Kritika 14. (1985)

1985 / 2. szám - Fittler Katalin: A magyar operaszínpad csillagai

az egyébként nagyon is a kor szellemére re­­zonáló mentalitás, amelybe — úgy látszik — a társak kijátszása is beletartozik, morálisan mennyire „vonzó”. S megint más kérdés az, hogy az effajta újdondász üzleti ügybuzga­lom ellen morális érvekkel hadakozni meny­nyire érdemes. Mindezekkel együtt számomra mégis az a naiv donquijotizmus — itt szándékosan anak­ronisztikus kifejezéssel élve — szimpatikus, amelyet Slamovits István képvisel. Különö­sen, ha, mint mondta, végképpen leszámolt ezzel az egyenes gerinccel már nem nagyon művelhető szakmával. Tiszteletem az övé. Pa­taki Attilának pedig őszintén kívánok sok sikert ahhoz, amihez saját­­bevallása szerint is legjobban ért — az üzlethez. M. GY. ZENE A magyar operaszínpad csillagai (1-4.)­ gy látszik, nem lehet a fogyasztó kedv­j­­ére tenni. Példa erre annak az össze­­állításnak a fogadtatása, melyet a Hun­garoton Hanglemezhetek alkalmából, díszes gyűjtődobozban jelentős kedvezménnyel áru­sítottak. Szinte hihetetlen, hogy a négyszer három hanglemez ára mindössze 550 forint. Kis terjedelmű, egylemezes válogatáskor (legyen az operakeresztmetszet vagy előadói portré) első szavunk a „kevés”, és minden érdemi kifogásnál előbb, egyfajta „teljesség­re törekvés” nevében rójuk fel hibájául, bű­néül a mennyiségi korlátokat. Most pedig, itt van egy gazdag válogatás­ őszintén: a 12 lemez tulajdonképpen legmerészebb elkép­zeléseinket is felülmúlja. És ha ehhez hozzá­vesszük, hogy A Budapesti Operaház 100 éve című könyvet úgy tettük le kezünkből, hogy bár inkább hangzó illusztrációt kaptunk vol­na, minden bizonnyal boldognak kellene len­nünk. Ide csak kellene! A lemezantológia voltaképpen ünnepi kiad­vány, az 1984-es év legjelentősebb zenei ju­bileumának tiszteletére jelent meg, mégis jo­gos, hogy címében nem utal a centenáriumra: a fennmaradt hangzó anyag nem reprezentál­ja a tíz évtizedet , homályba vesztek a kez­detek, és a befejezés az eddigi utolsóként be­vallott aranykort, a 60-as éveket idézi. Miért van az, hogy szinte provokálja a mindig-vala­­mi-mást-akarást, arra kényszerítve az opera­barátot, hogy ezúttal — önmagának ellent­mondva — egyetlen reprezentatív lemezre vágyjon? Könnyen belátható, hogy a kiadványsoro­zat technikai színvonala nem lehet egyenletes, hiszen különböző időben, különböző körülmé­nyek között, különböző módon készültek a felvételek. Készségesen alkalmazkodik az em­beri fül: a művészileg értékes háttérbe tudja szorítani a technikai igényeket, a szép hang­zás kedvéért egy-egy alkalommal lemondunk a megszökött technikai színvonalról. (NB, ez megfordítva nem igaz: nincs az a technikai­műszaki perfekció, ami kárpótolna hiányzó művészi értékekért!) Az első három doboz tartalma vitathatatla­nul az „archív lemezek” kategóriájába tarto­zik. Létjogosultságukat az adja — miként a Presto 5. számában a Hanglemezgyártó Válla­lat megfogalmazta —, hogy művészi értéket közvetítenek dokumentum jelleggel, s részben hézagpótló, részben választékbővítő szerepet töltenek be. Ez utóbbi kettősség a jelen eset­ben óhatatlanul adódik a rendelkezésre álló anyagból, hiszen egy-egy korszakról az ak­kori repertoár felidézésével lehet képet adni, amely a napjainkban kuriózumnak számító és azóta is játszott művekből áll. Egy-egy válogatás szempontja többféle le­het, sőt, gyakran éppen az az összeállítás bi­zonyul sikeresnek, amelyik többfajta szem­pontnak tesz eleget. Ebben az esetben szinte minden „eleve adott”: a hangfelvételek (még ha némelyikük felkutatása időigényes is!), a szelektálás munkáját megkönnyítő jelentős terjedelem, és — nem utolsósorban — az ope­rairodalmat alaposan ismerő szerkesztő: Ker­tész Iván. Ám figyelmen kívül maradt egy nem el­hanyagolható szempont: a hallgató, vagy még konkrétabban, az antológia hallgathatósága. A sztárparádé a folyton módosuló szerkesz­tői szempontok során csak fokozatosan éri el, hogy az album — lemezoldalanként, vagy le­­m­ezenként — ténylegesen végighallgatható legyen. Az első album szinte kizárólag a ritkaság­­gyűjtőknek jelent örömöt, akik minél több énekes hangját kívánják saját tulajdonukban levő felvételen megőrizni. Kevés az olyan részlet, amelyet — mint felvételt — gyakran szándékozna meghallgatni a lemez tulaj­donosa. Márpedig éppen az ismételhetőség, az újra-végighallgathatás a saját hangfelvétel­gyűjtemény egyik „előnye”. Pozitívumául azt említhetjük, hogy visszahozott a köztudatba olyan neveket, amelyek méltatlanul tűntek el a feledés süllyesztőjébe. Például minden bi­zonnyal sokan most tanulták meg — hangjá­nak hallatán — Sziajbó Lujza nevét. A zeneirodalmi ritkaságok gyűjtői sem pa­naszkodhatnak: szép számmal állnak rendel­kezésükre ritkán hallható operarészletek és dalok. A műfaji „következetlenség” itt indo­kolt: az 1. albumban öt énekestől nem állt az összeállítók rendelkezésére operarészlet. Így került a válogatásba Lehár Friderikájából egy Dal (Gábor József), a Cigányszerelemből pe­dig E­al és csárdás (Réthy Eszter). Szende Fe­renc hangját Schubert: A hasonmás című da­lában halljuk, Szabó Ilonka Delibes-től ének­li A cadizi lányokat. Székelyhidy Ferenc mű­sora : Kodály, Verbunk és Siralmas volt. Az ismeretlen kompozíciók felidézése egy­úttal jó alkalmat kínál a művelődni vágyók­nak, arra serkentve őket, hogy egy-egy rész­let ürügyén utánanézzenek szerzőknek, élet­műveknek­, s forgassanak operakalauzokat és hasonló jellegű kiadványokat. Azok számára, akik nem egy-egy szép hang, sőt, nem is valaha egymás mellett és után hallott szép hangok, hanem elsősorban zene­szerzőik, zeneművek iránt érdeklődnek, vagyis akik számára a „csillagok” nem öncélúan ra­gyognak, hanem a sztárok alkotások megje­lenítésére hivatottak — nos, nekik a 4. album adja a legtöbb hallgatni valót. V­alljuk meg, nem igazán jó ez az arány! Mert a zenés délutánok potpourri­ja ke­véssé időszerű a XX. századi ember számára, akii kevés időt tud fordítani a ze­nehallgatásra. Korunkban, amikor a tömegkommunikációs eszközök jóvoltából minden korábbinál gaz­dagabb információs lehetőségek állnak ren­delkezésünkre, ugyanakkor — azzal szoros összefüggésben — devalválódott a hang jelen­tősége, nem felesleges a zenehallgatás kategó­riájának finomítása. Tágabb értelemben ez azt jelenti, hogy munka mellett vagy társal­gás közben szól valamilyen zenegép (háttér­zene) — pedig voltaképpen csak azt tekint­hetjük zenehallgatásnak, amikor arra figye­lünk, ami szól. Ilyesmire egyre kevesebb ide­je és energiája jut a nem szakembernek (a szakember pedig gyakran módosítja ezt, a mű helyett például az előadásmódra, az in­terpretációra irányítva aktív figyelmét). Feltehetjük a kérdést: a „passzív” vagy az „aktív” zenehallgatásra kínál lehetőséget az ünnepi kiadvány? A válasz lehet is-is és sem­­sem.­­Hogy a háttérzene-készletet, bővítse, azt aligha tűzhette ki céljául. (Különben is, a részletek gyors váltakozása következtében szinte kényszert érzünk, hogy saját magunk számára konferáljuk a számokat. Kevesen mondhatják el magukról, hogy mindent is­mernek, amit e válogatás tartalmaz — és re­mélhetőleg azt is, hogy ,/mindegy, mi szól”.) Ha odafigyelünk, a gyakori stílusváltozásol rontják a hangzás okozta élvezetet. Elretten­tésül egy kiragadott lemezoldal (3. sorozat 4.): Mozart, Goldmark, Muszorgszkij, Cor­nelius, Kacsóh, Donizetti, Wagner. És köz­ben nincs, idő a „váltásokra”! Az első szerkesztői szempont az énekesei születésének időrendje volt, ez határozza meg az 1. album összetételét. A szem­pont korrekt, csak éppen a hallgató nem ér­tékelheti eléggé, amikor a lemezeket hallgat­ja: a felvételek időpontja — vagyis a minő­ség — megközelítőleg sem mutat hasonló kö­vetkezetességet (a 3. oldalon például: 1930 1908, 1906, 1929 k., 1927, 1907—8). Noha lazul az énekesek kor szerinti szere­peltetésének szigora, ennek következménye hogy a 2. albumban ugyanannak az előadás­nak 3 részlete egymástól távoli két lemez­oldalra került: a 2. oldalon a Hoffmann meséi Kleinzack-legendája és a III. felvonásbeli Fe­renc dala közé ékelődik — 12’ 42” terjedelem­ben — az Otello-beli Fűzfa-dal és Ave Maria (jóllehet Báthy Anna egy évvel később szü­letett Fekete Pálnál!), majd a 6. oldalon ju­tott hely Giulietta és Hoffmann kettősének (minden bizonnyal azért, mert Fehér Pál partnere, Szilvássy Margit évtizeddel fiata­labb). Az egy időben szereplő különböző generá­ciók között nem lehet éles-következetes ha­tárvonalat húzni. Így az sem zavaró, bár kö­vetkezetlenség, hogy a 2. albumban hallható Ballada és Ékszer-ária (Gounod: Faustjából) 13 évvel későbbi felvétel, mint a 3. album­ban található. Mintha a hallgatónak a sorozattal való is­merkedése során felmerült kérdéseire felelne igenlőn válaszolt a szerkesztő a 4. album ősz szenilitásával, ugyanis van mód a hangzó anyagnak a zenei szempontokat kielégítő cso­portosítására. Közel kerülhetnek egymáshoz azonos komponista különböző operáiból vet részletek, sőt, ha a terjedelem lehetővé te­szi, egy-egy lemezoldal anyagát azonos nem­zetiségű szerzők kompozícióiból is össze lehe állítani. És mennyivel szívesebben hallgatunk­ „valami Wagnert” például, mint „valamit az 50-es évek elejéről”! És oldalanként jól is esik a nemzet-, illetve stílusváltás. Aki magával az operaműfajjal szándékozik barátkozni, annak egy jó tanács:­a 4. album­mal kezdje a jubileumi kiadvány meghall­gatását. Itt is részleteket kap — de segít­ségükkel fogalmat is alkothat a maga szá­mára az egyes szerzőkről! A minden dobozban található­­kísérőfüze képeket is tartalmaz az album előadóiról. A 1. és 4. albummal ellentétben a két középs csak a tendenciát folytatja, s a rossz minő­ségű, apró képek szinte csak illusztrációit szolgálnak­. Sem díszdobozhoz, sem sztárcikké nem méltó ez. (Vajon Zádor Dezsőről semmi­féle fotó nem maradt fönn, s ezért nem sze­repel az 1. album rögtönzött tablóján?) Mivel az 1. doboz egy korábbi kiadván bővített átdolgozása, érthető az 1. és 2. album néhány apró átfedése. Aligha bosszankodni a szövegbeli pontatlanság miatt („Komárom Pál után nem maradt semmilyen hangzó do­kumentum” — 2.), ha a korrekció javuntol szolgál (időközben mégis előkerült, s így 3. albumban mégis hallhatjuk a neves basszis­ta hangját). Nem lelkesítő, ha Nagy Izabel hangja után nyomozva, eredménytelen munkánk. 2. album: „Nagy Izabella... ő már helyet kaptak a Magyar Operaszínpa Csillagai első albumában”, s odalapozva ki­derül, hogy ez csak a szövegre vonatkozik „Nagy Izabellát, aki a Háry János vendég szereplőjeként kötődött a színházhoz, ebbe a minőségében az LPX 12420 számú Kodály lemez reprezentálja.” Ennél bizonnyal töb helyet érdemelt volna (ha említésre méltó! hiszen a külföldön sikeres magyar és a ha­zánkban elismert idegen származású műv­ézek is több ízben szerepelnek a válogatásba élő, hogy a díszes dobozok a szó szóra értelmében dísszé válnak, a lemezej tömények megbecsült darabjaivá. De ez az „eredmény” nem felel meg sem a sz­iesztői munkának, sem a hangzó anyaga. A nem végighallgatás minőségileg különböz a nem-hallgatástól! S noha a terjedelme ne sugallja, célszerű olyankor is belehallgatni va­lamelyik lemezbe, ha kevés kikapcsolódási való időnk van!­­ KRITIKA FITTLER KATALIN 3.

Next