Kritika 15. (1986)
1986 / 11. szám - Koltai Tamás: Ruttkai
15 színész nem lesz, hanem születik. Ha a kölcsönzött mondás valakire is igaz lehet, Ruttkai Évára bizonyosan az. Annál inkább, mert Ruttkai nem úgy volt született színésznő, hogy csakugyan beleszületett volna a színházba. Nem az anyatejjel együtt szívta magába a masztixszagot, nem töltötte iskolaéveit poros délelőtti páholyokban, színész-szülők magukkal hurcolt gyermekeként, nem lebzselt sztárok öltözőjében, nem vadászott autogramra színészbejárók előtt. Véletlen volt, hogy hároméves korában (egyes források szerint még előbb) elvitték Lakner Artúr színházába, mert nem volt kire hagyni, amíg Iván bátyját, a tündérien szép kisfiút gyermekszínésznek kommendálják. Addig szájait, kotnyeleskedett, kellette magát - ő mesélte így amíg Lakner „bácsi” fölfigyelt rá, kikérdezte, és ott tartotta. Véletlenül lett színész, de ennek a véletlennek előbb-utóbb szükségszerűen be kellett következnie; ha nem Lakner bácsinál hároméves korában, akkor később, iskolai versszavaláson, öntevékeny színjátszókörben, filmgyári statisztalányok korából kiragyogva. Ruttkait csak színésznek lehetett elképzelni, számára a színészet biológiai megnyilvánulás volt - természetes létforma, éltető közeg, személyiségteremtő alkalom. A diderot-i színészeszményt testesítette meg, aki nem kész személyiséget visz a színpadra, hanem „üres edényként” a szerepből töltekezik föl tulajdonságokkal. Maga mondta többször is, hogy ő se nem szép, se nem csúnya, nem okos, és nem buta, csupán színésznő, aki ilyenné vagy olyanná formálható. Molnár Ferenc-i paradoxonba tudta fogalmazni színészetének lényegét: „Én az életet szeretem, nem a színházat. De igazi élet számomra csak a színpadon van.” Meglepő, hogy milyen kevés érvényes elemzés maradt fönn alakításairól. (Talán még örült is ennek, egyszer azt mondta, zavarja, ha a kritikus leírja, hogyan jött be a színpadra, mert a legközelebbi előadáson arra fog gondolni, s ő közben sohasem gondol arra, amit csinál.) Sem a dicsérő jelzők, sem a mimográfiák nem tudták megragadni játékának lényegét. Ruttkai titkai megfejtetlenek maradtak; ahogy Weöres Sándor írta, „bőrbekötve, mindörökre”. Ezzel nem a színészi alkotás divatos misztifikálóinak sorát szeretném szaporítani; aligha a kritikusokban volt a hiba. Ruttkai sohasem „alakított” látványosan, átváltozásai utolsó nagy szerepét. Az öreg hölgy látogatása Claire Zachanassianját kivéve nem voltak fiziológiai átváltozások, nem maszkírozta magát ,,mássá”, nem csinált „figurát”, befészkelte magát a szerepbe, a bőre alá bújt, s ott élte a maga természetes életét, miközben átvette a „másik” lélegzetét, szívdobogását, idegi és zsigeri működését. Ne gondoljuk, hogy ez semmi más, mint ösztönösség. Ruttkai, persze, mindenekelőtt az ösztöneiben volt színész, nyilván már akkor, amikor Lakner bácsinak „kellette” magát. Ezt az ösztönösséget fedezte föl Jób Dániel, amikor 1945 áprilisában egy zeneakadémiai versmatiné után azonnal szerződtette a Vígszínházba, s ezt honorálta négy hónappal később a közönség, amikor A hattyú címszerepében üdvözölte a megbetegedett Tolnay Klári helyett aznap este beugró, alig tizennyolc éves színésznőt. Akkor már az ösztönösség mellé színpadi rutinja is volt, hiszen végigjátszotta a harmincas éveket. Csakhogy Ruttkai esetében az ösztön és a rutin soha, évtizedekkel később sem vált kényelmes menedékké, ahová menekülni lehet. Azt vallotta, hogy a színházat naponta újra és újra meg kell hódítani, mint egy szerelmi partnert, másrészt kezdettől fogva tanult (még a háború előtt beiratkozott Makay Margithoz), és pályája során mindvégig tudatosan építkezett a próbákon. Úgy cserkészte be a szerepet, mint vadász a vadat: óvatosan, messziről, körülszimatolva. Először ismerkedett vele, kóstolgatta, „kíváncsi volt rá”, s ahogy egyre közelebbi kapcsolatba kerültek, sorra fölfedezte tulajdonságait, szokásait, viselkedését, legbensőbb természetrajzát. Lassanként, fokozatosan alakult át a próbán - nem a szereppé, önmagává. Mire minden részletében megtudta, hogy ő milyen a szerepben, már nem esett nehezére a természetes létezés. Az önmagává válás szertartását az öltözéssel celebrálta. „Amikor felveszem a ruhát, már az vagyok” - mondta egy interjúban. Bámulatos könnyedséggel, laza eleganciával tudott ruhát hordani. Nem viselni, élni benne. Egyik jelmeztervezője, Kemenes Fanny nyilatkozta róla: „Ha ráadom a lámpaoszlopot, az is ruha lesz rajta.” Daróc, posztószövet, bársony nagyestélyi, borvörös pizsama vagy a Szerelem, a kerge hősnőjének bolondos öltözete kezes kelmeként szelídült a saját ruhatárává. Nőiségének sugárzásához tartozott ez is. Ruttkai SZÍNÉSZNŐ volt. Ez a magától értetődő kijelentő mondat olyan paradoxon, amelyet meg kell magyarázni. A színésznek lenni társadalmi szerep, s ezt számos színésznő nő szerepének elutasítása révén éli át. Természetes reakciója ez annak az évszázados közfelfogásnak, amely a színésznőt léhának, szabados erkölcsűnek ábrázolta, és csaknem a kurtizánnal azonosította. Simone de Beauvoir szerint a színésznők „élvezhetik azt a nagy előnyt, hogy a szakmai sikereik hozzájárulnak - mint a hímek esetében - szexuális valorizációjukhoz; emberi lények módjára élve mint nők is beteljesülhetnek, nem tépelődnek ellentmondó vágyak között; ellenkezőleg, foglalkozásukban megtalálják a narcisszizmusuk igazolását : az öltözködés, a szépségápolás, a báj hozzátartozik szakmai kötelezettségeikhez; a saját képmásába belehabarodott nőnek nagy kielégülésére szolgál, hogy valamit egyszerűen úgy csinál, hogy egyszerűen az, aki, és ez a magamutogatás egyúttal elég ügyességet és felkészülést követel ahhoz, hogy - Georgette Leblanc kifejezésével élve - úgy fessen, mint aki csakugyan tesz is valamit”. Beauvoir némileg szüfrazsetti fölfogásában a színésznőből akkor lesz alkotó művész, ha felül tudja múlni adottságát - vagyis azt, hogy nő -, és „úgy ad értelmet életének, hogy értelmet ad a világnak”. A nagy színésznő osztályrészéül jutott kiváltság tehát nem más, mint hogy meghaladhatja nő voltát. Pontosabban azt a nőállapotot, amelybe a társadalom kényszeríti, s amelyből csak nőiségének bizonyos értelemben vett elárulásával verekedheti ki magát. Ha vannak is nagy színésznők, akik sikerrel követik a Beauvoir-féle modellt, Ruttkai nem tartozott közéjük. Az ő színészete merő nőiség. „Nőiességemet a színpadon élem ki” - mondta egyszer. Repkedő, durcás, kislányos nőiesség volt ez kezdetben, fitos orrú, szemtelen csuribáj és bakfis hamvasság, amikor a Háború és béke Natasa Rosztováját játszotta, rafinált női és színésznői fölény a Molnár-szerepekben (Játék a kastélyban, A testőr), konok honleányság Shaw Szent Johannájaként (egyike annak a két szerepnek, amelyet úgy kért magának, hogy mindenáron eljátszhassa), édes aivatagság a Bajor Gizi-örökségként abszolvált Heltai-mesejáték, A néma levente Zíliájában és feleségöntudattá szilárdult gyermekrajongás Júliában, Latinovits Rómeója mellett. Aztán fokozatosan asszonyossá érett Ruttkai nőiessége, legkivált Csehov-szerepekben, mint a Három nővér vibrálóan szerelemsóvár Másája, a Ványa bácsi szerelmi elektromossággal telített Jelenája és a Cseresznyéskert fáradtan frivol Ranyevszkajája. (Korábban volt persze Nyina is, a „sirály”, még a rebbenő kislány korszakban. Később pedig a rutin-színésznő Arkagyina ugyanebben a darabban.) Vitathatatlanul naiv a nőiség a Ruttkaié; ez drámai szerepeit is átszínezte. Például Karenina Annáját. Az általa is idegennek érzett O’Neill-i Amerikai Elektrát, Lavinia sötét, „freudista” szenvedélyét. Az ókortól napjainkig kart karba öltő Euripidész-Sartre-Illyés triász szilaj, vadul rikoltó, rituális táncot járó Kasszandráját (A trójai nők), Shakespeare cicássá domesztikált vadmacska-Kleopátráját. Nem voltak neki valók ezek a szerepek? Nem volt jó ezekben a szerepekben? így egyik sem igaz. Talán lényének áttetsző, latin derűje tette, hogy a lírával, kacérsággal, melodrámával, érzelmességgel inkább tudott azonosulni, még ha szenvedés, fájdalom, kín szüremkedett is be a szerepbe, mint a tiszta tragédiával, a válságdrámával vagy az önmarcangoló belső konfliktusokkal. Igazán az élénk színekkel festhető vagy a pasztelles, érzelmekkel lefedett nőalakokban élte ki magát. A csiklandós Lüszisztraté teljesen az övé volt; hogyne lett volna az Madách Évája is, az „örök nő”?! Williams szenvelgő, „lila” nőalakjaiba életet lehelt. Sziporkázott Schisgal groteszk, képtelen háromszögtörténetében. A Csehov-nőalakok rejtett érzékiségét borzongató gyönyörűséggel hozta föl a test és a lélek mélyéből; ahogy a Ványa bácsiban közös karszékbe kuporodva a Szonyát játszó Venczel Verával, a kitárulkozó lány s egyben a saját szerelmi titkait vallatta, az önkínzás boldog gyötrelmének fájdalmas mellhangulatában, az a mindenkori magyar színjátszás egyik felejthetetlen pillanata. S persze Molnár és újra Molnár... A játékos könnyed természetessége színházian művi válfaját nem sokan tudták hozzá hasonlóan mesterfokon. ikeres színész volt? Három évtizeden át a legsikeresebb. Úgy beszéltek róla, hogy Ruttkainak minden sikerül, beleszületett a sikerbe. Amikor Amerikában járt, megkérdezték, mit tart életében a legnagyobb sikernek. Azt felelte: a pályáját. A hetvenes évek második felében, szerepváltási kényszer, magánéleti tragédia, vígszínházi válság árnyékában, repedés mutatkozik az addig töretlen pályaíven. Nem találnak rá a szerepek, s ami a leghihetetlenebb, elbizonytalanodik a színpadon, funkcionális zavarok mutatkoznak játékában. Elszánt erőfeszítéssel talál magára, félsikereken átvergődve, valósággal újratanulva az időközben átalakult színházi nyelvet, szerepről szerepre bővíti ki eszköztárát, és tudatosítja az általános színházi megújulás szükségességét. Lefegyverzés csodálatra méltó, ahogy számos megcsökött pályatársával ellentétben nyitottá válik az új eszmeáramlatok, stílustörekvések, a megváltozott teátrumi szellemiség iránt. Érdeklődését külföldön és itthon egyaránt