Kritika 16. (1987)

1987 / 1. szám - Mátyás Győző: Vég(h)elgyengülés

szakmai hiányosságait, tévedéseit, esetleg inkom­petenciáját teszi szóvá, de nem jogosult semmi­lyen kritika a kritikáról, amely általában emleget kritikusi elfogultságot, hangvételt vagy tenden­­ciózusságot, ahelyett, hogy a konkrét színibírálat minőségéből indulna ki. Tudomásul kell venni, hogy a valódi kritika mindig tendenciózus, min­dig írójának színházi világnézetét, ízlését, esztéti­kai fölfogását tükrözi, és nem utolsósorban ön­álló írásmű, amelynek megvannak a maga műfaji, stilisztikai - általában esztétikai - törvényszerű­ségei. Egy kritikához éppúgy hozzátartozik a stí­lusa, hangja, megformáltsága, szerkezete, mint egy színházi előadáshoz. Az indulat, az irónia, a malícia, a gúny, a szarkazmus a kritikus elidege­níthetetlen stíluseszköze, amit nem lehet kiirtani a színibíráló kritikai arzenáljából. Ennek Vörös­marty óta, hogy úgy mondjam, hagyománya van. A kritikus éppúgy lehet elfogult egyfajta színházi törekvés, színházi szemlélet mellett, mint mondjuk a délelőtt hal­lott főtitkári beszámoló, amely nagyon világosan, nagyon egyértelműen, nagyon határo­zottan egyfajta szubjektív színházi látásmód és egyfajta rendezői ízlés szemszögéből ítélte meg a magyar színház jelenlegi állapotát. Szeretném hinni, nem azzal a szándékkal, hogy a másfajta, tőle eltérő művészi-rendezői látásmódokat kire­­kessze a palettáról. Ugyanis minden híresztelés ellenére a magyar színházban nemcsak anekdoti­­kus, poéngyártó, operett- és dalszínházi hagyo­mányok vannak; ezeket a másféle hagyományo­kat kár volna kirekesztenünk látókörünkből. Ugyanígy a kritikus is csak akkor hibázik, ha a maga színházszemléletét, esztétikai álláspontját tekinti egyedül üdvözítőnek. Nem a szelektív szemlélet elfogadhatatlan, hanem a kirekesztő szemlélet. Csak a toleranciából, a mások nézetei, a mások színházi formái, a mások kritikai érték­ítéletei iránti türelemből születhet demokratikus színházi, kritikai, szélesebb értelemben szellemi közélet. Engedjék meg, hogy erre a magunk példáját említsem. Nevezetesen a színikritikusok díjának szavazói gyakorlatát, amelynek lényege, hogy minden kritikus név szerint, aláírásával áll jót a maga egyéni véleményéért, de egyszersmind elfogadja a többségi végeredményt. A színikriti­kusok szavazásánál nem történhet meg, hogy va­laki hagyja magát meggyőzni arról, hogy mégsem azt tartja a legjobbnak, amit a legjobbnak tart, és így nincs szükség arra sem, hogy nyilatkozatban éljen a különvélemény jogának fenntartásával, mint ahogy az a cannes-i filmfesztivál zsűrijében történt. Érvényes a különvélemény is, és a közö­sen vállalt többségi végeredmény is. Egy szót arról, hogy miért nem jár pénz a díj­jal. Amikor a díjat megalapítottuk, az irányító Blaha Lujza szervek pénzt is fölajánlottak a díjazásra. Mi ezt nem fogadtuk el, mert úgy gondoltuk, hogy a díjnak ne anyagi, hanem erkölcsi értéke legyen - amennyiben ezt meg tudja teremteni magának. Továbbra sem szeretnénk a díjjal hozzájárulni a magyar színházművészek anyagi dotálásához, már csak azért sem, mert az összeg nem lehet akkora, hogy méltó legyen a kiemelkedő művészi teljesítményhez. Ha már említettem a színikritikusok díját, hadd mondjam meg, hogy örömünkre szolgál az Orszá­gos Színházi Találkozó szakmai díjainak megjele­nése, amiről egy kitűnő és neves színházi szak­ember - hangsúlyozom: nem kritikus - azt nyi­latkozta, hogy a színikritikusok díja ellen jött létre. Ha így volt, sohasem kívánok magamnak jobb ellenséget. A két díj között évről évre gya­kori az átfedés. A gyakorló szakma és a kritika sok esetben ugyanazokat a teljesítményeket ítéli kiemelkedőnek, amiből két következtetés is le­szűrhető. Az egyik, hogy a valódi értékek a dol­gok természete szerint elismertetnek; a másik, hogy a szakmai zsűri hasonló döntéseinek fényé­ben nehéz manipulatív elfogultsággal, netán íz­lésterrorral vádolni a kritikát. N­em szeretném azt a látszatot kelten­i, hogy céhérdekeket védve visszautasítok minden, bennünket ért bírálatot. Tisztában vagyok azzal, hogy súlyos, nem félek a szótól, ka­tasztrofális szakmai hiányosságok is mutatkoz­nak a kritikában. Ahogy szerte az országban olyan előadásokra is fölmegy esténként a füg­göny, amelyek nem nevezhetők színházi előadás­nak, ugyanígy naponta megjelennek nem kis pél­dányszámban olyan színikritikák is, amelyek nem színikritikák. A kritika szakmai színvonalának emelése és mindenekelőtt a kritikusutánpótlás nevelése halaszthatatlanul sürgető feladat. Öröm­mel jelenthetem, hogy több évtizedes szünet után közelinek látszik a folyamatos kritikusképzés új­raindítása. Nincs szándékomban eltitkolni, hogy az erre vonatkozó javaslat tőlünk, kritikusoktól származik, és magunk szorgalmaztuk, hogy meg­valósuljon. Az irányító szervek végül is ezt meg­értéssel fogadták, és a segítségünkre voltak. Jelen pillanatban úgy fest, hogy minden feltétel adott ahhoz, hogy egy év múlva, jövő ősszel az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának esztétika tanszékén posztgraduális for­mában meginduljon az elméleti képzés, amelyhez folyamatosan és rendszeresen kapcsolódik majd a gyakorlati oktatás, vagyis a hallgatók a Műve­lődési Minisztérium ösztöndíjával megfelelő időt tölthetnek színházaknál, hogy belülről is meg­ismerjék egy előadás létrejöttének mechanizmu­sát, megtanulják, hogyan szólal meg egy dráma a színpadon. Ugyanis ellentétben Diderot-val, aki azt taná­csolta fiktív kritikus-barátjának, Ariste-nak, hogy ha elérve a negyvenedik életévét, rájön tudatlan­ságára, vonuljon vissza szobájába, tizenöt eszten­deig tanulmányozzon bölcs könyveket, és ötvenöt évesen nagy kritikusként fog kilépni, úgy vélem, a szobalevegő, az elméleti tudás kevés - közbe­­vetőleg, bár lenne belőle több -, de végül is a kritikus „színházat” kizárólag a színházban tud megtanulni. És ha megtanult, akkor már csak az erkölcseire kell vigyáznia. De szakmaisága és er­­kölcsisége birtokában kizárólag akkor válhat sze­mélyiséggé, ha szuverén marad - ha nem a szín­ház elvárását érvényesíti, hanem azét a tágabb valóságét, amelyet a színház is tükröz. Ha tetszik, a társadalomét. Ha a főtitkári beszámoló hiány­érzetet keltett bennem, akkor azért, mert bizo­nyos szubjektív szakmai érdekeket képviselt egy­fajta hatásos tragikus pátosszal, de kimaradt be­lőle annak a vizsgálata, hogy szellemi értelemben hogyan képes a színház a társadalom alkotó, tu­datformáló erejévé válni. Márpedig a színház ez­zel a kérdéssel kezdődik, és az a gyanúm, hogy ezzel is végződik. Kétségtelen persze, hogy erre a kérdésre csak maga a színház, az előadások ad­hatnak választ. Ezért annál, hogy ma itt hogyan beszélünk, fontosabb az, hogy a jövőben hogyan dolgozunk. Í­gy hallottam, az auktor megígérte a ter­jesztőknek, hogy Gyógyít­atlan ? című könyvének mindazon példányait, ame­lyeket nem vásárolnak meg az olvasók, tízszeres áron ő maga veszi vissza. Nyilván a szerző is tökéletesen tudatában volt annak, hogy ezzel az ígéretével túl nagy kockázatot nem vállal. Várható volt ugyanis - annak ellenére, hogy a mexikói VB-ről szóló könyvek sorában nem ez volt az első -, hogy a példányok az utolsó szálig elfogynak majd. Várható volt, mert Mundial­­ügyben, különös tekintettel a magyar válogatott világraszóló kudarcára, egy fél ország várt magyarázatra, s jelentette ekként az ilyen témájú munkák szinte korlátlan felvevő piacát. S persze adódott itt egy korántsem elhanyagolható tény, ami szintén biztosítéka volt a tömeges érdeklő­désnek, vásárlási láznak, nevezetesen az, hogy ezt a dolgozatot Végh Antal írta. Híres-hírhedt szemé­lyiség ő a honi futball körüli csetepatékban, hogy tárgyilagosan fogalmazzak, sokszor felhívta már magára a két kitüntető figyelmét legkülönbözőbb műfajú munkáival, melyeknek témája mind kö­zösen az átkozott-imádott foci volt. Mindenesetre, köszönhetően annak is, hogy az új könyv körüli propagandaakciók sem vallottak éppen járatlanságra, támadt is közelharc, kézitusa a könyv birtoklásáért nem egy árusítóhelyen. A hatalmas érdeklődés, a sok ezer eladott példány egyértelmű sikert jelez, legalábbis a vállalkozás gazdasági vonatkozását tekintve. Ez a munka a magyar könyvkiadásban eddig szinte példátlan rekordgyorsasággal került az olvasók kezébe. S érthető is volt az igyekezet, hiszen - gondolom én - a vállalkozásban részt vevők mindegyike tud­hatta előre, hogy ez rendkívül nyereséges üzlet, ami természetesen csak akkor jöhet létre, ha a felfokozott érdeklődést, az olvasói-„fogyasz­­tói” éhséget idejében elégítik ki. S ez esetben nem volt, nem lehetett csúszás, határidőprobléma, kapacitáshiány, a könyv éppen a megfelelő idő­ben piacra került. A legcsekélyebb rosszindulat nélkül, sőt elismeréssel mondom azt, hogy ez az akció példaszerű volt, végül is egy köztudottan kevéssé mobilis, nem nyereségre orientált, sokféle gonddal küszködő szakmában állítottak elő rö­vid idő alatt egy jól megtérülő produktumot. Min­den úgy működött, ahogyan optimális esetben egy vállalkozásnak funkcionálnia kell: az igé­nyekhez rugalmasan alkalmazkodva, gyors mun­kával nyereséges terméket előállítva. Persze, te­gyük hozzá, az ilyen üzleti sikerhez az igények, lehetőségek, feltételek olyan, minden oldalú koin­cidenciája szükségeltetik, ami csak igen ritkán adatik meg. Nem véletlen, hogy egy könyv esetében is mind­eddig inkább a pénzügyi sikert, a kivételesnek mondható rentabilitást emlegettem, mivelhogy véleményem szerint Végh Antal Gyógyítóatlan? című munkája elsősorban rendkívül eredményes üzleti vállalkozás. Igaz, volt Végh Antal vállal­kozásai között olyan is, amelyik e mostaninál jóval nyíltabban tűzte ki céljául a pénztermelést, még ha az ürügy akkor is a honi labdarúgás pisz­kos ügyeinek „leleplezése” volt. Gondolok itt a már címében is (Te is fotóztál, haver?) bántóan fraternizáló sportcsarnokbeli fiesztára, amely­ 24

Next