik ilyes­mi, három nemzedék sem tudja majd meg­javítani a viszonyt népeink között. Fölugrott az autóban — alacsony termetű — és fel­kiáltott: „Nem, soha!” Ez a legjobb, amely­­lyel befejezhetem eszmefuttatásomat. (Raz­­prave in Gradivo, 17. Ljubljana, 1984. de­cember) — gyetvai — HELYREIGAZÍTÁS Tisztelt Szerkesztőség! A Kritika 1984/8-as számában megjelent Szántó Judit naplója. A 7. oldalon közölt kép aláírása té­vés: Szántó Judit és Éva társaságában nem Hidas Antal látható, hanem legfiatalabb öccse: Szántó Sándor. Illetékesnek érzem magamat a helyesbítésre, mi­vel Hidas Antal (Szántó Gyula) húga vagyok, sz. Szántó Gizella. Mind Szántó Judittal, mind lányá­val sokáig, tartós kapcsolatban voltam. Éva néhány hónapos korától, a Szovjetunióba való kiutazásáig lényegében velem együtt, szüleim otthonában nevel­kedett. Először a Bécsi út 121. majd a Csörsz ut­cai lakásunkban, a négy polgári elvégzéséig. Ezután fél évig — elutazását megelőzően — lakott és élt együtt anyjával, Szántó Judittal és József Attilával. Budapest, 1985. február 13. Flamm Sándorné Szántó Gizella KRITIKA Ki hamisítja a történelmet? 2 H­erman József: Nyelv, állam és politika 3 Voigt Vilmos: Ortutay 5 Emberi sorsok — nemzeti történelem Boglári Békés István: Földosztás Nyáregy­házán, avagy ,,Vörös” Péter, az igazságos 6 Szabó Károly: A Hazai Fésűs üzemi bi­zottsága 7 Pándi Pál: Az illetékesség kétféle értelmezése 8 Besenyi Sándor: A nyolcvanas évek magyar értelmiségéről 9 Papp Zsolt: Teorémák, tűzkohtók — Tizenöt tűnni nem akaró év nyomában 10 Fittler Katalin: A Cambridge Buskers hang­versenye 13 Száz éve született Kosztolányi Dezső Fráter Zoltán: A fénykereső 14 Vers-e a szabad vers? — Hogyan magya­rázta Kosztolányi a szabad verset Pintér Jenőnek — (Közzéteszi, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Nemeskéri Erika) 15 A táncművészet rejtélyei — Beszélgetés Körtvélyes Gézával ,(Az interjút készítet­te: Szerdahelyi István) 16 Zenei közéletünkből Légüres térben — Beszélgetés Maróthy Jánossal (Az interjút készítette: J. Győri László) 19 M­olnár Gál Péter: A területen kívüli színház 20 Dr. Kertész Pál: Levél a szerkesztőséghez 21 Nyárádi Éva: Milliók óhajai 22 Cseres Tibor hetvenéves (Z. L.) 22 * MELLÉKLET Dokumentumok a Lisszaboni Magyar Kö­vetség titkos levéltárából — 1943—1944 (Közzéteszi, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Urbán Károly—Vida István) 23 * Juhász Ferenc: A boldogság (Sötér István) 35 Képes Géza: A nagy árnyék (Kőháti Zsolt) 35 Garai Gábor: Legszűkebb hazám (M. Nagy Péter) 36 Bella István: Az ég falára (Szekér Endre) 36 Ratkó József: Félkenyér csillag (Rónay László) 37 Horgas Béla: Miféle mulatságok (Kemsei István) 37 Benkő Attila: Álmatlanul (Angyalosi Ger­­­­gely) 38 Zelei Miklós: Híd (Erdei János) 39 Csordás Gábor: Kuplé az előcsarnokban (Kovács Dezső) 39 Kukorelly Endre: A valóság édessége (Parti Nagy Lajos) 39 Petőcz András: Betűpiramis (F. Z.) 40 Redl ezredes (Mátyás Győző) 40 Társasutazás (Báron György) 41 Dürrenmatt: János király (Csáki Judit) 41 Mrotek: Tangó (Almási Miklós) 42 Nagy András: Báthory Erzsébet (Koltai Tamás) 42 Moliére: Tartuffe (Bécsy Tamás) 43 Viktor Rozov: Szállnak a darvak (Szántó Judit) 44 Harold­­Pinter: Árulás (K. T.) 44 Szép Ernő és a lányok (A csáki­) 45 Lemezekről (F. K.) 45 A törékeny kis Linda (Kuczka Péter) 46 A vegytiszta család (Sarkadi László) 46 Egy jugoszláv csellengő esetei (Galsai Pongrác) 47 Fókusz 47 A CÍMLAPON: Szabó István (Cikkünk a 40. oldalon) Művelődéspolitikai és kritikai lap Megjelenik havonta Főszerkesztő: Szerdahelyi István Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Felelős kiadó: Till Imre vezérigazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. Szerkesztőség postacíme: Bp. Pf. 40. 1428. Kiadó postacíme: Bp. 1959. Te­lefon: 343-100, 336-130 • Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hír­lapkézbesítő postahivataloknál és a Posta Köz­ponti Hírlap Irodánál (postacím: Budapest V., József nádor tér 1. 1900) közvetlenül vagy pos­tautalványon, valamint átutalással a KHJ 215—96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: egy évre 96 Ft 85.2518 20­03 — Készült a Zrínyi Nyomdában Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza INDEX: 25 461 HU ISSN 0324—7775 KRITIKA.

Next