Kritika 14. (1985)

1985 / 2. szám - Forgács Iván: Yerma

mes alternatíva számára, mint az öngyilkos­ság vagy az emigráció lett volna ak­kor. Most ez kívánná tőle azt a fajta kiállást, amit már akkor sem tartott a maga részéről hiteles válasznak. Holott még eleven volt a seb. És feltehetően nagyobb a kísértés, hogy azono­sulását a vesztett üggyel egy látványos és végletes gesztusban fejezze ki. Ferenc hűsége töretlen a szabadság és füg­getlenség gondolatához, a múltban él, meg sem érintik Heinrich bácsi és Kornél házi használatra, a hatalommal való együttműkö­désük igazolására gyártott ideológiái, az el­veszített múlt helyébe megnyerhető jövőről, az alkotmányosság kibontakozásának esélyei­ről. Kornéllal ellentétben nem akar megta­nulni birodalmi gazdaságban és külügyekben gondolkodni, nem óhajt egy reménybeli gaz­dasági felvirágzásban értelmiségi szakember­ként közreműködni, elfeledve közben, hogy ő magyar. Ragaszkodik rögeszméihez és mora­lizál, bármily korszerűtlennek tűnjék is ez egy olyan Schwarzenberg- és Bach-típusú al­kotmányos centralistának, mint Heinrich bá­csi. Az együttműködés elutasítása azonban ke­vés ahhoz, hogy olyan nyugodt tekintettel nézhessen szembe lelkiismerete tükrével, ahogy a tükörfal előtt állt 1849-ben, abban az emlékezetes jelenetben, mikor az orosz tiszteik előtt letették a fegyvert. Frenc az ezredes radikalizmusét sem fo­gadhatja el, aki az emigráció megbízá­sából járja az országot, és szervezi ti­tokban az ellenállást. Szavalatnak, kongóan üres retorikának hat az ezredes monológja a „rettegő” és „fásult” országiban. A szirmokból virágot, virágokból csokrokat és koszorúkat, a „láthatatlan hadsereg” egységeit vizionáló kép­zelete magasan a valóság fölött lebeg. És riasz­tóan önveszejtőnek tűnik megszállottsága. A kisebbségi pszichózis, a hitüket vesztők, a belső ellenség, az „árulók” ellen forduló ter­ror logikája. Ferenc késznek tudja magát is­mét csatasorba állni a haza hívó szavára, de az ezredes jelentkezésében nem láthatja ezt a hívó szót. Más válaszlehetőséget nem ismer. Érthető, hogy fel sem csillan előtte, a filmen sem je­lenik meg az a lehetőség, ami történelmileg az önkényuralmi rendszerre adott egyéni vá­laszok legelfogadhatóbb változatának és leg­­hatékonyabbikának bizonyult a politikafor­máló elit körében. A passzív rezisztencia, a visszahúzódás, a hatóságokkal való együtt­működés, sőt az érintkezés megtagadása, a ki­várás politikája. Alkata, egzisztenciális hely­zete, a kegyként elnyert szabadság miatt ér­zett lelkifurdalása következtében eleve nem választhatná Ferenc ezt a magatartást. Ami­ként az is elképzelhetetlen, hogy elsáncolhat­­ná magát a privát életben, és a politikával leszámolva visszakapott szabadságát a ma­­gánboldogság elnyerésére fordíthatná. Noha ragaszkodása a feleségéhez és a gyerekeihez többször hangsúlyozott vonása jellemének, és Mária (Grazyna Szapolowska) meleg asszo­­nyiságával ösztönösen képviseli ezt a lehető­séget. Amivel komolyan szembe kell néznie, az öngyilkosság, az emigráció, a hatalommal való együttműködés, számára nem lehet értelmes megoldás. A választást viszont nem­­kerülheti el, hiszen helyzetével nem tud kiegyezni. Mindenképpen lépnie kell. Ez az ő igazi eg­zisztenciális és lelkiismereti válsága, ez az a csapda, amibe be van zárva, mielőtt még bör­tönbe kerülne. Ott már­ csupán­­kivetülnek, tárgyiasulnak­ a belső falaik. Meghasonlása ab­ból a választáskényszerből származik, amit értelmes alternatíva hiányában i­ell megélnie. Őrületéről végig nem derül ki egyértel­műen a filmben, hogy valóban, a szó orvosi értelmében elmezavar volt-e, vagy csupán megjátszotta az őrültséget. Ez hasznos drama­turgiai ötletnek bizonyul. Ennek köszönhetően mindkét lehetőséggel számolnunk kell, illetve még nyilvánvalóbb, hogy úgy kell elgondol­nunk őrültségét, mint a szigorú következetes­ség egy nemének eredményét, olyan betegsé­get, amely a mélyebb egészség jele. A tükörszimbolika csúcspontján Ferenc egy raktárban elégett, apró darabokra töredezett tükrökről beszél Máriának az elmeintézetben, és országos tűzről képzeleg. Őrültsége így nyer pontosabb meghatározást: nem arról van szó, hogy Ferenc nem mer szembenézni ön­magával, hogy erkölcsileg megsemmisült vol­na lelkiismerete tükrében. Az semmisült meg, akinek ő felelősséggel tartozott. A lelk­iisme­­rete tükre, az én­tudata töredezett darabokra a belső feszültség izzásában. Őrültként már megírhatta a császárnak címzett nyílt levélben a kíméletlen igazságot, vállalhatott egy olyan gesztust, hogy elkötele­zettségét megvallja, amit korábban, ép öntu­dattal nem érezhettett volna a belső világát híven kifejező válasznak a helyzete feladvá­nyára. Hiszen egy őrültnek már csak gesztusai vannak. Levelével persze jelezheti azt is, hogy tudja, ott kívül van a magyarázat. Amit azon­ban mégsem vehetünk készpénznek, hiszen egy őrült mondja. E­mlékezetes film a Szirmok, virágok, ko­szorúk. Néhány sugallatas, poétikus ké­pével (operatőr: Ragályi Elemér), kidol­gozott mellékalakjával: Kornél (Boguslavo Linda), Heinrich bácsi (Jifi Adamira) és Fe­renc (Cserhalmi György) belső küzdelmének hiteles ábrázolásával marad meg bennünk. Filmről lévén szó, az természetes, hogy na­gyobb intellektuális izgalmat szerez a néző­nek Ferenc lélektani drámájának rekonstruá­lása, mint amit erről a drámáról a verbális szint önmagában nyújthat. Ám talán nem bo­rította volna fel a dramaturgiai koncepciót, és javára válik a filmnek, ha mélyebb bete­kintést enged Ferenc önértelmezési kísérletei­be. ELEK ISTVÁN , Cserhalmi GyörgyG Yerma­ yöngyössy Imre és Kabay Barna filmjei­ben a szépség, a harmonikus lét nem egyszerű ábrándként jelenik meg, amely hiányával fejeződik l­i, hanem mint az események játéktere, művészi formává, a mű­alkotásnak szinte „egynemű közegévé” válik. Ennek a közegnek a megteremtésében az al­kotópáros a természetnek juttatja a főszere­pet. A teljes szépségében megragadott termé­szeti lét harmóniája azt sugallja, hogy az élet legfőbb értéke a természetesség, az egyetemes törvényeknek való belső engedelmeskedés. De hogyan érvényesül mindez az öntudattal ren­delkező természetben, az em­beri lét szférájá­ban? Gyöngyössy és Kabay szemmel láthatólag hisz az öntörvényű, természetes emberi lét­ben, s ennek megjelenítésével kívánja művé­szi szinten megragadni a boldogság lehető­ségét. Komoly problémát jelent azonban, hogy eközben túlságosan is ragaszkodnak az öntu­datlan természeti lét analógiájához. Ezáltal ugyan érzékletessé válik ember és természet összetartozása az anyagiság univerzumában, de leegyszerűsödnek az emberi boldogság, s általában a társadalmi lét problémái. Az al­kotók ugyanis az egyéni, társadalmi konflik­tusokat az emberi természet elleni erőszakté­telből vezetik le. Napjainkban persze ilyen értelemben nehezen elválasztható, hogy mi maga az úgynevezett emberi természet és mi az erőszak. Ezért Gyöngyössy és izabay újra és újra visszatérő társadalommodellje a ter­mészettel legközvetlenebb kapcsolatban levő faluközösség. Segítségével az egyetemes har­mónia is megjelenik filmjeikben, hiszen a fa­lu boldogságához, életben maradásához feltét­lenül szükséges, hogy a természet harmóniája érvényesülni tudjon. Ezek u­tán talán érthetővé válik az is, miért készített az alkotópáros magyar M NSZK kop­rodukcióban filmet Federico García Lorca műve alapján. Gyönyörű andalúziai táj, saját fennmaradását szolgáló törvények, szokások és hit szerint élő spanyol falu jelenik meg előttünk az adaptációban. A rendezők ideali­zált farméban, mutatják be ezt a világot, hogy minél erősebben tudják­ vele szembeállítani a beteg sejtét, egy családot, ahol támadás éri az életet, nem születik gyerek. Ez nemcsak az utódlás szempontjából fájdalmas. A férj, Juan, belenyugszik a helyzetbe, nem hibáztat­ja feleségét, talán örül is, hogy nagyobb bő­ségben élhetnek Az asszony, Yerma azonban tragikus helyzetbe kerül. Neki a gyerek az élet értelmét, egyszersmind saját társadalmi feladatát jelenti. Saját fennmaradásához ra­gaszkodik tehát, azért küzd elsősorban, ami­kor kétségbeesetten keresi a kiutat, amellyel megszabadulhat az őt sújtó átoktól. Férjét azonban teljesen kimeríti munkája, s kiderül, nincs közöttük igazi testi vonzalom, szerelem. Itt a szerzők mintha leegyszerűsítenék a testi vonzalom és a szerelem kapcsolatát a bioló­giailag értelmezett természetesség felé mutat­va, de a megoldás szervesen illeszkedik a mű egészébe. Yerma zsákutcába kerül, mert az egyetlen megoldás, hogy más termékenyítse meg, megbélyegezné a falu előtt. A falu ereje a családokra épül, ezért a család szentségét hirdetve a közösség önmagát védelmezi. Yer­­mánarc a saját családja marad, de azt elpusz­títja a két ember között feszülő ellentét. Hir­telen felindulásában az asszony megöli fér­jét (a drámától eltérően, véletlenül), de ezzel mindörökre megfosztja magát a boldogságtól, hivatása beteljesítésétől, attól, hogy gyereket szüljön. Mindenképpen örvendetes, hogy Gyöngyössy és Kabay az egyéni kiteljesedést szélesebb — társadalmi és természeti — összefüggésben vizsgálja, még akkor is, ha az emberi termé­szetről vallott felfogásuk filozófiailag erősen vitatható. A film értéke, és elsősorban hatása szempontjából sokkal kritikusabb az a fajta túlesztétizáltság, túldíszítettség, ami oly gya­kori a Gyöngyössy-fiknerében. Eizensteinnél „egy meg egy az három”, másshol jó esetben kettő, a Yermában olykor még egy sem. Mi­ről is van szó, mi itt az „egy meg egy”? Két műegésznek tekinthető teljesítmény. Az egyik természetesen Lorca szövege, illetve a Lorca­­.stílusban továbbírt dialógusok. A másik Sza­bó Gábor operatőri munkája. A probléma az, Gudrun Landgrebe KRITIKA

Next