Kritika 17. (1988)
1988 / 11. szám - Kőháti Zsolt: Gábor Pál és A menyasszony gyönyörű volt - Tarján Tamás: Miss Arizona
Gábor Pál és A menyasszony gyönyörű volt A „halottról vagy jót, vagy semmit” szólás nem érvényes a művészre. Kötelessége a szaktudománynak, akritikának, hogy a munkásság lezárulásának pillanatában hozzáfogjon a fölméréshez. Így vagyunk a korán eltávozott Gábor Pállal (1932-1987) is, akiről azonban még életében jelentetett meg Pörös Géza gondos és pontos kismonográfiát, mely csaknem a végső fejleményekig kísérte nyomon elemző figyelemmel, s ahol kellett, óvó bírálattal a rendezőt (a kötet a Magyar Filmintézet s a Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában került a nyilvánosság elé). Megkönnyítve ily módon az öszszegezést, amelyhez az alábbiak csupán néhány szempontot adhatnak. „Vendégmunkásként” halt meg Gábor Pál Olaszországban, olasz szakos hajdani bölcsészként értve a nyelvet, filmművészként pedig jól ismerve az ottani hagyományokat, hiszen ő is - egyebek között - Antonioni, Fellini igézetében kezdte pályáját, nem restellve azonban a tanulást Dino Risitől vagy Vittorio de Sicától. Az előzmény egy kudarcos magyar-amerikai közös vállalkozás volt, az 1983-as Hosszú vágta, mely óriási közönségsikerrel óhajtotta volna megkoronázni a tömegfilmben is nélkülözhetetlen alkotói igényességet. Nem sikerült: hiába hozta el Robert Halmi úr a formani Hair nagyszerű főszereplőjét, John Savage-ot, riadóztatta Gábor a magyar „eastern” kiváló vendégét, Dzsoko Roszicsot meg a hazai élgárdát. Sem az Alföld, sem Wyoming nem jelenik meg itt érzékletes hitellel; sem tömegfilm, sem művészfilm nem született e II. világháborús történetből, Gábor Pál novellájából. A rendező korábban szinte mindig másik alkotótárs - író közreműködésével dolgozott; kár volt eltérnie ettől a gyakorlattól. Utolsó munkája, melynek folytán, s azt követően is, kilátogatott Itáliába, csöndes és szép föloldása az előző, katartikus hatású bukásnak. Enzo lauretta regényét vette elő, készített belőle - az író bevonásával - negyedmagával forgatókönyvet, s csinált játékfilmet, megőrizve a címet: A menyasszony gyönyörű volt. 1986-ban történt mindez, s az író teljes megelégedéssel nyilatkozott a Stúdió '88 egyik adásában. Napjaink olasz - egyáltalán: „déli” - valóságának egyik nyomasztó gondja tárul elénk: a vendégmunkássors. Mégpedig az otthon, Szicíliában maradt „fehér özvegyek” szemszögéből. Akik várják-várják az NSZK-ban vagy másutt dolgozó férjüket, amikor az már esetleg másik családot alapított, távol a hazától, így lesi a kegyes hazugságoktól, ígérgetésekről színezett híreket, üzeneteket Münchenből az egykori „gyönyörű menyasszony”, Maria is, aki még mindig csak huszonéves tán, fiatal nő, sóvárogva férje vagy inkább: a szerelem, egy neki való férfi, állandó kapcsolat után. Hiszen házaséletüknek oly hamar vége szakadt. Nem könnyíti meg a helyzetet Giuseppe, a kamaszfiú, aki máris átvette a Cammarata vidékén honos férfiszerepet - de anyja is ráruházta ösztönösen, s a környezet is így fogadta el -, őrzi apja emlékét és jogait, és árgus szemekkel figyeli édesanyját. Miközben - persze - neki semmi sem tiltja, hogy iskolatársnőjét, Giovannát bimbózó szerelemmel megkívánja, sőt: Carmela érett asszonyiságával perzseltesse magát. Mégsem rosszindulatú Giuseppe: elfogadja Maria és Sergio, az orvos szerelmi viszonyát, meg is egyeznek „mint férfi a férfival”. Aztán Maria halálos betegsége vet véget az idillnek. Giuseppe pedig Münchenbe utazik, szembenézni az apjával. S ott egy másik, fiatalabb Giuseppe fogadja, a német asszonytól született, apja meg éppen munkanélküliként tengődik. A leszámolás elmarad, hiszen Giuseppe számára az apja már halott, nincs miért bántania; halott volt ő már Maria halála előtt. Visszatér a fiú - immár felnőttként - a szicíliai kisvárosba, és nagyapjától ellesett szakértelemmel fog a cseréptető rendbehozatalához. Ennyi, nem több az érzelmes, kijózanodásba torkolló história, és Gábor Pál tökéletesen aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket. Kitűnő színészekkel dolgozott: az égő szemű, szép testű Mariát Angela Molina játszotta, Giuseppét a sokra hivatott, pompás kis fickó, a kamasz bájú Marco Leonardi formálta meg. Kettejük finom, olykor meg a társadalmi szereposztás folytán egyoldalú, igazságtalan kapcsolatának ábrázolása e film legnagyobb értéke. Mintha a Horizont (1970) Kareszának és édesanyjának viszonyát élezné újra a rendező, bár az elnyűtt magyar proliasszony esélyei rosszabbak voltak, és Karesz gyöngédsége is jóval ritkábban s esetlenekből mutatkozott meg anyja iránt. Szicília és Budapest - íme - nincs is olyan távol egymástól. Miként abban a jelenetben sem, amikor Maria haláláról értesülünk. Zöldes-sárgás fényben dereng a kórterem, az ágy előtt spanyollal. Nem látjuk a halottat. A Gábor Pál filmjeit ismerőkben fölötlik a Kettévált mennyezet (1981) szívbe markoló képsora: fehér vászonnal letakart gépeken pillant végig egy fiatalember, mintha holttestek domborodnának a leplek alatt, s ösztönösen ráeszmél: ebben a pillanatban halt meg a kórházban Juli, a film hősnője, akit ő annyira szeretett. Nagyszerű A menyasszony gyönyörű volt kockáin a Válás olasz módra s az Elcsábítva és elhagyatva című filmekből immár negyedszázada megismert Stefánia Sandrelli, Maria barátnőjének, a szintén „fehér özvegy” Carmelának a szerepében, ő is gyönyörű még mindig, nem csoda, hogy kamaszok is lángra gyúlnak érte, Carmela meg készségesen elégíti kifelé sugárzó vágyukat. De igen jó a Mariát holtáig boldogító, iránta nemcsak szerelmet, hanem - a szicíliai körülmények, szokások folytán ez igen lényeges felelősséget is érző orvos, Sergio szerepében Massimo Ghini, kedvesek a mellékszereplők, a bogaras, ám aranyszívű tanár, a folyton verejtékező, még fiatal pap, aki évről évre ugyanazt a Jézus életéről szóló játékot tanítja be változó növendékeinek. Elismerés illeti ez alkalommal a föltűnően igényes szinkronmunkát. Kende János fényképezte pontosan a kisváros gyönyörű kőlabirintusait, a területi központ nagyvilágiasabb helyszíneit, és Münchent, ahol még a családias belsejű söröző is idegenséget áraszt. Nicola Piovani néhány érzelmes melódiát ismételgető filmzenéje tökéletes összhangban van képpel és szöveggel. Vállalható, értékes záró darabja tehát Gábor Pál életművének A menyasszony gyönyörű volt. Igazolódott az A.M.A. Film Róma, a Mafilm s a Skála Reklámfilm Stúdiójának összefogása, s jó célra szövetkezett a mű közönséghez jutásának útját biztosító két vidéki forgalmazó, a Helikon Film s a Hajdú Film. Még akkor is, ha Gábor Pál munkásságának fő vonalához nem sorolható A menyasszony gyönyörű volt. Az értelmiségi állampolgár, a művész felelősségét megfogalmazó filmek adnak - az én véleményem szerint - hű képet Gábor Pál gondolkodásáról, tehetségéről: a már említett Horizont, egy egész korosztály filmes tablója, noha „kamarazenei”, finom hangszerelésben; a pikareszk-elemekkel átszőtt, humort tragikummal ötvöző Utazás Jakabbal (1972; beleérezzük a film hatásába az utóbb - nagyon korán - elhunyt címszereplő, a román Ion Bog sajgó emlékét), A járvány méltatlanul keveset emlegetett remeklése (1975): ez a kosztümösen is kortárs állásfoglalás a nép iránti elkötelezettségről. Hát az Angi Vera (1978), mely világhírűvé tette Gábor Pált, politikai pikantériát elegyítve művészivel? Hát a többi, a Vészi Endre prózaköltészetét és kérlelhetetlen szocialista erkölcsiségét filmszalagra Gábor Pál önérvényével átmentő vállalkozás? Nem tagadható az Angi Vera politikai bátorsága, még művészi értéke sem. De már előtte sokkal jobb filmek készültek nálunk az „ötvenes évekről” - mondjuk Gaál István Zöldárja, pedig nem akarom a másik „olaszost” kijátszani ellene. Megírtam annak idején szakfolyóiratban az Angi Vera egynémely bántó következetlenségét (a lepelbe csavart nő szónoklata a meztelenség jogáról stb.), és a kettévált menynyezet is legfeljebb azért fontos - az idézett képsorán túl -, mert Básti Julit, egyik legjelentősebb színésznőnket indította el, s Jan Nowicki is tán ebben a magyar filmben volt a legmeggyőzőbb. Ezzel nem tagadom, hogy Gábor Pál Vészi Endre munkáinak megfilmesítésével kortárs irodalom és filmművészet együttműködésének leginkább kiemelkedő és legkövetkezetesebb teljesítményét alkotta meg, talán csak a Makk Károlyé hasonlítható ehhez Déry, Galgóczi művek vonatkozásában. (A Jancsó-Hernádi együttműködés egészen más jellegű: ott film és irodalom egyidejűleg születik.) Tanú a fenti állításokra a képernyő s a mozivászon, ahol Gábor Pál nevének újra és újra megjelenő betűi most már - sajnos - a véglegességet jelképezik, s az élmények fölfrissítésén túl a tanulságok elmélyült végiggondolására ösztönöznek. KŐHÁTI ZSOLT Miss Arizona A történet elején, midőn Rozsnyai Sándor középkorú varietéművész egy szánalmas víg magánszámmal igyekszik állást kicsikarni a pökhendi direktortól, azon kacagtunk, hogy a reménytelen ügyeskedés eszköze, az ügyesen preparált zongora csak nem akar engemeskedni Rozsnyainak: elgurul, kihullanak a billentyűi, bohócként rakoncátlankodik. A vicc tehát az lenne a produkcióban, hogy nincs produkció, úgymond azért, mert „még nem sikerült összemelegedni” az instrumentummal. Hősünk pórul jár a jelenettel: egyelőre élhet állástalanul, tengődve (vegyes magyar-olasz-zsidó nacionáléját tekintve sem a legjobb előjelekkel) a húszas évek elejének nem éppen kacagós hangulatú Budapestjén. Az arizonás életkaland csak jóval később, vagy harminc perc teltével kezdődik, s a fölösleges kitérő miatt a néző is egyhamar kezdi úgy érezni: ebben az igencsak beharangozott nemzetközi filmportékában az a különös, hogy (a várakozással ellentétben) nincs benne semmi különös. Vagyis magunk is pórul járunk a Miss Arizonával. A rendező, Sándor Pál eddig is tudott és becsült tehetsége néha megmutatkozik, s az ügyessége is, ám egyszerűen nincs miért „összemelegedni” a művel. Bárhogy is meregetjük a szemünket, a címszereplő Hanna Schygulla és partnere, Marcello Mastroianni ezúttal nem lepnek meg semmi kivételessel. Egyikük újra előáll régi sikerével, a kábító csodanővel, de mert fáradtabb, fásultabb, idősödött is kissé, szerény ez a csoda. (Annyi tanulsága viszont van, hogy Schygullának tán már közeli filmprodukciókban érdemes lenne vállalnia a kifelé ragyogó asszony helyett a befelé pillantót. Talentuma talán épp ezzel vihetné megint magasra.) Másikuk figurateremtés örvén a finoman modoros öniróniába s egy kis magasajnálatba bújik, az „elfutnak az évek” gesztusával. Mindkét kitűnő színész szakszerűen teszi a dolgát, ám mindketten inkább csak „címerei”, forgalmazási biztosítékai a filmnek a nemzetközi mozgókép-piacon. Azt a sejtelmességet, titokzatosságot, mélyebb tartalmat, megragadó sorsot nem képesek belelopni a nevezetes házaspár alakjába, amely nélkül a furcsa családi és történelmi história, a harmincas-negyvenes évek magyar színházának és Magyarországának - e mind sötétebbre árnyalt, a fényből alázuhanó fejezete üres, szegényes, hiányos, kusza. Forgatókönyvi gondok is magyarázzák, hogy valójában nincs mivel összemelegedni. Elég gyön- 42