Kritika 16. (1987)
1987 / 1. szám - Mátyás Győző: Vég(h)elgyengülés
szakmai hiányosságait, tévedéseit, esetleg inkompetenciáját teszi szóvá, de nem jogosult semmilyen kritika a kritikáról, amely általában emleget kritikusi elfogultságot, hangvételt vagy tendenciózusságot, ahelyett, hogy a konkrét színibírálat minőségéből indulna ki. Tudomásul kell venni, hogy a valódi kritika mindig tendenciózus, mindig írójának színházi világnézetét, ízlését, esztétikai fölfogását tükrözi, és nem utolsósorban önálló írásmű, amelynek megvannak a maga műfaji, stilisztikai - általában esztétikai - törvényszerűségei. Egy kritikához éppúgy hozzátartozik a stílusa, hangja, megformáltsága, szerkezete, mint egy színházi előadáshoz. Az indulat, az irónia, a malícia, a gúny, a szarkazmus a kritikus elidegeníthetetlen stíluseszköze, amit nem lehet kiirtani a színibíráló kritikai arzenáljából. Ennek Vörösmarty óta, hogy úgy mondjam, hagyománya van. A kritikus éppúgy lehet elfogult egyfajta színházi törekvés, színházi szemlélet mellett, mint mondjuk a délelőtt hallott főtitkári beszámoló, amely nagyon világosan, nagyon egyértelműen, nagyon határozottan egyfajta szubjektív színházi látásmód és egyfajta rendezői ízlés szemszögéből ítélte meg a magyar színház jelenlegi állapotát. Szeretném hinni, nem azzal a szándékkal, hogy a másfajta, tőle eltérő művészi-rendezői látásmódokat kirekessze a palettáról. Ugyanis minden híresztelés ellenére a magyar színházban nemcsak anekdotikus, poéngyártó, operett- és dalszínházi hagyományok vannak; ezeket a másféle hagyományokat kár volna kirekesztenünk látókörünkből. Ugyanígy a kritikus is csak akkor hibázik, ha a maga színházszemléletét, esztétikai álláspontját tekinti egyedül üdvözítőnek. Nem a szelektív szemlélet elfogadhatatlan, hanem a kirekesztő szemlélet. Csak a toleranciából, a mások nézetei, a mások színházi formái, a mások kritikai értékítéletei iránti türelemből születhet demokratikus színházi, kritikai, szélesebb értelemben szellemi közélet. Engedjék meg, hogy erre a magunk példáját említsem. Nevezetesen a színikritikusok díjának szavazói gyakorlatát, amelynek lényege, hogy minden kritikus név szerint, aláírásával áll jót a maga egyéni véleményéért, de egyszersmind elfogadja a többségi végeredményt. A színikritikusok szavazásánál nem történhet meg, hogy valaki hagyja magát meggyőzni arról, hogy mégsem azt tartja a legjobbnak, amit a legjobbnak tart, és így nincs szükség arra sem, hogy nyilatkozatban éljen a különvélemény jogának fenntartásával, mint ahogy az a cannes-i filmfesztivál zsűrijében történt. Érvényes a különvélemény is, és a közösen vállalt többségi végeredmény is. Egy szót arról, hogy miért nem jár pénz a díjjal. Amikor a díjat megalapítottuk, az irányító Blaha Lujza szervek pénzt is fölajánlottak a díjazásra. Mi ezt nem fogadtuk el, mert úgy gondoltuk, hogy a díjnak ne anyagi, hanem erkölcsi értéke legyen - amennyiben ezt meg tudja teremteni magának. Továbbra sem szeretnénk a díjjal hozzájárulni a magyar színházművészek anyagi dotálásához, már csak azért sem, mert az összeg nem lehet akkora, hogy méltó legyen a kiemelkedő művészi teljesítményhez. Ha már említettem a színikritikusok díját, hadd mondjam meg, hogy örömünkre szolgál az Országos Színházi Találkozó szakmai díjainak megjelenése, amiről egy kitűnő és neves színházi szakember - hangsúlyozom: nem kritikus - azt nyilatkozta, hogy a színikritikusok díja ellen jött létre. Ha így volt, sohasem kívánok magamnak jobb ellenséget. A két díj között évről évre gyakori az átfedés. A gyakorló szakma és a kritika sok esetben ugyanazokat a teljesítményeket ítéli kiemelkedőnek, amiből két következtetés is leszűrhető. Az egyik, hogy a valódi értékek a dolgok természete szerint elismertetnek; a másik, hogy a szakmai zsűri hasonló döntéseinek fényében nehéz manipulatív elfogultsággal, netán ízlésterrorral vádolni a kritikát. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy céhérdekeket védve visszautasítok minden, bennünket ért bírálatot. Tisztában vagyok azzal, hogy súlyos, nem félek a szótól, katasztrofális szakmai hiányosságok is mutatkoznak a kritikában. Ahogy szerte az országban olyan előadásokra is fölmegy esténként a függöny, amelyek nem nevezhetők színházi előadásnak, ugyanígy naponta megjelennek nem kis példányszámban olyan színikritikák is, amelyek nem színikritikák. A kritika szakmai színvonalának emelése és mindenekelőtt a kritikusutánpótlás nevelése halaszthatatlanul sürgető feladat. Örömmel jelenthetem, hogy több évtizedes szünet után közelinek látszik a folyamatos kritikusképzés újraindítása. Nincs szándékomban eltitkolni, hogy az erre vonatkozó javaslat tőlünk, kritikusoktól származik, és magunk szorgalmaztuk, hogy megvalósuljon. Az irányító szervek végül is ezt megértéssel fogadták, és a segítségünkre voltak. Jelen pillanatban úgy fest, hogy minden feltétel adott ahhoz, hogy egy év múlva, jövő ősszel az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának esztétika tanszékén posztgraduális formában meginduljon az elméleti képzés, amelyhez folyamatosan és rendszeresen kapcsolódik majd a gyakorlati oktatás, vagyis a hallgatók a Művelődési Minisztérium ösztöndíjával megfelelő időt tölthetnek színházaknál, hogy belülről is megismerjék egy előadás létrejöttének mechanizmusát, megtanulják, hogyan szólal meg egy dráma a színpadon. Ugyanis ellentétben Diderot-val, aki azt tanácsolta fiktív kritikus-barátjának, Ariste-nak, hogy ha elérve a negyvenedik életévét, rájön tudatlanságára, vonuljon vissza szobájába, tizenöt esztendeig tanulmányozzon bölcs könyveket, és ötvenöt évesen nagy kritikusként fog kilépni, úgy vélem, a szobalevegő, az elméleti tudás kevés - közbevetőleg, bár lenne belőle több -, de végül is a kritikus „színházat” kizárólag a színházban tud megtanulni. És ha megtanult, akkor már csak az erkölcseire kell vigyáznia. De szakmaisága és erkölcsisége birtokában kizárólag akkor válhat személyiséggé, ha szuverén marad - ha nem a színház elvárását érvényesíti, hanem azét a tágabb valóságét, amelyet a színház is tükröz. Ha tetszik, a társadalomét. Ha a főtitkári beszámoló hiányérzetet keltett bennem, akkor azért, mert bizonyos szubjektív szakmai érdekeket képviselt egyfajta hatásos tragikus pátosszal, de kimaradt belőle annak a vizsgálata, hogy szellemi értelemben hogyan képes a színház a társadalom alkotó, tudatformáló erejévé válni. Márpedig a színház ezzel a kérdéssel kezdődik, és az a gyanúm, hogy ezzel is végződik. Kétségtelen persze, hogy erre a kérdésre csak maga a színház, az előadások adhatnak választ. Ezért annál, hogy ma itt hogyan beszélünk, fontosabb az, hogy a jövőben hogyan dolgozunk. Így hallottam, az auktor megígérte a terjesztőknek, hogy Gyógyítatlan ? című könyvének mindazon példányait, amelyeket nem vásárolnak meg az olvasók, tízszeres áron ő maga veszi vissza. Nyilván a szerző is tökéletesen tudatában volt annak, hogy ezzel az ígéretével túl nagy kockázatot nem vállal. Várható volt ugyanis - annak ellenére, hogy a mexikói VB-ről szóló könyvek sorában nem ez volt az első -, hogy a példányok az utolsó szálig elfogynak majd. Várható volt, mert Mundialügyben, különös tekintettel a magyar válogatott világraszóló kudarcára, egy fél ország várt magyarázatra, s jelentette ekként az ilyen témájú munkák szinte korlátlan felvevő piacát. S persze adódott itt egy korántsem elhanyagolható tény, ami szintén biztosítéka volt a tömeges érdeklődésnek, vásárlási láznak, nevezetesen az, hogy ezt a dolgozatot Végh Antal írta. Híres-hírhedt személyiség ő a honi futball körüli csetepatékban, hogy tárgyilagosan fogalmazzak, sokszor felhívta már magára a két kitüntető figyelmét legkülönbözőbb műfajú munkáival, melyeknek témája mind közösen az átkozott-imádott foci volt. Mindenesetre, köszönhetően annak is, hogy az új könyv körüli propagandaakciók sem vallottak éppen járatlanságra, támadt is közelharc, kézitusa a könyv birtoklásáért nem egy árusítóhelyen. A hatalmas érdeklődés, a sok ezer eladott példány egyértelmű sikert jelez, legalábbis a vállalkozás gazdasági vonatkozását tekintve. Ez a munka a magyar könyvkiadásban eddig szinte példátlan rekordgyorsasággal került az olvasók kezébe. S érthető is volt az igyekezet, hiszen - gondolom én - a vállalkozásban részt vevők mindegyike tudhatta előre, hogy ez rendkívül nyereséges üzlet, ami természetesen csak akkor jöhet létre, ha a felfokozott érdeklődést, az olvasói-„fogyasztói” éhséget idejében elégítik ki. S ez esetben nem volt, nem lehetett csúszás, határidőprobléma, kapacitáshiány, a könyv éppen a megfelelő időben piacra került. A legcsekélyebb rosszindulat nélkül, sőt elismeréssel mondom azt, hogy ez az akció példaszerű volt, végül is egy köztudottan kevéssé mobilis, nem nyereségre orientált, sokféle gonddal küszködő szakmában állítottak elő rövid idő alatt egy jól megtérülő produktumot. Minden úgy működött, ahogyan optimális esetben egy vállalkozásnak funkcionálnia kell: az igényekhez rugalmasan alkalmazkodva, gyors munkával nyereséges terméket előállítva. Persze, tegyük hozzá, az ilyen üzleti sikerhez az igények, lehetőségek, feltételek olyan, minden oldalú koincidenciája szükségeltetik, ami csak igen ritkán adatik meg. Nem véletlen, hogy egy könyv esetében is mindeddig inkább a pénzügyi sikert, a kivételesnek mondható rentabilitást emlegettem, mivelhogy véleményem szerint Végh Antal Gyógyítóatlan? című munkája elsősorban rendkívül eredményes üzleti vállalkozás. Igaz, volt Végh Antal vállalkozásai között olyan is, amelyik e mostaninál jóval nyíltabban tűzte ki céljául a pénztermelést, még ha az ürügy akkor is a honi labdarúgás piszkos ügyeinek „leleplezése” volt. Gondolok itt a már címében is (Te is fotóztál, haver?) bántóan fraternizáló sportcsarnokbeli fiesztára, amely 24