Kritika 17. (1988)
1988 / 7. szám - Tarján Tamás: Partitúrából – katedrálist. Gondolatok a színházművészet esztétikájához
PARTITÚRÁBÓL-KATEDRÁLIST Gondolatok a színházművészet esztétikájához megértésére, átélésére. A legszebb szobor is csak néma kő vagy bronz az éjszakai, bezártmúzeumban. Az üres moziteremben pergő film lidércfény a vásznon. (Mindezzel természetesen nem tagadjuk, hogy az esztétikai minőség, vagyis az ember számára való világ valamely elemének vagy jelenségének érzékeinkhez szóló, érzékelhető művészi kifejezése látensen, a befogadás percétől, tényétől függetlenül is benne rejlik a műalkotásban.) A művészetek általánosan elfogadott - de mint látni fogjuk, a színházművészet aspektusából csak részben helytálló - fölosztása szerinti alkotóművészetek természetszerűleg sokkalta kisebb (egyedi, alkalomszerű, specifikus) lehetőséget adnak a befogadónak a részvételre, a közreműködésre, a „beleszólásra”, mint az interpretáló művészetek. Az alkotóművészet általában végérvényes, kész, befejezett műveket hoz létre. Egy vers olvasója például a maga egyéni értelmezésével, kedélyállapotával metaforikusan „tovább írja” ugyan a strófákat, hozzátesz valamit a költeményhez (hogy mily jelentős mértékben, az akkor derül ki, ha több olvasatot szembesítünk), a szövegen viszont valóságosan jottányit sem módosít. Kivételt erősítő szabály, ha a költő nyitva hagy bizonyos olvasási-értelmezési alternatívákat, vagy ha „kipontozza” például a rímszavakat. Tulajdonképp ezekben az esetekben az olvasó látszólagos szabadságát ugyanúgy korlátozza az írói program, mint a hagyományosan „készre írt” műveknél. Egy-egy kép vagy szobor megszemlélésének bármely eredeti nézőszöge lényegében a szoborhoz, s nem a szemlélőhöz tartozik. Itt is csupán különlegességszámba megy, ha a művész odakészít mondjuk néhány vödör festéket és tucatnyi pemzlit a kompozíció mellé, s a tárlatlátogató a maga kedvére fölken ezt-azt. A befogadó, a közönség cselekvése sohasem hághat a művészi teremtés magasába, de a látszattevékenység fokozataitól a művészt, a művet, a befogadót - vagy épp magát az alkotást - kifigurázó gesztusokon át a tényleges alakításig sokféle stációt bejárhat. Mivel az alkotóművészet teremtette produktumok befogadására a személyes viszony, az egyéni jelenlét a jellemzőbb (könyvben, képben inkább egyedül szoktunk gyönyörködni; közönséggé a tárlatvezetés résztvevői sem válnak), az interpretáló művészet előadásai viszont jobbára publikum előtt zajlanak, ez utóbbi művészeti ágakban az interpretáló(k) személyes jelenléte és a befogadók csoportos, tömeges volta a szituáció lélektanából eredően is ösztökéli a kölcsönös befolyásolás, alkalmazkodás megnyilvánulásait. A technikai művészetek esetében az összegyűlt emberek már közönségként viselkednek, de a mozivásznon pergő szerelmi történettel, vagy a televízió képernyőjéről kivetített klasszikus drámával nem lehet közvetlen, alakító kapcsolatuk, mivel a műalkotás létrejöttének tere és ideje más, mint a befogadás tere és ideje; vagy ideje olykor azonos ugyan, de tere akkor is más. A színházi előadás közönségének magatartásmodelljét és az előadókhoz való viszonyát a hangversenyek közönségének viselkedése közelíti meg legjobban. A zenehallgatók „minősége” erősen befolyásolhatja a fölcsendülő zene minőségét ; az azonos hőfok, azonos hullámhossz fölemelő érzete szinte már összelélegzés. Mivel azonban a zenemű nem rendelkezik konkrét, egyértelmű szavakba foglalható cselekménnyel, s mert a hallgatóság nem sorsokhoz, legföljebb személyekhez viszonyul, előadók és befogadók együttléte itt sem éri el a színházban tapasztalható, meghatározó érvényes, különleges - potenciális - aktivitást, illetve intimitást. A színház kapujába, előcsarnokába évezredek óta egyes emberek, egók érkeznek, amint azonban elfoglalják a helyüket és kezdetét veszi a spektákulum, íratlan jogi és erkölcsi szabályok szerint viselkedő - vagy ezeket a szabályokat fölrúgó - közösséggé, közönséggé szerveződnek. A közönség soraiban társadalmiasulási folyamat megy végbe igen gyorsan, pár órára - az előadás idejére - terjedő, egyszeri érvénnyel. A közönség az adott kor, az adott történelmi pillanat társadalmát reprezentálja (részben még akkor is, ha például egy matinét csupa középiskolás diák néz meg). A zsöllyékből tehát nem elsősorban köhögés vagy perecropogtatás szűrődik föl a színpadra, hanem a mindenkori jelen lélegzetvétele. A nézőtér susmorgása, zsivaja szólhat a produkciónak - de legtöbbször a korból és a kornak szól a taps vagy a fütty. A színjátszó alakításával kiváltja, fölerősíti, majd „visszahallva” játékába építi ezt a reagálást. A színjátszók a maguk laboratóriumában létrehozott produktumot estéről estére a nép ítélőszéke elé bocsátják (még akkor is, ha persze a nép szóval csínján kell bánnunk). Színész és közönség vázolt kapcsolata magyarázza, hogy a színházművészetnek nemegyszer tulajdonítottak fontosabb szerepet a nagy történelmi események kirobbanásában vagy a folyamatok katalizálásában, mint általában az egyéb művészeteknek. Az összelélegzés alakító hatását, a színpadon megszólaltatott dráma előadásának és az előadás nézőinek egy-egy központi gondolatban, értelemben való testvériesülését a színháztörténet számos példával dokumentálja. Az összelélegzés nem pusztán jelkép. Fiziológiai jelenség, pszichológiai gyökerekkel. E jelenséget minden színházba járó ember megfigyelhette már magán. A mindenkit nagyjából azonosan érintő - s távolról sem csak a színházban elképzelhető - közös helyzet, osztozás következménye. A közös cselekvés a színházművészetre többféle értelemben is jellemző. A színjátszók és a rendező mellett különféle alkalmazott művészeti ágak képviselői, valamint nem művészi munkát végzők egész serege szövetkezik a drámaíró alkotásának bemutatására. Az előadás a színészek és a nézők által együttesen alkotott erőtérben formálódik. A színészek és a nézők együtt is és külön-külön is jó néhány szabálynak, kötelezettségnek vetik alá magukat. Az összelélegzés a lélek mélyebb rétegeiből fakadó cselekvés. Létrejöttéhez nem kevés külső feltétel is szükséges: a játék terére és idejére vonatkozó követelmények. „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli, mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék” - kezdi a világhírű angol rendező, Peter Brook Az üres tér című könyvét, ám ez a lehető legminimálisabb forma a valóságban nem érvényesül. Egy néző nem néző, nem közönség. Az üres tér sem lehet akármilyen, föltétlenül lehatárolódik, két követelménynek téve eleget. Egyfelől lényegében azonos föltételeket kell nyújtania a látni és hallani akaró közönségnek; másfelől valamiféle módon, tárgyi vagy szimbolikus jelzéssel el kell tudnia választani egymástól a játszókat és a nézőket. Törvényszerű-e az elkülönülés közöttük? Igen, mert a színház lényegéhez tartozik az a munkamegosztás, az a konvenció, hogy az egyik játssza, a másik nézi. A színészszerep és a nézőszerep nem cserélhető föl! A dobogó, az árok, a bársony- vagy fényfüggöny épp az előadás élvezhetősége érdekében méri ki a felségterületeket. Önrelélegezni csak akkor lehet, ha tisztázottak az irányok, ha vannak irányok. (A „provokált” - a játékba látszólag bevont - néző is mindig „innen marad” a valóságos vagy jelképes határon.) ■ Az előadás időtartama az egyes korok társadalmi gyakorlatának, szokásainak függvénye. Összefoglalóan azt mondhatni: ahogyan az évszázadok folyamán egyre növekszik az idő értéke, súlya, ahogy mindinkább hódít a sietősebb, zaklatottabb életmód, úgy lesz egyre rövidebb a színházi előadás. Ahogy a tér, úgy az időtartam sem határozza meg önmagában a színielőadás értékét. A terjedelmet figyelembe véve az emberi tűrőképességet, aktivitást, valamint az uralkodó szokásokat - minden dráma külön-külön szabja meg magának. Shakespeare 27 kritika Szerepjátszás, színjáték, színház Az eddigiekben a színház szót jobbára mai, elsődleges, leszűkített értelmében használtuk, az alapvető meghatározó jegy, a színjátszók és a közönség viszonyának egyszerűbb kirajzolása érdekében. A színház azonban nem írható le - s így esztétikája sem vázolható - a rokon jelenségekre való kitekintés nélkül. A színház a társadalmi munkamegosztásban létrehívott, tervszerű rendszerességgel működő, a társadalom tagjainak emberi gazdagodását, művelődését és szórakozását szolgáló intézmény, amelynek művészi hivatású, valamint nem művészi foglalkozású dolgozói színházművészeti produkciókat, előadásokat alkotnak együttes munkával, a közönség előtti, sorozatosan ismételt bemutatás szándékával. Ez a tevékenység elsőrendűen a szerepjátszás emberi képességén, adottságán alapszik. Hogy bizonyos mindennapi életesemények, cselekvések, emberi megnyilvánulások mennyire színházszerűek, azt nyelvünk közkeletű fordulatai is jelezhetik: „szeret szerepelni”, „nagyjelenetet rendez”, „cirkuszol” stb. A szerepjátszás elemzése főként a lélektanra tartozik. Benne a személyiség önmagából való kitörésének vágya ölt testet vagy különféle minták nyomán igyekszik önmagát gyarapítani a személyiség. Az ösztönös vagy tudatos szerepjátszás alól senki sem vonhatja ki magát. A szerepjátszást idézőjelesen is csak nagyon ritkán