Kritika 15. (1986)

1986 / 5. szám - Marton Frigyes: Portré öniróniával. Beszélgetés Major Tamással

felkészültsége, nem tudta például összefüggései­ben látni a színházak működését, nem volt és most is alig van strukturális szemlélete, koncep­ciója.A­z irányítás szerepe, felelőssége többféle megvilágításban is hangsúlyosan szerepet kapott a struktúra-vitában, szoros össze-­­ függésben a támogatás, a színházi mecena­túra problémáival. A hozzászólók többsége, köztük a minisztérium képviselője is úgy látta, hogy a jelenlegi dotációs szerkezet felülvizsgálat­ra szorul. Mihályi Gábor szerint „sajátos ellent­mondása a magyar színházi szisztémának, hogy a színházaknak juttatott anyagi támogatás egy­aránt segélyezi a művészi és kommerciális pro­dukciókat”. Szántó Judit szerint a támogatásban jobban figyelembe kellene venni a valós színházi értékrendet, míg Koltai Tamás a művészi és gazdasági érdekszempontok az eddiginél sokkal hatékonyabb egyeztetését tartaná kívánatosnak. Szerinte ugyanis a jelenlegi szabályozórendszer korántsem eléggé rugalmas, s mint írja: „a kom­mersz igényeket sikeresen, bár korántsem mindig igényesen kielégítő színházak határozott előnyt élveznek a társadalmi tudat formálásához és az esztétikai minőséghez mint elvhez következetesen ragaszkodó társulatokkal szemben”. A konzek­venciák levonásában legmesszebbre Szinetár Mik­lós megy el, mikor az ideálisként elképzelt külön­böző profilú és eltérő programok alapján dolgozó színházak támogatásához különböző - tehát nem feltétlenül központi, állami - mecénások jelen­létét tartja kívánatosnak. „Kell hogy a Fővárosi Tanácsnak is legyenek színházai, de lehet a szak­­szervezetnek, a KISZ-nek, uram bocsá’, egy-egy kerületnek vagy nagyüzemnek is, akik program­juk szerint támogatnák, tartanák fenn az egyes színházakat. Vagyis a színházak egy részét az államosítások után most nem maszekosítani, hanem »társadalmasítani« kéne.” A dotációval kapcsolatos véleményekből is kitűnik, hogy a vita legtöbb résztvevője a diffe­renciáltan támogatott, sokszínű színház eszménye mellett szállt síkra, e kérdésben szinte konszenzus alakult ki a vitapartnerek között. A színház formai-strukturális sokszínűsége természetesen a tartalmi sokszínűség igényét is magában hordoz­za. Szinetár Miklós és­­ a vele készült interjúban - Ruszt József is a színházak „szakosodása” mellett érvel, azaz olyan színházkultúrát tart ideálisnak, melyben más és más program, funkció szerinti színházak várják estéről estére a közönséget, ami természetszerűleg magával vonná a publikum rétegződését, differenciálódását is. Nincs terünk rá, s nem is feladatunk hogy a polémiában megfogalmazott valamennyi prob­lémakomplexumot összegezzük vagy minősítsük, így csak utalni tudunk rá, hogy az eszmecsere gazdag tárházát adta mai színházi életünk külső­belső anomáliáinak, a művészek egzisztenciális helyzetének, a színházi értékrend átrajzolódásá­­nak; a vita „hordalékai” pedig olyan jelensége­ket is felszínre hoztak, melyek ugyan nem tartoz­nak szűkebben a színházi struktúra probléma­körébe, ám amelyekkel a szocialista társadalom­nak,a művelődéspolitikának mindenképpen szem­be kell néznie. A színházakon belüli demokrati­zálás kérdésére gondolunk. Szinetár Miklós cikke meggyőzően bizonyította, hogy új jogi-szervezeti szabályozásban kell rögzíteni a színházművészek jogait és kötelességeit. „Konzerválni a jelenlegit, vagy radikálisan teret nyitni az újnak?” - így fogalmazta meg e vita alapdilemmáját Tarján Tamás, még jócskán e disputa elején. Nem hihetjük, hogy azok használnak többet a magyar színház ügyének, akik a jelenlegi szerke­zet totális lerombolását javasolják, miként azok­kal sem érthetünk egyet, akik szerint bűnös felelőtlenség eszmét cserélni e problémákról; ma­radjon tehát minden úgy, ahogy most éppen van. Úgy véljük, hogy színikultúránk jelenlegi helyze­tén szakadatlan reformokkal lehet és kell javíta­ni—cikksorozatunkkal e folyamat kibontakozá­sát kívántuk szolgálni. A KRITIKA PORTRÉ ÖNIRÓNIÁVAL Major Tamással beszélget Marton Frigyes A terem, ahol vagyunk, a Színház- és Film­­művészeti Főiskolának a harmadik emeletén egy osztályterem. Major Tamás vendégei vagyunk. Megkérem Major Tamást arra, hogy mutassa be növendékeit. Hát itt óriási nagy akadályok vannak. Az agy­érelmeszesedés azért hiába, ebben a korban meg­mutatkozik. Szerencsére, ha azt mondod nekem, hogy mondjam el most a III. Richard II. felvoná­sából a monológot, akkor elmondom. De hogyha azt mondod nekem, hogy végig mutassam be a növendékeimet, akkor az nem biztos, hogy sike­rülni fog, mert nevüket máig nem tudtam precí­zen megjegyezni, ez kár. Ez van, ezt kell szeret­ni... nem tudok mást mondani. Nézd, mikor valaki eljön ide fiatalon, akkor tulajdonképpen még nem egészen kiforrott egyéniség, ami alatt azt értem, hogy mindenki hoz magával valami elképzelést. Ez nem megy másként ezen a pályán. Nekünk az a célunk, hogy ők itt megtalálják ön­magukat. Én újra szeretném hangsúlyozni, hogy én Önöket színjátszásra egyszerűen nem tudom megtanítani, tekintve, hogy én ezt a szakmát nem tudom. (Nevetés) Ez az, amit szeretnék bejelenteni. Én csak azt tudom, hogy mit nem lehet csinálni. Nem lehet raktárból dolgozni, nem lehet elkép­zelni azt, hogy én most egyszerű leszek, vagy em­berséges leszek. Kikérem magamnak az emberség nevében, hogy nagyot sóhajtok és valami búval leöntött önteltséggel azt mondom valakinek: szeretem! Az emberség az több, izgalmasabb. Megnyilatkozása végtelen, de hát mindenkinek vannak sablonjai, a fiataloknak is. Vagy valakit utánoznak, vagy sikerük volt valahol, és annak az emlékét hozzák magukkal. Nekem az a dol­gom, hogy feladatokat adjak, s a feladatokon ke­resztül beleröntgenezzek azokba a személyisé­gekbe, akik itt vannak. Ezt tudom. Műsorunknak van egy ki nem mondott al­címe : „Portré öniróniával”­­ is. Én azt hi­szem, hogy az első tételek már ezt igazol­ják. Major Tamás személyisége - meg kell mondjam, hogy egy szubjektív dologgal kezdjem - engem rendkívül izgat. Mikor születtél, Tamás? 1910-ben születtem, méghozzá egy fagyos, havas januárban. Én nem tudom, hogy Vízöntő-e ez vagy Bak, de január 26-án. Csak mellékesen jegy­zem meg, hogy ebben a csillagképben született Shakespeare, Moliére is. (Nevetés) Na most, ezt szerényen mondtam. Én tulajdonképpen nem ja­nuár 26-án születtem, mert hét hónapra születtem. Ez magyarul annyit jelent, hogy nekem március 26-án kellett volna születnem. Melyik klinikán születtél? Nem kórházban születtem. Egy kis szobában Új­pesten. Édesanyám előző este nagyon jó étvágy­­gyal disznótorost evett és nem érezte jól magát. Amikor az apám - aki tisztviselő volt - elment reggel a hivatalba, szemrehányást tett neki, hogy miért evett olyan sok disznótorost. Ennek ered­ményeképpen én megszülettem. (Nevetés) Azért mondtam el ezt a dolgot, mert Busfi néninek hív­ták a dajkát, ő hozott a világra ott a környéken minden gyermeket. Nekem egy kicsit megnyomta a fejem, amikor a világra jöttem. (Nevetés) Akkor ott elsősorban becsomagoltak újságpapírba. Mindenkinek melegen ajánlom. Ez a legjobb hő­álló dolog hidegben. Bőven becsomagoltak újság-Elhangzott a Rádióban, 1983. december 26-án papírba és elvittek megkeresztelni. Úgy, hogy mi­kor az apám hazajött, már meg is voltam keresz­telve. Ugye telefon nem volt, ekkor szerelték be a gázvilágítást Újpesten. És akkor ilyen körülmé­nyek között azt mondták, hogy ez a gyerek úgy­sem marad meg. De Busfi néni tanácsára, vala­milyen fazékszerű dologban föltettek a sparhelt­­ra... aztán valahogy mégis megmaradtam. Hát ezek a születésem körülményei. Szóval a lábos volt az inkubátor. Most visz­­szatérek, hogy miért izgat Major Tamás személye. Én abban a korban voltam növen­dék, amikor Major Tamás csillaga a legfé­nyesebben ragyogott. Nem most! (Nevetés) Ezzel kapcsolatban néhány provokatív kér­désem is lesz... Major Tamás - nem tudom, ezt ki tudja - rekorder. 18 évig volt a Nem­zeti Színház igazgatója egyvégtében. Az őt követő második helyen Hevesi van 10 évvel. Én fiatal színigazgató vagyok. De ez az idestova három év annyi tapasztalatot azért adott, hogy azt tudjam, 4-5 év bőven elegen­dő ahhoz egy színigazgatói székben, hogy az ember annyi ellenséget gyűjtsön be magá­nak, hogy kitörjék a nyakát. Ezt 18 évig vé­gigcsinálni, számomra egy rejtély. A másik rejtély az, hogy én Major Tamásnak nem­csak a fényes dolgaiban voltam kortársa... csillagának magas állásában, hanem mély­pontjaiban is kortársa voltam. És egy rejtély számomra az, hogy 73 évesen ilyen fiatal. Hogy tudott talpra állni - elnézést a kifeje­zésért -, mint egy keljfeljancsi, hogyan tudta az életet végigcsinálni. Valahol az iz­gat, hogy hány születésnapja van Major Tamásnak? Hát, hogy mondjam. Én botcsinálta színész va­gyok, mert az édesanyám elhatározta, hogy én színész leszek és ezt keresztülhajszolta. Nagyon sokszor voltam elkeseredve, mikor a pályán indul­tunk, nagyon nehéz indulás is volt. Olyan óriási szerencsém volt, hogy láthattam Hevesi Sándort dolgozni, láthattam azt a hatalmas küzdelmet, amit az akkori Nemzeti Színházban folytatott. Tudniillik minden ellenkező híreszteléssel ellen­tétben ez a Nemzeti Színház egy szörnyű intéz­mény volt. (Nevetés) 8-10 egész kiváló nagy mű­vész - akiket mi mérhetetlenül tiszteltünk -, re­ménytelen küzdelmeket folytattak az igazi szín­házért... Az Ódry Árpádokat, Kürthy Józsefe­ket, a Sugár Károlyokat, a Bajor Giziket - és so­rolhatnám - mérhetetlenül tiszteltük. Na itt az ember megtanulta a szakma szeretetét. Aztán van egy titka az újjászületésnek: Szeresd a szakmát, akarj a szakmáddal használni, politizálj a szak­máddal, mert másképp nincs színház és ne sér­tődj meg! Akármi történik. Megengeded, hogy ezt majd tételesen végig­kérdezzem? Mielőtt tovább mennénk, ezt a kis közös emlékünket szeretném előhozni. Elhoztam én egy fényképsort. Annyi magya­rázatot hozzá, hogy amikor én elsőéves nö­vendék voltam, megtévesztően jól utánoz­tam Major Tamást. Remélem, most is. (Nevetés) Csináltunk akkor egy nagyon gyilkos pamfletet, aminek a híre még a mai napig is itt kóvályog a házban. Ebben a pamflet­ben én Major Tamást nem éppen szelíd módon kigúnyoltam. A Nemzeti Színház 18

Next