Kritika 15. (1986)
1986 / 2. szám - Szerdahelyi István: A marxizmus és a katolicizmus. Beszélgetés Hegyi Bélával
A marxizmus és a katolicizmus ' P' -'Pi'MbwW I- J A kritika hasábjain hónapok óta folyik két nézetcsere: az egyik azt kutatja, mi a vallás szerepe a mai magyar társadalomban, a másik pedig azt, milyen vonások jellemzik a marxizmus helyzetét hazánkban. Hegyi Béla véleménye mindkét vonatkozásban érdekes lehet számunkra, hiszen köztudott, hogy egyrészt vallásos katolikus, másrészt szocialista meggyőződésű, sőt, a marxizmus bizonyos — vallásos hitével nem szemben álló — tételeit is magáénak vallja. Bevezetőként arra kérjük, vázolja fel eddigi életútját. 1937-ben születtem Budapesten. A Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem, ezután orvosi tanulmányokat folytattam, doktori oklevelet szereztem az Állatorvostudományi Egyetemen és pszichológiai stúdiumokra jártam az ELTE-re meg az Orvosira. Ezt követően esztétikai és etikai kurzusokat hallgattam, majd elvégeztem az esti egyetem filozófia szakát meg az újságíróiskolát. Négy diplomám van. Több nyelven írok, olvasok, fordítok a saját kedvtelésemre. Tulajdonképpen mindig, hol ösztönösen, hol tudatosan, az Írásra készültem. Lapot szerkesztettem és irodalmi köröket szerveztem az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen is. Úgy ítéltem meg, hogy korunkban már végképp nem lehet szépírói tollat forgatni természettudományos műveltség nélkül. Ennek birtokában az ember másként — reálisabban, igényesebben, határozottabban — látja önmagát, a világot és a művészet dolgát is. Megóv bennünket a kirívó olcsóságtól, a heveny szédületektől, az ártalmas szentimentalizmustól és a hamis hitektől. Mindhárom szakmámban dolgoztam, vidéken és a fővárosban egyaránt. Megpróbáltam enyhíteni az emberi lélek kínjain, s igyekeztem meggyógyítani a beteg állatokat. Az utóbbiak mintha hálásabbak lettek volna ezért. Tanítottam gimnáziumban, előadásokat tartottam — sok helyütt megfordulva az országban — orvosi, etikai és filozófiai kérdésekről. Közben megjelentek első írásaim — versek, cikkek, kritikák — a különböző sajtóorgánumokban. 1968-ban Rónay György hívott maga mellé szerkesztőnek. Tizenhat évet töltöttem el a Vigíliánál, 1980 júniusától 1984 júniusáig főszerkesztőként jegyezve a lapot. Ez alatt a négy év alatt is azon fáradoztam, hogy tovább gyarapítsuk azt a szellemi vagyont, amit Sík Sándor és Rónay György reánk hagyott, tovább építsük azt az utat, mely a gondolkodó embert — bármily világnézeten legyen is — a másik emberhez a párbeszéd jegyében elvezeti. Újra indítottam a folyóirat nagy múltú könyvkiadását, melyet még 1935-ben Possonyi László alapozott meg. Az elmúlt évtizedben nyolc önálló kötetem, több könyv pedig a szerkesztésemben, illetve szerzői közreműködésemmel látott napvilágot. Munkái közül melyeket tartja fontosnak? Első könyvemet — A dialógus sodrában — Rónay György ajánlotta az olvasók figyelmébe, novelláskötetemet — Jelenségek és példázatok — Sőtér István és Török Endre. Hitek, választások című esszégyűjteményemet Cs. Szabó László és Határ Győző méltatta elismeréssel. Munkáimról Béládi Miklós szólt összefoglalóan a rádióban. Számomra fontos még a Latinovits, mely a művészembernek kívánt emléket állítani, valamint a legutóbbi, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent Beszélgetni is nehéz című értekezésem. S most mit csinál? Életemnek talán legnehezebb periódusában jött a segítségemre Siklósi Norbert, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója. Felajánlotta az akkor éppen csak szerveződő könyvkiadói osztály irodalmi vezetését. Ott dolgozom most felelős szerkesztői minőségben. Milyen volt Rónay György mellett dolgozni? Élmény és tanulság. Az idők során munkatársakból szinte észrevétlenül barátokká lettünk. Sokat tanultam tőle, mindenekelőtt gondolati és kifejezésbeli igényességet, értékszemléleti toleranciát, erkölcsi és literátori minőségérzéket. A dialógus értelmét és tiszteletét ő mélyítette el bennem; szerkesztői tevékenysége etikai tartást és világnézeti tisztánlátást sugárzott. Kiváló pedagógus volt. Soha semmire nem mondta, hogy ne csináljam. Tudta, hogy az az igazi tudás, amit az ember a saját kudarcai és sikerei révén szerez meg magának. A Rónay-időszakot, mely főként a hetvenes évekre esett, ma már nyugodtan nevezhetjük a Vigília egyik fénykorának. Sík Sándor kezdeményezéseit élesztette fel, valósította meg érett formában s folytatta tovább korszerűbben, szélesebb látókörrel, távlatokhoz igazodva. Nem véletlenül vált a folyóirat a hetvenes években a párbeszéd egyik kulturális fórumává, ahol rangos eszmecsere zajlott művészeti, etikai és esztétikai témákról eltérő véleményeket képviselő írók, művészek, tudósok között a kölcsönös megismerés és megértés reményében. Sík Sándorral már csak az élete végén találkozhattam. Lelki hatalom volt, személyiségének és szeretetének hatásától nem lehetett szabadulni, mindenkihez tudott szólni, aki igényelte a szavait, áradt belőle a jóság, a készség és a figyelem a másik ember problémái, gondjai és jelentése iránt. Sokakat megnyert magának és gondolkodásának varázsos egyéniségével, Radnóti Miklóst is meghódította, aki teljes képtelenségnek tartotta kereszténység és marxizmus merev szembeállítását. Erre ébredtek rá manapság szuggesztív tudatossággal Cardenalék Nicaraguában, a latin-amerikai teológusok, az olasz marxisták, a francia domonkosok, a spanyol értelmiségiek. A marxizmus olyan pluszt ad az embernek, amit nem lehet számításon kívül hagyni sem a társadalmak, sem az igyekvő világ változásainak vizsgálatakor. Eljutottunk hát beszélgetésünk központi kérdéséhez: mit nyújt a vallásos világkép egyfelől, s mit a marxizmus másfelől? S hogyan férnek ezek össze? A pusztán vagy vagyokban gondolkodást ma már sablonosnak, erőltetettnek és idejétmúltnak érzem. Ha csak a világ mai állapotára és a többfélét is veszélyeztetett emberiségre gondolok, eltörpül bennem minden vélt vagy valódi világnézeti ellentét. Rá kell döbbennünk arra, hogy nincs igazán mire felvágnia senkinek. Ez a tény viszont hallatlan felelősséget ró marxizmusra és kereszténységre egyaránt. A merev válaszfalakkal nem jutunk semmire sem a szellemi, sem a gyakorlati életben. Az ember ma annyiféle — informatív, tapasztalati, kommunikatív stb. — hatásnak, annyiféle szellemi indukciónak és kölcsönködésnek van kitéve napról napra, hogy ezek a hatások, élmények, késztetések előbbutóbb törvényszerűen összegeződnek, ötvöződnek bennünk, serény kivonás, összeadás és osztás zajlik, de természetesen a legerősebb, az eredeti eszmeielvi elkötelezettsége alapjában megmarad mindenkinek és szilárd tudati támasztékot képez. E köré a bázis köré rendeződik minden más kapcsolat, hasznos gondolat és gazdagító befolyás. De azért az emberek jó része szelektálja ezeket a hatásokat, s nem kevesen úgy, hogy mint marxisták materialisták is egyben, tehát a vallásos hitet egészében elutasítják, mások pedig, minthogy vallásosak, a marxizmussal mint materialista flozófiával mereven szemben állnak, még akkor is, ha a szocializmus építésében hajlandók közreműködni vagy éppen lelkesednek érte. Én nem tudok ilyen szigorú sémákban, „intézményes” formákban gondolkodni. Különben is arról a vallásosságról, amely elsősorban ideológiai szerepben mutatkozik meg, vagy amely egyesek szemében csupán az ideológia mezét ölti fel, keveset tudok mondani. Ebben túl sok a politikai elem, a diplomáciai manőver, a lépéstechnika. Ehhez nem értek, nem látom jól az összefüggéseket. De a hitről, mely szellemi-lelki szükségletként, egzisztenciális minőségként jelenik meg, és állandó etikai követelményeket, magasabbrendűséget támaszt az emberrel szemben, a hitről, mely „hegyeket képes megmozdítani”, egyazon örömmel fordul a föld és az univerzum felé, mert Istennek és a felebarátnak ugyanolyan jelentőséget tulajdonít, arról tudok beszélni. Ez a fizikai létbe és a méta fizikai létbe egyaránt fogódzó hit, amely materiális a földi dolgokban és transzcendens a földi tárgyat meghaladó dolgokban, valóságos lelki, értelmi és testi szolgálata minden emberi és emberiesített lényegnek, hiszen maga is lényeg: a hit az ember legsajátabb, legszemélyesebb, ám nembeliségét is kifejező birtoka. Engem a szocialista rendszer nevelt föl: egyrészt meghatározza társadalomszemléletemet, tehát a marxizmusnak a társadalomra, a történelemre, a gazdaságra vonatkozó — főleg egy továbbgondolt, előretolt marxizmusét — tanításait nemcsak elfogadom, hanem vizsgálati módszeremként alkalmazom is; másrészt, ebből következik, hogy a szocializmus eredményeivel, sikereivel együtt örülök, hibáival és vétkeivel együtt gyötrődöm. Ugyanakkor más a helyzet az egyén mint közösségi lény és mint privát személy megítélésénél, az ember etikai problémáinál és emocionális feszültségeinek megoldásánál: itt gondolatilag, módszerben és a megélés tekintetében is a kereszténység szemléletét és „terápiáját” tartom megfelelőnek és gyógyítónak. Hiszek a szocializmus eszméjében, abban a hivatásában, hogy mind tágabb szabadságot és mind szélesebb demokráciát biztosít az ember — minden ember — alkotó tevékenységének, szellemi és leki kiteljesedésének. De az emberi egyed életét a kiiktathatatlan irracionális elemek sokasága szövi át, közreműködik terveiben, jövőépítésében, sorsában éppúgy, mint az élete értelmét és a halála értelmét felvető kérdéseiben, belső élményeiben, katarzisában. Ez a belső világ éppen olyan valóság — jóllehet a marxizmus vitatja —, mint a külső. A korszerű marxizmus — különösen Lukács Ontológiájának megjelenése óta — nem tagadja, hogy a belső, tudati világ ugyanolyan „kemény valóság”, mint a külső. Egy látomás ugyanolyan katartikus hatású lehet, mint egy pofon. Örömmel hallom. Ám ez nyomban maga után vonja a kérdést: történelmileg mindig szükségszerű lesz-e, hogy a marxizmus a materializmussal minden téren összekapcsolódjon? Vajon nem következhet-e valamikor egy olyan szakasz, amikor már a kettő együtt nem bír azonos érvénnyel és súllyal? De megelőzve a jóslásokat, térjünk vissza a szocializmus gondolatához: mintha egész eddigi történelmünk azt bizonyítaná, hogy az emberiség mindig is ennek megvalósítására készült volna; a szocialista eszménél jobbat és szebbet ugyanis nem tudott az emberiség kitalálni. Pedig sokszor eltorzította, beárnyékolta, önmaga ellentétébe fordította. Hogy az ember nem volt képes megfelelni magasztos törekvésének, mint ahogy az egyház nem is egyszer a kereszténységnek, ez nem az eszme, hanem az ember gyöngeségét, a gyakorlat elégtelenségét tanúsítja KRITIKA 18