Kritika 15. (1986)

1986 / 11. szám - Galambos Lajos (1925-1986)

indezekkel csak azt akarom mondani, hogy - bizonyos vonatkozásban - másfajta kompetenciára van szüksége a pedagógusnak és másra a vezetőnek, még akkor is, ha egy sor közös szakterületük van. (És ez nem zárja ki, hogy valaki a másik területén magasabb minőséget érjen el.) Tisztázni kell azt is, hogy milyen szervezet az iskola. Ha a tevékenységeit sorra vesszük, láthatjuk, hogy „vegyes” típusú szervezet: egy kicsit hivatal (ügyintézés, dokumentálás, levelezés, vásárlás, leltározás stb.), egy kicsit szolgáltató szervezet (tevékenységi körök kínálása a gyermek és a lakosság igényei, szükséglete és a belső erők lehetőségei szerint), egy kicsit termelő szervezet (a gyermeki képességek, személyiségek tisztázásához szükséges feltételek biztosítása, a fejlesztési folyamat szakszerű lefolytatása, a képességekről, személyiségekről való elszámolás). A „tervezésvetés - aratás - raktározás- szállítás - felhasználás” termelő-gazdálkodási folyamat megragadható a pedagógiai folyamatokban, az egyes tanuló, az osztály és az iskola esetében, még akkor is, ha jelenleg erről a technológiai szemléletről - szemellenzősen, többségében - egyelőre nem kívánnak tudomást venni. S mindezek mellett az iskola egy kicsit kutatóhely is, ehhez pedig másfajta gazdálkodás, bérezés, sokszorosítási lehetőség szükséges. (Következésképp, már csak ezek miatt sem lehet előírni csak egyfajta vezetési módot.) Ellentmondást látok az adminisztrációs terhek csökkentésére vonatkozó elképzelésekben. Egyfelől, nincs tanmenet-írás, és nem szabad a pedagógust „fölösleges” adminisztrációval terhelni. Másfelől, eredményvizsgálatok, mérések végzése javasolt. El kellene dönteni, mi tartozik az ún. ügyintézői adminisztráció rubrikájába és mi a szakmai munkával járó adminisztrációéba. Ez utóbbit szükségesnek és elkerülhetetlennek ítélem (pl. a tanulói értékelést, mérést, tervezést). Hovatovább adminisztrációs túlterhelésnek nevezi a pedagógus a rendszeres (heti, havi - isten őrizz, napi) tanulói értékelést és az arról szóló visszajelzést a szülőknek. Képzeljük el a mérnököt, amint tervrajz nélkül építtet! A jelenlegi gyakorlat nem kötelezi a pedagógust tervezésre; mindenkinek lelke rajta, milyen tervekkel lát neki a tanórának. Ha a pedagógusmunka a reálfolyamatban elárulja, hogy már a tervezés szintjén hiba van, hogyan „késztesse”, pláne: kényszerítse a vezető a tervező munkára a pedagógust?! Mostantól a pedagógusok megszabadulnak a szakfelügyelettől is. Legalábbis annak ellenőrzőifelügyelői formájától, és szaktanácsokat fognak kapni s meghallgatni. (Az már más kérdés, megfogadják-e, főleg: megvalósítják-e azokat.) Ezzel kapcsolatban végig kell gondolni, miként válik a szakfelügyelőből szaktanácsadó? Mert ehhez szerepvállalás és szaktudás kell. Másrészt, tudomásul kell venni, hogy - mint minden területén a munkamegosztásnak - szükséges az ellenőrzés. És ez nem jelenti az alkotói szabadság csorbulását. Ám tévedéseket, hibákat, silányságokat kideríthet és kiküszöbölhet! Az eddigiek rövid summázata alapján kvázidemokratizmus sejlik föl, amely veszélyt rejt: hogyha kvázidemokratizmus működik egy nem pontosan bejelölt szakterületen, nem pontosan bejelölt szakértőkkel, akkor az - nagyon sajnálom, de erre jutottam - dilettantizmushoz vezet. A döntésekben a kompetencia nélkül való részvétel partikuláris érdekeket erősíthet föl. Az iskolának pedig szakmai megújulásra van szüksége. Ez nem azon pedagógusok részére kívánalom-követelmény, akik idáig is nemcsak „tanítottak”, de gondozták a zsenge hajtást, termelték-nevelték a gyermeki képességeket, hanem a többiek számára, akik - objektív vagy/és szubjektív okok miatt - még nem „álltak rá” a „termelésre”. Azt is kell szorgalmazni „fémről”, hogy a pedagógus ne csak szavazzon, hanem hogy kompetensen tehesse azt. Be kell látni, hogy a pedagógia területén sem fog magától lódulni a dolog; ott sem fogják maguktól „belátni” a pedagógusok, és nem fognak/tudnak csupán maguktól olyan képességekre és tudásra szert tenni, amely a mindig „szükséges és elégséges” szakértelmet jelenti. z iskola belső életének megváltoztatásához, és egyáltalán egy iskola pedagógiai képének kialakításához koncepciózus, fölkészült, határozott, elszánt vezető szükséges, aki - természetesen bevonva a tervekbe társait, lelkesít, gerjeszt, elemez, lép, és vállalja - igenis - egy személyben is a felelősséget. Az ilyen vezetést az iparban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatásban nemhogy nem kérdőjelezik meg, hanem egyenesen szorgalmazzák, és - az eredmények láttán jogosan - példának állítják. A tanulni hajlandó pedagógusokat kell bevonni a fejlesztő munkába, akikkel már lehet valóban előrevivő szakmai vitákat rendezni. Ez már nemcsak demokratizmus, hanem alkotás. Hogy mindez bizonyos átértékeléssel, kisebb-nagyobb konfliktusokkal jár, nem kétséges. De tudomásul kell venni, hogy a harang tulajdonképpen nem a pedagógusokért szól, hanem a gyerekekért, a jövő felnőtt magyarjaiért. (Mert a vitaanyagokban mintha ez háttérbe szorulna.) Az új oktatási törvény némiképp „hurráoptimista” hangulatában csöndesen arra kérem az érdekelteket, ne feledjék ezt. Különösen óva inteném a pedagógustársaimat attól a hiú reménytől, hogy a törvény automatikusan mássá teszi munkakörülményeiket. Nem. Ez ügyben P. Kovács Imre fájdalmas, ám hitelezőt sugárzó gondolataival értek egyet, amikor önvizsgálatra, önbecsülésre, és saját jogon kivívott elismerésre buzdítja a pedagógusokat a Köznevelésben. Olcsó vigasz, jobb híján? Nem. Kemény valóság, amivel egy értelmiségi rétegnek meg kell birkóznia. Ehhez szolgáltat szomorú, de hiteles és tanulságos adatokat Horváth Attila a Valóság 1986/4. számában megjelent elemző dolgozatában. Néhány sorát kölcsönzöm befejezésül: „A pedagógustársadalom tehát ne reménykedjék, helyzete egyhamar nem fog megváltozni. Magasabb fizetést ugyan kaphat (és ez sem kevés) bizonyos határokig - társadalmi megbecsülésének messze a pálya hazai helyzetén túlmutató determinánsai vannak. Ennek tudomásulvétele és tárgyilagos elismerése azonban fontos lehet a tanári önértékelés zavarainak, a sértődöttségnek, a mellőzöttség fóbiájának leküzdéséhez. Tenni természetesen lehet a magasabb elismertség érdekében, de ez inkább a pedagógia önfejlődésétől, mintsem az »itt és most«-beavatkozásoktól függ.” SZ. TÓTH GYULA Dan Wynn grafikája 17 Galambos Lajos (1925—1986) avid élet adatott meg neki, s azon belül is aránylag kevés termékeny, alkotó esztendő. Valójában alig több mint egy évtizedet töltött az irodalmi, a szellemi élet igazi, sűrű közegében. Ez az évtized azonban a hatvanas évekre esett, az a történelmi periódus volt, amikor a társadalmi, a politikai, a szellemi, az irodalmi fejlődés kibontakozásának végre igazi, kirobbanó lendületet adtak azok az energiák, amelyek valójában 1945-ben, illetve az utána következő esztendőkben már felszabadultak. Galambos Lajos írói tevékenységének igazi közege és témája egyaránt ez a felszabadult energia, ez a sodró lendület volt. Mégpedig nemcsak az a történelmi sodrás, amely szabad utat kapott az ötvenes évek végének tisztázódási folyamataiban, hanem az is, amely egyáltalán lehetővé tette a tisztázódást, a konszolidációt, amely képes volt leküzdeni mind az ellenforradalmi, mind a dogmatikus erőket. Küzdő hősökről szóltak írásai, olyanokról, akik belegabalyodva koruk, korunk szövevényes viszonyaiba, makacs hittel, vagy sokszor inkább csak rombolhatatlan emberi ösztönnel kerestek igazi, emberhez méltó utat, életformát, követtek célokat, meggyőződéseket. Megszállottak - ez a regény- és filmcím fejezi ki talán a legtalálóbban Galambos kedves figuráinak jellemét, s feltehetőleg írójuk, megálmodójuk magatartását is. Nem túl hosszú alkotó időszakában mintegy harminc kötetnyit írt, mintha kifogyhatatlan lett volna az invenciója, mint ahogyan akkor bizonyára az is volt, mert hiszen a rohamosan változó, átalakuló élethez tapadva élt és alkotott. Mintha a környező, végtelen változatosságú és bonyolultságú, mindig újat hozó, új vonásokat mutató emberi világ minden mozzanatát regisztrálni akarná. A halál felől visszatekintve e félbeszakadt, derékba tört pályára, úgy tűnhet fel, hogy a rohanó írói tempó, a mennyiségileg gyors felszárnyalás, s a hasonlóan hamari magasra értékelés mégis kimerítette az írói tartalékokat, a szellemi energiákat, s így tett meg a felfelé vezetőhöz hasonlóan meredek utat Galambos Lajos lefelé is, írásai megritkultak, sőt csak elvétve jelentek meg, a szellemi élet láthatatlan ranglétráján pedig ennek arányában szállt alá tekintélye. Tudjuk, a szellemi, az irodalmi élet az élő, a jelenlévő íróval szemben mindig igazságtalan, mert mindig pillanatnyi értékrendek, irányok, olykor divatok szerint ítél. Galambostól elfordult maga a történelem is - legalábbis látszólag. A történelem, a társadalom fejlődése, amely éveken át végtelen gazdagságú irodalmi kincsesbányának mutatkozott, egyszer csak olyan irányt vett, amely - utólag legalábbis így látjuk - meghaladta Galambos szemhatárát, olyan változások mentek végbe, amelyeket az ő szemlélete, írói eszköztára talán már nem tudott követni. Ezzel együtt természetszerűen változott az irodalmi közeg is. Mindinkább háttérbe szorult az a közvetlenül az élet felszínéhez, naturális valóságához tapadó irodalom, amelynek Galambos jeles képviselője volt. Kicsúszott tehátdóla a valóság talaja, és megváltozott az a koordinátarendszer is, amelyben egykor magasra értékelődött munkássága. A halál után a lezárt életművet azonban ideje méltóbban, az aktuális irodalmi fejleményektől mindinkább függetlenedve értékelnünk. Látnunk kell, hogy Galambos Lajos írásainak, írói tevékenységének a maga idejében, főképp a hatvanas évek első felében valóban komoly jelentőségük volt, s azt is, hogy a bennük megfogalmazódott emberi értékek, eszmények azóta sem avultak, nem avulhattak el.