Kritika 15. (1986)

1986 / 2. szám - Szerdahelyi István: A marxizmus és a katolicizmus. Beszélgetés Hegyi Bélával

A marxizmus és a katolicizmus ' P' -'Pi'Mb­wW I- J A kritika hasábjain hónapok óta folyik két nézetcsere: az egyik azt kutatja, mi a vallás szerepe a mai magyar társadalomban, a má­sik pedig azt, milyen vonások jellemzik a marxizmus helyzetét hazánkban. Hegyi Béla véleménye mindkét vonatkozásban érdekes lehet számunkra, hiszen köztudott, hogy egy­részt vallásos katolikus, másrészt szocialista meggyőződésű, sőt, a marxizmus bizonyos — vallásos hitével nem szemben álló — tételeit is magáénak vallja. Bevezetőként arra kér­jük, vázolja fel eddigi életútját. 1937-ben születtem Budapesten. A Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem, ezután orvosi tanul­mányokat folytattam, doktori oklevelet szereztem az Állatorvostudományi Egyetemen és pszichológiai stúdiumokra jártam az ELTE-re meg az Orvosira. Ezt követően esztétikai és etikai kurzusokat hall­gattam, majd elvégeztem az esti egyetem filozófia szakát meg az újságíróiskolát. Négy diplomám van. Több nyelven írok, olvasok, fordítok a saját kedv­telésemre. Tulajdonképpen mindig, hol ösztönösen, hol tudatosan, az Írásra készültem. Lapot szerkesz­tettem és irodalmi köröket szerveztem az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen is. Úgy ítéltem meg, hogy korunkban már végképp nem lehet szépírói tollat forgatni természettudományos műveltség nélkül. Ennek birtokában az ember más­ként — reálisabban, igényesebben, határozottab­ban — látja önmagát, a világot és a művészet dol­gát is. Megóv bennünket a kirívó olcsóságtól, a he­veny szédületektől, az ártalmas szentimentalizmus­­tól és a hamis hitektől. Mindhárom szakmámban dolgoztam, vidéken és a fővárosban egyaránt. Meg­próbáltam enyhíteni az emberi lélek kínjain, s igye­keztem meggyógyítani a beteg állatokat. Az utób­biak mintha hálásabbak lettek volna ezért. Taní­tottam gimnáziumban, előadásokat tartottam — sok helyütt megfordulva az országban — orvosi, etikai és filozófiai kérdésekről. Közben megjelentek első írásaim — versek, cikkek, kritikák — a különböző saj­tóorgánumokban. 1968-ban Rónay György hívott maga mellé szer­kesztőnek. Tizenhat évet töltöttem el a Vigíliánál, 1980 júniusától 1984 júniusáig főszerkesztőként je­gyezve a lapot. Ez alatt a négy év alatt is azon fáradoztam, hogy tovább gyarapítsuk azt a szellemi vagyont, amit Sík Sándor és Rónay György reánk hagyott, tovább építsük azt az utat, mely a gon­dolkodó embert — bármily világnézeten legyen is — a másik emberhez a párbeszéd jegyében elvezeti. Újra indítottam a folyóirat nagy múltú könyvki­adását, melyet még 1935-ben Possonyi László alapo­zott meg. Az elmúlt évtizedben nyolc önálló köte­tem, több könyv pedig a szerkesztésemben, illetve szerzői közreműködésemmel látott napvilágot. Munkái közül melyeket tartja fontosnak? Első könyvemet — A dialógus sodrában — Rónay György ajánlotta az olvasók figyelmébe, novellás­­kötetemet — Jelenségek és példázatok — Sőtér Ist­ván és Török Endre. Hitek, választások című esszé­­gyűjteményemet Cs. Szabó László és Határ Győző méltatta elismeréssel. Munkáimról Béládi Miklós szólt összefoglalóan a rádióban. Számomra fontos még a Latinovits, mely a művészembernek kívánt emléket állítani, valamint a legutóbbi, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent Beszélgetni is nehéz cí­mű értekezésem. S most mit csinál? Életemnek talán legnehezebb periódusában jött a segítségemre Siklósi Norbert, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója. Felajánlotta az akkor éppen csak szerveződő könyvkiadói osztály irodalmi vezetését. Ott dolgozom most felelős szerkesztői minőségben. Milyen volt Rónay György mellett dolgozni? Élmény és tanulság. Az idők során munkatársak­ból szinte észrevétlenül barátokká lettünk. Sokat tanultam tőle, mindenekelőtt gondolati és kifejezés­beli igényességet, értékszemléleti toleranciát, erköl­csi és literátori minőségérzéket. A dialógus értelmét és tiszteletét ő mélyítette el bennem; szerkesztői tevékenysége etikai tartást és világnézeti tisztán­látást sugárzott. Kiváló pedagógus volt. Soha sem­mire nem mondta, hogy ne csináljam. Tudta, hogy az az igazi tudás, amit az ember a saját kudarcai és sikerei révén szerez meg magának. A Rónay-idő­­szakot, mely főként a hetvenes évekre esett, ma már nyugodtan nevezhetjük a Vigília egyik fénykorá­nak. Sík Sándor kezdeményezéseit élesztette fel, valósította meg érett formában s folytatta tovább korszerűbben, szélesebb látókörrel, távlatokhoz iga­zodva. Nem véletlenül vált a folyóirat a hetvenes években a párbeszéd egyik kulturális fórumává, ahol rangos eszmecsere zajlott művészeti, etikai és esztétikai témákról eltérő véleményeket képviselő írók, művészek, tudósok között a kölcsönös meg­ismerés és megértés reményében. Sík Sándorral már csak az élete végén találkoz­hattam. Lelki hatalom volt, személyiségének és sze­retetének hatásától nem lehetett szabadulni, min­denkihez tudott szólni, aki igényelte a szavait, áradt belőle a jóság, a készség és a figyelem a másik ember problémái, gondjai és jelentése iránt. Sokakat meg­nyert magának és gondolkodásának varázsos egyé­niségével, Radnóti Miklóst is meghódította, aki tel­jes képtelenségnek tartotta kereszténység és mar­xizmus merev szembeállítását. Erre ébredtek rá manapság szuggesztív tudatossággal Cardenalék Nicaraguában, a latin-amerikai teológusok, az olasz marxisták, a francia domonkosok, a spanyol értel­miségiek. A marxizmus olyan pluszt ad az ember­nek, amit nem lehet számításon kívül hagyni sem a társadalmak, sem az igyekvő világ változásainak vizsgálatakor. Eljutottunk hát beszélgetésünk központi kér­déséhez: mit nyújt a vallásos világkép egy­felől, s mit a marxizmus másfelől? S hogyan férnek ezek össze? A pusztán vagy­ vagyokban gondolkodást ma már sablonosnak, erőltetettnek és idejétmúltnak érzem. Ha csak a világ mai állapotára és a többfélét is ve­szélyeztetett emberiségre gondolok, eltörpül ben­nem minden vélt vagy valódi világnézeti ellentét. Rá kell döbbennünk arra, hogy nincs igazán mire felvágnia senkinek. Ez a tény viszont hallatlan felelősséget ró marxizmusra és kereszténységre egy­aránt. A merev válaszfalakkal nem jutunk semmire sem a szellemi, sem a gyakorlati életben. Az ember ma annyiféle — informatív, tapasztalati, kommuni­katív stb. — hatásnak, annyiféle szellemi indukció­nak és kölcsönködésnek van kitéve napról napra, hogy ezek a hatások, élmények, késztetések előbb­­utóbb törvényszerűen összegeződnek, ötvöződnek bennünk, serény kivonás, összeadás és osztás zajlik, de természetesen a legerősebb, az eredeti eszmei­­elvi elkötelezettsége alapjában megmarad minden­kinek és szilárd tudati támasztékot képez. E köré a bázis köré rendeződik minden más kapcsolat, hasznos gondolat és gazdagító befolyás. De azért az emberek jó része szelektálja eze­ket a hatásokat, s nem kevesen úgy, hogy mint marxisták materialisták is egyben, tehát a vallásos hitet egészében elutasítják, mások pedig, minthogy vallásosak, a marxizmussal mint materialista flozófiával mereven szem­ben állnak, még akkor is, ha a szocializmus építésében hajlandók közreműködni vagy ép­pen lelkesednek érte. Én nem tudok ilyen szigorú sémákban, „intézmé­nyes” formákban gondolkodni. Különben is arról a vallásosságról, amely elsősorban ideológiai szerep­ben mutatkozik meg, vagy amely egyesek szemében csupán az ideológia mezét ölti fel, keveset tudok mondani. Ebben túl sok a politikai elem, a diplomá­ciai manőver, a lépéstechnika. Ehhez nem értek, nem látom jól az összefüggéseket. De a hitről, mely szellemi-lelki szükségletként, egzisztenciális minő­ségként jelenik meg, és állandó etikai követelménye­ket, magasabbrendűséget támaszt az emberrel szem­ben, a hitről, mely „hegyeket képes megmozdítani”, egyazon örömmel fordul a föld és az univerzum felé, mert Istennek és a felebarátnak ugyanolyan jelentő­séget tulajdonít, arról tudok beszélni. Ez a fizikai létbe és a méta fizikai létbe egyaránt fogódzó hit, amely materiális a földi dolgokban és transzcendens a földi tárgyat meghaladó dolgokban, valóságos lelki, értelmi és testi szolgálata minden emberi és emberiesített lényegnek, hiszen maga is lényeg: a hit az­ ember legsajátabb, legszemélyesebb, ám nem­­beliségét is kifejező birtoka. Engem a szocialista rendszer nevelt föl: egyrészt meghatározza társadalomszemléletemet, tehát a marxizmusnak a társadalomra, a történelemre, a gazdaságra vonatkozó — főleg egy továbbgondolt­, előretolt marxizmusét — tanításait nemcsak el­fogadom, hanem vizsgálati módszeremként alkal­mazom is; másrészt, ebből következik, hogy a szo­cializmus eredményeivel, sikereivel együtt örülök, hibáival és vétkeivel együtt gyötrődöm. Ugyan­akkor más a helyzet az egyén mint közösségi lény és mint privát személy megítélésénél, az ember etikai problémáinál és emocionális feszültségeinek megoldásánál: itt gondolatilag, módszerben és a megélés tekintetében is a kereszténység szemléletét és „terápiáját” tartom megfelelőnek és gyógyítónak. Hiszek a szocializmus eszméjében, abban a hiva­tásában, hogy mind tágabb szabadságot és mind szélesebb demokráciát biztosít az ember — minden ember — alkotó tevékenységének, szellemi és leki kiteljesedésének. De az emberi egyed életét a ki­­iktathatatlan irracionális elemek sokasága szövi át, közreműködik terveiben, jövőépítésében, sorsában éppúgy, mint az élete értelmét és a halála értelmét felvető kérdéseiben, belső élményeiben, katarzisá­ban. Ez a belső világ éppen olyan valóság — jól­lehet a marxizmus vitatja —, mint a külső. A korszerű marxizmus — különösen Lukács Ontológiájának megjelenése óta — nem ta­gadja, hogy a belső, tudati világ ugyanolyan „kemény valóság”, mint a külső. Egy látomás ugyanolyan katartikus hatású lehet, mint egy pofon. Örömmel hallom. Ám ez nyomban maga után vonja a kérdést: történelmileg mindig szükségszerű lesz-e, hogy a marxizmus a materializmussal min­den téren összekapcsolódjon? Vajon nem következ­het-e valamikor egy olyan szakasz, amikor már a kettő együtt nem bír azonos érvénnyel és súllyal? De megelőzve a jóslásokat, térjünk vissza a szocia­lizmus gondolatához: mintha egész eddigi történel­münk azt bizonyítaná, hogy az emberiség mindig is ennek megvalósítására készült volna; a szocialista eszménél jobbat és szebbet ugyanis nem tudott az emberiség kitalálni. Pedig sokszor eltorzította, be­árnyékolta, önmaga ellentétébe fordította. Hogy az ember nem volt képes megfelelni magasztos törek­vésének, mint ahogy az egyház nem is egyszer a ke­reszténységnek, ez nem az eszme, hanem az ember gyöngeségét, a gyakorlat elégtelenségét tanúsítja KRITIKA 18

Next