Kritika 16. (1987)
1987 / 2. szám - Kőrösi Zoltán: Akli Miklós - Bor István: Bor Pál és az art deco
gatartásuk által) mindennap újratermelődő problémáikkal. Sajnos azonban a sorshelyzetek (tegyük mindjárt hozzá: rendkívül felületes) rajzával, a vázlatosan ábrázolt életpályák-szakaszok ütköztetésével nem sikerül szellemi izgalmat előcsiholni, felkelteni a néző kíváncsiságát. Az író-rendező nem tud szereplőihez közel kerülni, mert ehhez hiányzik a pszichológiai hitelesség, az összetett motiválás, az árnyalt jellemábrázolás. Kézdi megragad a jelenségek felszínénél: hőseit csak kívülről láttatja, elmulasztja feltárni személyiségük mélyebb rétegeit és cselekedetük rugóit, okait. Nem tudunk mit kezdeni már magával a főhőssel sem: János, a repülés megszállottja, a többszörösen kirúgott pilóta alakja és sorsa meglehetősen hidegen hagy. Sőt, egyre növekvő unalommal és ingerültséggel szemléljük, ahogy szinte végigasszisztálja lecsúszását a saját életéről. Nem derül ki egyébként, hogy miért hagyta el őt a francia lány, s aztán miért látogat mégis egy napra Budapestre. Az se igazán érthető, hogy János miért fekszik le - már csupán papírforma szerinti - feleségével. Hiszen az elbocsátott, s láthatóan tehetségtelen színésznő valóságos klinikai eset: elviselhetetlen hisztérika, érzelmileg és morálisan - enyhén szólva - éretlen, mellesleg korábban (?) alkoholizált, gyerekét pedig intézetbe dugta. Hiába ruházza fel őt Kézdi karakterisztikusnak szánt, eredetinek hitt tulajdonságokkal, vonásokkal, arcéle azoktól semmivel sem válik plasztikusabbá. Ellenkezőleg - az alkotói megközelítés, „teremtés” csődjét jelezve-bizonyítva - többnyire csak derültséggel fogadjuk illogikus viselkedését (mikor például a lépcsőházi szeretkezés után bekéredzkedik férje ágyába). János anyjáról és húgáról Kézdinek csak általánosságok, sztereotípiák jutnak az eszébe. Az öregedő, dúsgazdag asszony is boldogtalan - olykor látványosan -, mert fiatal üzlettársa és partnere csak játszik vele. A jóságos testvér is a szerencsétlenek sorát szaporítja: egy nős, ráadásul többgyerekes férfihoz fűzi légies, jövőtlen kapcsolat. Az alkotói szándék nyilvánvaló, ezeknek a „portréknak” egymás hatását, hitelét kellene erősíteni, mintegy összeadódva, s egyúttal tükröznihordozni általánosabb érvényű tanulságot is: értékeink elbizonytalanodásáról, sőt devalválódásáról, erkölcsi közállapotainkról és felfogásunkról. Ezt a célt szolgálná a „vörös farokként” a film végére illesztett gőzös és unalmas értelmiségi „diskurzus” is. A halálos komolysággal kinyilatkoztatott lapos „mélyértelműségekből” derül ki, hogy a talányos cím nem csupán főhősünkre vonatkozik, hanem magára az Istenre, akit csak hosszas türelemmel és alázattal lehet rejtekéből „előcsalogatni”, csak ekkor sikerülhet megérezni lénye sugárzását, jelenvalóságát. A hitbe, a nagy családba, a hagyományos értékekbe kapaszkodók piciny, de elszánt gyülekezete ekként, ellenpólusként, egyfajta alternatívaként állítódik, feszül szembe a mama és társai - legolcsóbb dramaturgiai klisékből, képi közhelyekből megkonstruált üres, talmi csillogású butikvilágával. Ebből a leegyszerűsített „társadalomképből”, no meg a repülés, a szárnyalás önfeledt örömét iskolás didakszissal szánkbarágó jelenetekből olvasható ki a mű soványka „üzenete”. Ha ugyan egyáltalán kiolvasható belőle valami. GERVAI ANDRÁS nőtt ki, s a mikszáthi „üvegházban” nemcsak édes illata lett, de pipafüstös harmata is. Ha ezek közül egy is hiányzik, vagy más helyre kerül, nem ugyanaz a növény, s nem ugyanaz a mese sem. Márpedig a Révész György rendezte „Akis Miklós” c. film nem egyszerűen kiemeli a regény egyes részleteit, és nem is annak világát jeleníti meg. Igaz, kérdéses, hogy célja-e ez egyáltalán? Ha igen, akkor olyan alapvető dramaturgiai hibákat vét, amelyek csökkentik értékét és hitelét. Sőt, talán nem is gondatlanságra, hanem a szándék helytelenségére kell gondolnunk. Maga a film szelleme van igencsak távol a regénytől - s a mikszáthi hangulattól is -, és ez nem fogható fel tévedésnek. Egyes regényrészletek szöveghű elhangzása pedig nem jelentheti valamiféle ötvözetnek még a kezdetét sem. Ha pedig - s a feltételes mód indokolt - csak téma, alapanyag volt az eredeti mű, még gondosabban, körültekintőbben kellett volna építkezni. Jó lett volna a rések helyett inkább néhány ablakot hagyni a biztosnak tűnő elemek között, így ugyanis sem a szereplők, sem a történet nem találhatja meg önmagát. De talán ennél is bántóbb az, ha derű vagy valósághűség helyett önmagát magyarázza. Mesét, humort, meg nem történt történelmet és egyszerűvé tett történelmiséget így vegyíteni nem szabad. ízét, erejét, jelentését veszti valamennyi - pedig a csalódottságnál a fanyar anekdota is jobb. Nehéz megmondani, hogy kiknek készült a film, de úgy tűnik, keveseket szórakoztathat. Maguk a színészek feltehetően élvezték a munkát, már talán azért is, mert bizonyosan kevés verejtékkel járt. Igaz, néhányan közülük - mint például Cserhalmi György (Szepessy báró) vagy Gelley Kornél (Stadion gróf) - eleve reménytelen helyzetbe kényszerültek, mert szerepük a feldolgozásban élettelen és komolytalan. De Hirtling István (Akis Miklós) sem képes a szerelmes clownt, vagy a bölcsek fölött lebegő bolondot megformálni. Hogy ebben ki a bűnös, azt talán túlzott erőfeszítés is volna felkutatni. Meglepően lassú, unalmas a film. Kivételt csak az első kockák szép felvételei, s a végjáték bur- reszkbe hajló gegjei jelentenek. Persze az előbbinél a várakozás, az utóbbinál pedig a megkönnyebbülés is segít. Bizonyos, hogy fegyelmezettebb dramaturgiára és szigorúbb rendezésre lett volna szükség. Részben ezek hiányának tudható be talán az is, hogy a néhol igénytelenül, néhol könnyelműen megoldott díszleteket és kosztümöket nem is lehetett látványosan, jól fényképezni. Pedig a mese nem attól az, hogy nem valóságos. Mikszáth Akis Miklós a korántsem remekmű, s nem is a legjobb művei közül való. Annyit azonban megérdemel, hogy ne ezen a filmen át ismerjük meg. KÖRÖSI ZOLTÁN : Akis Miklós igazi mese, mint a legtöbb szép növény, erősen kapaszkodik a földbe, és így nyit virágot. S ha el is feledtetheti a gyökereket, mégsem lehet tetszés szerint feldarabolni, s főleg nem szabad félbetörve az asztalra állítani. Az „Akis Miklós” cseppnyi történelmi magból 37 KÉPZŐMŰVÉSZET Bor Pál és az art deco Az a megtiszteltetés érte apámat, Bor Pált, hogy három munkáját (két szőnyegét kés egy Gorka Géza kerámiásította maszkját) beválogatták az Iparművészeti Múzeum reprezentatív Magyar art déco tárlatára. Németh Lajos is azt írta múlt év végén, a Régi Műcsarnokban rendezett Bor Pál emlékkiállítás szép katalógus-bevezetőjében, hogy az art deco szelleme sugárzik szobraiból. Mindez arra késztet, hogy megkíséreljem áttekinteni a címben jelzett viszonyt. Soraim talán nemcsak Bor Pál századunkban elfoglalt helyének pontosabbá tételéhez tesznek hozzá egy keveset, hanem adalékul szolgálhatnak a modern művészet és az art deco viszonyát illetően is. Bor Pál nagyszámú írásának egyikében sem fordul elő az art deco elnevezés, mint gondolom, a kortársaiéban sem. Természetesen minden kornak és minden történelembúvárnak jogában áll saját kategóriáiba rendezni a múltat. De célszerűnek látszik az utólagos és az egyidejű terminusok összevetése. Gondoljunk arra, hogy milyen zavart okozott Révai irányadó russzicizmusa, mellyel népiesnek nevezte a magát népinek hívó mozgalmat, elmosva ezzel az általuk hangsúlyozott különbséget a megelőző irányzattól. Viszont az is igaz, hogy nem felejthetjük el Marx (vagy Arany János) figyelmeztetését sem, miszerint az ember nem feltétlenül az, aminek tartja magát. Bánszkyné Kiss Éva az Iparművészeti Múzeum említett kiállításának katalógusában a következő jellemzést adja: „Az avantgarde irányzatok pedig, amelyek ösztönzői voltak az art deco megszületésének, szellemükben egyértelműen vele ellentétes tendenciák. Az art deco művészei egy leáldozó kultúra életben tartásán fáradoztak értékmentőkként, vagy parvenüket szolgálva, szemben az avantgarde harsány újatakarásával, szociális elkötelezettségű céltudatosságával.” Ha ez igaz, apám, aki egyébként szelíd természetű volt, igen gorombán utasítaná vissza az efféle társaságba keveredést. Bor Pál három, a Magyar Iparművészetben megjelent tanulmányában foglalkozik az art deco nevét adó és fénypontjának minősített 1925-ös kiállítással. Az első, A párisi nemzetközi iparművészeti kiállítás (1925. 8-18. old) az előkészületeket, főleg az építkezéseket ismerteti. Majd így végzi: „A kiállítási zsűri meglehetősen szigorú, főleg megköveteli a modernséget. Megtörtént pl., hogy egy igen ismert jó hírű művésznek egy zongorára tervezett figurális díszítéseit a zsűri azzal utasította vissza, hogy nem eléggé modernek.” A második A párisi iparművészeti kiállítás stíluskritikája (uo. 125-127. old.) „Az évek óta tartó forrongás kezdi, mely ma már a művészetek minden ágára kiterjed, lassan kiírt egy mindent átfogó stílusmozgalommá növi ki magát... a festészet és szobrászat tizenöt éves átalakulása.... a tiszta forma újjáéledése. Tehát stílusmozgalom.” Kemény kritikával illeti a szecesszió újjászületését az iparművészetben és építészetben, amely „nem mélyen gyökeredzett a dolgok lényegében, hanem külső formákkal akarta az új stílust megoldani”. Ezzel „szemben a legkövetkezetesebb reakció a tiszta kubisztikus és kerek térformák hangsúlyozása”. Dicséri az ebben a szellemben épült alkotásokat. Megfigyeli, hogy a konstruktív építészek „ma már egész fantasztikus szabadsággal formálják az épületeket...” Ugyanakkor megállapítja: „A dísz ezeknél teljesen hiányzik, mi kétségtelenül jobb, mint a rosszul megoldott díszítés, de a hatás néha igen kopár és szegényes.” (Már az előző cikkben megjegyezte egy kellemetlen megjelenésű vasbeton konstrukcióra, hogy „az anyagot érezzük benne, de a művészetnek is vannak szempontjai.”) Ezért sorra veszi a dekorációs kísérleteket. A jövőt illetően némi kétellyel azt a díszítésmódot, amely szeszélyesen független az épület vagy tárgy architektúrájától, de „legalább a hosszú küzdelmek árán kivívott tiszta formát érintetlenül hagyja”. Három évvel később visszatekint a kiállításra (Az új iparművészet Párizsban, 1928.17-19. old.) Jelentőségét abban látja, hogy a modern francia festőket megszabadította az iparművészetet másodrendűnek tekintő előítéletektől, az építészeket, bútortervezőket pedig „a stílustradíciók bénító hatásától” és a szecesszió tévedésétől. Az eredmény: „Az elv az, hogy a tökéletes konstrukció már önmagában is szép.” A modern bútorok túl nagy hidegségét kubisztikus mintájú, de lágy színű falikárpitok, színes kerámiák, belülről megvilágított színes üvegdíszek, absztrakt képek teszik melegebbé. „A mai festészet stílusképző jelentőségét... kárpitok, szövetek, csipkék, gyönggyel kirakott gyönyörűen színes retikülök, mázas cserépedények, zománcozott bronzvázák, kovácsvasmunkák, ékszerek” bizonyítják. KRITIKA