Kritika 16. (1987)

1987 / 2. szám - Kőrösi Zoltán: Akli Miklós - Bor István: Bor Pál és az art deco

gatartásuk által) mindennap újratermelődő prob­lémáikkal. Sajnos azonban a sorshelyzetek (tegyük mind­járt hozzá: rendkívül felületes) rajzával, a vázla­tosan ábrázolt életpályák-szakaszok ütközteté­sével nem sikerül szellemi izgalmat előcsiholni, felkelteni a néző kíváncsiságát. Az író-rendező nem tud szereplőihez közel kerülni, mert ehhez hiányzik a pszichológiai hitelesség, az összetett motiválás, az árnyalt jellemábrázolás. Kézdi megragad a jelenségek felszínénél: hő­seit csak kívülről láttatja, elmulasztja feltárni sze­mélyiségük mélyebb rétegeit és cselekedetük ru­góit, okait. Nem tudunk mit kezdeni már magával a fő­hőssel sem: János, a repülés megszállottja, a több­szörösen kirúgott pilóta alakja és sorsa meglehe­tősen hidegen hagy. Sőt, egyre növekvő unalom­mal és ingerültséggel szemléljük, ahogy szinte végigasszisztálja lecsúszását a saját életéről. Nem derül ki egyébként, hogy miért hagyta el őt a francia lány, s aztán miért látogat mégis egy nap­ra Budapestre. Az se igazán érthető, hogy János miért fekszik le - már csupán papírforma szerin­ti - feleségével. Hiszen az elbocsátott, s láthatóan tehetségtelen színésznő valóságos klinikai eset: elviselhetetlen hisztérika, érzelmileg és morálisan - enyhén szól­va - éretlen, mellesleg korábban (?) alkoholizált, gyerekét pedig intézetbe dugta. Hiába ruházza fel őt Kézdi karakterisztikusnak szánt, eredetinek hitt tulajdonságokkal, vonásokkal, arcéle azoktól semmivel sem válik plasztikusabbá. Ellenkezőleg - az alkotói megközelítés, „teremtés” csődjét je­­lezve-bizonyítva - többnyire csak derültséggel fo­gadjuk illogikus viselkedését (mikor például a lép­csőházi szeretkezés után bekéredzkedik férje ágyába). János anyjáról és húgáról Kézdinek csak álta­lánosságok, sztereotípiák jutnak az eszébe. Az öregedő, dúsgazdag asszony is boldogtalan - oly­kor látványosan -, mert fiatal üzlettársa és part­nere csak játszik vele. A jóságos testvér is a sze­rencsétlenek sorát szaporítja: egy nős, ráadásul többgyerekes férfihoz fűzi légies, jövőtlen kapcso­lat. Az alkotói szándék nyilvánvaló, ezeknek a „portréknak” egymás hatását, hitelét kellene erő­síteni, mintegy összeadódva, s egyúttal tükrözni­­hordozni általánosabb érvényű tanulságot is: ér­tékeink elbizonytalanodásáról, sőt devalválódá­sáról, erkölcsi közállapotainkról és felfogásunk­ról. Ezt a célt szolgálná a „vörös farokként” a film végére illesztett gőzös és unalmas értelmiségi „dis­kurzus” is. A halálos komolysággal kinyilatkoz­tatott lapos „mélyértelműségekből” derül ki, hogy a talányos cím nem csupán főhősünkre vo­natkozik, hanem magára az Istenre, akit csak hosszas tür­elemmel és alázattal lehet rejtekéből „előcsalogatni”, csak ekkor sikerülhet megérezni lénye sugárzását, jelenvalóságát. A hitbe, a nagy családba, a hagyományos érté­kekbe kapaszkodók piciny, de elszánt gyülekezete ekként, ellenpólusként, egyfajta alternatívaként állítódik, feszül szembe a mama és társai - leg­olcsóbb dramaturgiai klisékből, képi közhelyek­ből megkonstruált­­ üres, talmi csillogású butik­világával. Ebből a leegyszerűsített „társadalomképből”, no meg a repülés, a szárnyalás önfeledt örömét iskolás didakszissal szánkbarágó jelenetekből ol­vasható ki a mű soványka „üzenete”. Ha ugyan egyáltalán kiolvasható belőle valami. GERVAI ANDRÁS nőtt ki, s a mikszáthi „üvegházban” nemcsak édes illata lett, de pipafüstös harmata is. Ha ezek közül egy is hiányzik, vagy más helyre kerül, nem ugyanaz a növény, s nem ugyanaz a mese sem. Márpedig a Révész György rendezte „Akis Miklós” c. film nem egyszerűen kiemeli a regény egyes részleteit, és nem is annak világát jeleníti meg. Igaz, kérdéses, hogy célja-e ez egyáltalán? Ha igen, akkor olyan alapvető dramaturgiai hi­bákat vét, amelyek csökkentik értékét és hitelét. Sőt, talán nem is gondatlanságra, hanem a szán­dék helytelenségére kell gondolnunk. Maga a film szelleme van igencsak távol a regénytől - s a mik­száthi hangulattól is -, és ez nem fogható fel tévedésnek. Egyes regényrészletek szöveghű el­hangzása pedig nem jelentheti valamiféle ötvözet­nek még a kezdetét sem. Ha pedig - s a feltételes mód indokolt - csak téma, alapanyag volt az eredeti mű, még gondosabban, körültekintőbben kellett volna építkezni. Jó lett volna a rések helyett inkább néhány ablakot hagyni a biztosnak tűnő elemek között, így ugyanis sem a szereplők, sem a tör­ténet nem találhatja meg önmagát. De talán ennél is bántóbb az, ha derű vagy valósághűség helyett önmagát magyarázza. Mesét, humort, meg nem történt történelmet és egyszerűvé tett történelmiséget így vegyíteni nem szabad. ízét, erejét, jelentését veszti vala­mennyi - pedig a csalódottságnál a fanyar anek­dota is jobb. Nehéz megmondani, hogy kiknek készült a film, de úgy tűnik, keveseket szórakoztathat. Maguk a színészek feltehetően élvezték a mun­kát, már talán azért is, mert bizonyosan kevés verejtékkel járt. Igaz, néhányan közülük - mint például Cserhalmi György (Szepessy báró) vagy Gelley Kornél (Stadion gróf) - eleve re­ménytelen helyzetbe kényszerültek, mert szerepük a feldolgozásban élettelen és komolytalan. De Hirtling István (Akis Miklós) sem képes a szerel­mes clownt, vagy a bölcsek fölött lebegő bolon­dot megformálni. Hogy ebben ki a bűnös, azt talán túlzott erőfeszítés is volna felkutatni. Meglepően lassú, unalmas a film. Kivételt csak az első kockák szép felvételei, s a végjáték bur- reszkbe hajló gegjei jelentenek. Persze az előbbinél a várakozás, az utóbbinál pedig a megkönnyeb­bülés is segít. Bizonyos, hogy fegyelmezettebb dramaturgiára és szigorúbb rendezésre lett volna szükség. Rész­ben ezek hiányának tudható be talán az is, hogy a néhol igénytelenül, néhol könnyelműen megoldott díszleteket és kosztümöket nem is lehetett látványosan, jól fényképezni. Pedig a me­se nem attól az, hogy nem valóságos. Mikszáth Akis Miklós­ a korántsem remekmű, s nem is a legjobb művei közül való. Annyit azonban megérdemel, hogy ne ezen a filmen át ismerjük meg. KÖRÖSI ZOLTÁN : Akis Miklós­ ­ igazi mese, mint a legtöbb szép növény, erősen kapaszkodik a földbe, és így nyit­­ virágot. S ha el is feledtetheti a gyökere­ket, mégsem lehet tetszés szerint feldarabolni, s főleg nem szabad félbetörve az asztalra állítani. Az „Akis Miklós” cseppnyi történelmi magból 37 KÉPZŐMŰVÉSZET Bor Pál és az art deco A­z a megtiszteltetés érte apámat, Bor Pált, hogy három munkáját (két szőnyegét kés egy Gorka Géza kerámiásította maszkját) beválogatták az Iparművészeti Mú­zeum reprezentatív Magyar art déco tárlatára. Németh Lajos is azt írta múlt év végén, a Régi Műcsarnokban rendezett Bor Pál emlékkiállítás szép katalógus-bevezetőjében, hogy az art deco szelleme sugárzik szobraiból. Mindez arra késztet, hogy megkíséreljem áttekinteni a címben jelzett viszonyt. Soraim talán nemcsak Bor Pál száza­dunkban elfoglalt helyének pontosabbá tételéhez tesznek hozzá egy keveset, hanem adalékul szol­gálhatnak a modern művészet és az art deco vi­szonyát illetően is. Bor Pál nagyszámú írásának egyikében sem fordul elő az art deco elnevezés, mint gondolom, a kortársaiéban sem. Természetesen minden kor­nak és minden történelembúvárnak jogában áll saját kategóriáiba rendezni a múltat. De célsze­rűnek látszik az utólagos és az egyidejű terminu­sok összevetése. Gondoljunk arra, hogy milyen zavart okozott Révai irányadó russzicizmusa, mellyel népiesnek nevezte a magát népinek hívó mozgalmat, elmosva ezzel az általuk hangsúlyo­zott különbséget a megelőző irányzattól. Viszont az is igaz, hogy nem felejthetjük el Marx (vagy Arany János) figyelmeztetését sem, miszerint az ember nem feltétlenül az, aminek tartja magát. Bánszkyné Kiss Éva az Iparművészeti Múzeum említett kiállításának katalógusában a következő jellemzést adja: „Az avantgarde irányzatok pedig, amelyek ösztönzői voltak az art deco megszüle­tésének, szellemükben egyértelműen vele ellenté­tes tendenciák. Az art deco művészei egy leáldozó kultúra életben tartásán fáradoztak értékmentők­ként, vagy parvenüket szolgálva, szemben az avantgarde harsány újatakarásával, szociális el­kötelezettségű céltudatosságával.” Ha ez igaz, apám, aki egyébként szelíd természetű volt, igen gorombán utasítaná vissza az efféle társaságba keveredést. Bor Pál három, a Magyar Iparművészetben megjelent tanulmányában foglalkozik az art deco nevét adó és fénypontjának minősített 1925-ös kiállítással. Az első, A párisi nemzetközi iparmű­vészeti kiállítás (1925. 8-18. old) az előkészülete­ket, főleg az építkezéseket ismerteti. Majd így végzi: „A kiállítási zsűri meglehetősen szigorú, főleg megköveteli a modernséget. Megtörtént pl., hogy egy igen ismert jó hírű művésznek egy zon­gorára tervezett figurális díszítéseit a zsűri azzal utasította vissza, hogy nem eléggé modernek.” A második A párisi iparművészeti kiállítás stí­luskritikája (uo. 125-127. old.) „Az évek óta tar­tó forrongás­­ kezdi­­, mely ma már a művésze­tek minden ágára kiterjed, lassan kiírt egy min­dent átfogó stílusmozgalommá növi ki magát... a festészet és szobrászat tizenöt éves átalakulá­sa.... a tiszta forma újjáéledése. Tehát stílusmoz­galom.” Kemény kritikával illeti a szecesszió új­jászületését az iparművészetben és építészetben, amely „nem mélyen gyökeredzett a dolgok lénye­gében, hanem külső formákkal akarta az új stí­lust megoldani”. Ezzel „szemben a legkövetkeze­tesebb reakció a tiszta kubisztikus és kerek tér­formák hangsúlyozása”. Dicséri az ebben a szel­lemben épült alkotásokat. Megfigyeli, hogy a konstruktív építészek „ma már egész fantasztikus szabadsággal formálják az épületeket...” Ugyan­akkor megállapítja: „A dísz ezeknél teljesen hiányzik, mi kétségtelenül jobb, mint a rosszul megoldott díszítés, de a hatás néha igen kopár és szegényes.” (Már az előző cikkben megjegyezte egy kellemetlen megjelenésű vasbeton konstruk­cióra, hogy „az anyagot érezzük benne, de a művészetnek is vannak szempontjai.”) Ezért sor­ra veszi a dekorációs kísérleteket. A jövőt illetően némi kétellyel azt a díszítésmódot, amely szeszé­lyesen független az épület vagy tárgy architektúrá­jától, de „legalább a hosszú küzdelmek árán ki­vívott tiszta formát érintetlenül hagyja”. H­árom évvel később visszatekint a kiállításra (Az új iparművészet Párizsban, 1928.17-19. old.) Jelentőségét abban látja, hogy a modern francia festőket megszabadította az iparművészetet másodrendűnek tekintő előítéle­tektől, az építészeket, bútortervezőket pedig „a stílustradíciók bénító hatásától” és a szecesszió tévedésétől. Az eredmény: „Az elv az, hogy a tö­kéletes konstrukció már önmagában is szép.” A modern bútorok túl nagy hidegségét kubiszti­kus mintájú, de lágy színű falikárpitok, színes ke­rámiák, belülről megvilágított színes üvegdíszek, absztrakt képek teszik melegebbé. „A mai festé­szet stílusképző jelentőségét... kárpitok, szövetek, csipkék, gyönggyel kirakott gyönyörűen színes retikülök, mázas cserépedények, zománcozott bronzvázák, kovácsvasmunkák, ékszerek” bizo­nyítják. KRITIKA

Next