Kritika 14. (1985)
1985 / 2. szám - Fittler Katalin: A magyar operaszínpad csillagai
az egyébként nagyon is a kor szellemére rezonáló mentalitás, amelybe — úgy látszik — a társak kijátszása is beletartozik, morálisan mennyire „vonzó”. S megint más kérdés az, hogy az effajta újdondász üzleti ügybuzgalom ellen morális érvekkel hadakozni menynyire érdemes. Mindezekkel együtt számomra mégis az a naiv donquijotizmus — itt szándékosan anakronisztikus kifejezéssel élve — szimpatikus, amelyet Slamovits István képvisel. Különösen, ha, mint mondta, végképpen leszámolt ezzel az egyenes gerinccel már nem nagyon művelhető szakmával. Tiszteletem az övé. Pataki Attilának pedig őszintén kívánok sok sikert ahhoz, amihez sajátbevallása szerint is legjobban ért — az üzlethez. M. GY. ZENE A magyar operaszínpad csillagai (1-4.) gy látszik, nem lehet a fogyasztó kedvjére tenni. Példa erre annak az összeállításnak a fogadtatása, melyet a Hungaroton Hanglemezhetek alkalmából, díszes gyűjtődobozban jelentős kedvezménnyel árusítottak. Szinte hihetetlen, hogy a négyszer három hanglemez ára mindössze 550 forint. Kis terjedelmű, egylemezes válogatáskor (legyen az operakeresztmetszet vagy előadói portré) első szavunk a „kevés”, és minden érdemi kifogásnál előbb, egyfajta „teljességre törekvés” nevében rójuk fel hibájául, bűnéül a mennyiségi korlátokat. Most pedig, itt van egy gazdag válogatás őszintén: a 12 lemez tulajdonképpen legmerészebb elképzeléseinket is felülmúlja. És ha ehhez hozzávesszük, hogy A Budapesti Operaház 100 éve című könyvet úgy tettük le kezünkből, hogy bár inkább hangzó illusztrációt kaptunk volna, minden bizonnyal boldognak kellene lennünk. Ide csak kellene! A lemezantológia voltaképpen ünnepi kiadvány, az 1984-es év legjelentősebb zenei jubileumának tiszteletére jelent meg, mégis jogos, hogy címében nem utal a centenáriumra: a fennmaradt hangzó anyag nem reprezentálja a tíz évtizedet , homályba vesztek a kezdetek, és a befejezés az eddigi utolsóként bevallott aranykort, a 60-as éveket idézi. Miért van az, hogy szinte provokálja a mindig-valami-mást-akarást, arra kényszerítve az operabarátot, hogy ezúttal — önmagának ellentmondva — egyetlen reprezentatív lemezre vágyjon? Könnyen belátható, hogy a kiadványsorozat technikai színvonala nem lehet egyenletes, hiszen különböző időben, különböző körülmények között, különböző módon készültek a felvételek. Készségesen alkalmazkodik az emberi fül: a művészileg értékes háttérbe tudja szorítani a technikai igényeket, a szép hangzás kedvéért egy-egy alkalommal lemondunk a megszökött technikai színvonalról. (NB, ez megfordítva nem igaz: nincs az a technikaiműszaki perfekció, ami kárpótolna hiányzó művészi értékekért!) Az első három doboz tartalma vitathatatlanul az „archív lemezek” kategóriájába tartozik. Létjogosultságukat az adja — miként a Presto 5. számában a Hanglemezgyártó Vállalat megfogalmazta —, hogy művészi értéket közvetítenek dokumentum jelleggel, s részben hézagpótló, részben választékbővítő szerepet töltenek be. Ez utóbbi kettősség a jelen esetben óhatatlanul adódik a rendelkezésre álló anyagból, hiszen egy-egy korszakról az akkori repertoár felidézésével lehet képet adni, amely a napjainkban kuriózumnak számító és azóta is játszott művekből áll. Egy-egy válogatás szempontja többféle lehet, sőt, gyakran éppen az az összeállítás bizonyul sikeresnek, amelyik többfajta szempontnak tesz eleget. Ebben az esetben szinte minden „eleve adott”: a hangfelvételek (még ha némelyikük felkutatása időigényes is!), a szelektálás munkáját megkönnyítő jelentős terjedelem, és — nem utolsósorban — az operairodalmat alaposan ismerő szerkesztő: Kertész Iván. Ám figyelmen kívül maradt egy nem elhanyagolható szempont: a hallgató, vagy még konkrétabban, az antológia hallgathatósága. A sztárparádé a folyton módosuló szerkesztői szempontok során csak fokozatosan éri el, hogy az album — lemezoldalanként, vagy lemezenként — ténylegesen végighallgatható legyen. Az első album szinte kizárólag a ritkasággyűjtőknek jelent örömöt, akik minél több énekes hangját kívánják saját tulajdonukban levő felvételen megőrizni. Kevés az olyan részlet, amelyet — mint felvételt — gyakran szándékozna meghallgatni a lemez tulajdonosa. Márpedig éppen az ismételhetőség, az újra-végighallgathatás a saját hangfelvételgyűjtemény egyik „előnye”. Pozitívumául azt említhetjük, hogy visszahozott a köztudatba olyan neveket, amelyek méltatlanul tűntek el a feledés süllyesztőjébe. Például minden bizonnyal sokan most tanulták meg — hangjának hallatán — Sziajbó Lujza nevét. A zeneirodalmi ritkaságok gyűjtői sem panaszkodhatnak: szép számmal állnak rendelkezésükre ritkán hallható operarészletek és dalok. A műfaji „következetlenség” itt indokolt: az 1. albumban öt énekestől nem állt az összeállítók rendelkezésére operarészlet. Így került a válogatásba Lehár Friderikájából egy Dal (Gábor József), a Cigányszerelemből pedig Eal és csárdás (Réthy Eszter). Szende Ferenc hangját Schubert: A hasonmás című dalában halljuk, Szabó Ilonka Delibes-től énekli A cadizi lányokat. Székelyhidy Ferenc műsora : Kodály, Verbunk és Siralmas volt. Az ismeretlen kompozíciók felidézése egyúttal jó alkalmat kínál a művelődni vágyóknak, arra serkentve őket, hogy egy-egy részlet ürügyén utánanézzenek szerzőknek, életműveknek, s forgassanak operakalauzokat és hasonló jellegű kiadványokat. Azok számára, akik nem egy-egy szép hang, sőt, nem is valaha egymás mellett és után hallott szép hangok, hanem elsősorban zeneszerzőik, zeneművek iránt érdeklődnek, vagyis akik számára a „csillagok” nem öncélúan ragyognak, hanem a sztárok alkotások megjelenítésére hivatottak — nos, nekik a 4. album adja a legtöbb hallgatni valót. Valljuk meg, nem igazán jó ez az arány! Mert a zenés délutánok potpourrija kevéssé időszerű a XX. századi ember számára, akii kevés időt tud fordítani a zenehallgatásra. Korunkban, amikor a tömegkommunikációs eszközök jóvoltából minden korábbinál gazdagabb információs lehetőségek állnak rendelkezésünkre, ugyanakkor — azzal szoros összefüggésben — devalválódott a hang jelentősége, nem felesleges a zenehallgatás kategóriájának finomítása. Tágabb értelemben ez azt jelenti, hogy munka mellett vagy társalgás közben szól valamilyen zenegép (háttérzene) — pedig voltaképpen csak azt tekinthetjük zenehallgatásnak, amikor arra figyelünk, ami szól. Ilyesmire egyre kevesebb ideje és energiája jut a nem szakembernek (a szakember pedig gyakran módosítja ezt, a mű helyett például az előadásmódra, az interpretációra irányítva aktív figyelmét). Feltehetjük a kérdést: a „passzív” vagy az „aktív” zenehallgatásra kínál lehetőséget az ünnepi kiadvány? A válasz lehet is-is és semsem.Hogy a háttérzene-készletet, bővítse, azt aligha tűzhette ki céljául. (Különben is, a részletek gyors váltakozása következtében szinte kényszert érzünk, hogy saját magunk számára konferáljuk a számokat. Kevesen mondhatják el magukról, hogy mindent ismernek, amit e válogatás tartalmaz — és remélhetőleg azt is, hogy ,/mindegy, mi szól”.) Ha odafigyelünk, a gyakori stílusváltozásol rontják a hangzás okozta élvezetet. Elrettentésül egy kiragadott lemezoldal (3. sorozat 4.): Mozart, Goldmark, Muszorgszkij, Cornelius, Kacsóh, Donizetti, Wagner. És közben nincs, idő a „váltásokra”! Az első szerkesztői szempont az énekesei születésének időrendje volt, ez határozza meg az 1. album összetételét. A szempont korrekt, csak éppen a hallgató nem értékelheti eléggé, amikor a lemezeket hallgatja: a felvételek időpontja — vagyis a minőség — megközelítőleg sem mutat hasonló következetességet (a 3. oldalon például: 1930 1908, 1906, 1929 k., 1927, 1907—8). Noha lazul az énekesek kor szerinti szerepeltetésének szigora, ennek következménye hogy a 2. albumban ugyanannak az előadásnak 3 részlete egymástól távoli két lemezoldalra került: a 2. oldalon a Hoffmann meséi Kleinzack-legendája és a III. felvonásbeli Ferenc dala közé ékelődik — 12’ 42” terjedelemben — az Otello-beli Fűzfa-dal és Ave Maria (jóllehet Báthy Anna egy évvel később született Fekete Pálnál!), majd a 6. oldalon jutott hely Giulietta és Hoffmann kettősének (minden bizonnyal azért, mert Fehér Pál partnere, Szilvássy Margit évtizeddel fiatalabb). Az egy időben szereplő különböző generációk között nem lehet éles-következetes határvonalat húzni. Így az sem zavaró, bár következetlenség, hogy a 2. albumban hallható Ballada és Ékszer-ária (Gounod: Faustjából) 13 évvel későbbi felvétel, mint a 3. albumban található. Mintha a hallgatónak a sorozattal való ismerkedése során felmerült kérdéseire felelne igenlőn válaszolt a szerkesztő a 4. album ősz szenilitásával, ugyanis van mód a hangzó anyagnak a zenei szempontokat kielégítő csoportosítására. Közel kerülhetnek egymáshoz azonos komponista különböző operáiból vet részletek, sőt, ha a terjedelem lehetővé teszi, egy-egy lemezoldal anyagát azonos nemzetiségű szerzők kompozícióiból is össze lehe állítani. És mennyivel szívesebben hallgatunk „valami Wagnert” például, mint „valamit az 50-es évek elejéről”! És oldalanként jól is esik a nemzet-, illetve stílusváltás. Aki magával az operaműfajjal szándékozik barátkozni, annak egy jó tanács:a 4. albummal kezdje a jubileumi kiadvány meghallgatását. Itt is részleteket kap — de segítségükkel fogalmat is alkothat a maga számára az egyes szerzőkről! A minden dobozban találhatókísérőfüze képeket is tartalmaz az album előadóiról. A 1. és 4. albummal ellentétben a két középs csak a tendenciát folytatja, s a rossz minőségű, apró képek szinte csak illusztrációit szolgálnak. Sem díszdobozhoz, sem sztárcikké nem méltó ez. (Vajon Zádor Dezsőről semmiféle fotó nem maradt fönn, s ezért nem szerepel az 1. album rögtönzött tablóján?) Mivel az 1. doboz egy korábbi kiadván bővített átdolgozása, érthető az 1. és 2. album néhány apró átfedése. Aligha bosszankodni a szövegbeli pontatlanság miatt („Komárom Pál után nem maradt semmilyen hangzó dokumentum” — 2.), ha a korrekció javuntol szolgál (időközben mégis előkerült, s így 3. albumban mégis hallhatjuk a neves basszista hangját). Nem lelkesítő, ha Nagy Izabel hangja után nyomozva, eredménytelen munkánk. 2. album: „Nagy Izabella... ő már helyet kaptak a Magyar Operaszínpa Csillagai első albumában”, s odalapozva kiderül, hogy ez csak a szövegre vonatkozik „Nagy Izabellát, aki a Háry János vendég szereplőjeként kötődött a színházhoz, ebbe a minőségében az LPX 12420 számú Kodály lemez reprezentálja.” Ennél bizonnyal töb helyet érdemelt volna (ha említésre méltó! hiszen a külföldön sikeres magyar és a hazánkban elismert idegen származású művézek is több ízben szerepelnek a válogatásba élő, hogy a díszes dobozok a szó szóra értelmében dísszé válnak, a lemezej tömények megbecsült darabjaivá. De ez az „eredmény” nem felel meg sem a sziesztői munkának, sem a hangzó anyaga. A nem végighallgatás minőségileg különböz a nem-hallgatástól! S noha a terjedelme ne sugallja, célszerű olyankor is belehallgatni valamelyik lemezbe, ha kevés kikapcsolódási való időnk van! KRITIKA FITTLER KATALIN 3.