Kritika 17. (1988)
1988 / 1. szám - Téglás János: Szabálytalan előszó egy iskola könyvéhez – Karinthy Ferenc emlékei Babits Mihályról
Szabálytalan előszó egy iskola könyvéhez - Karinthy Ferenc emlékei Babits Mihályról - A Ságvári nyomdaipari iskola diákjai és tanárai nevében köszönetet szeretnék mondani azért, hogy engedélyezte édesapja különböző írásainak, leveleinek közlését a Babits és Karinthy Frigyes című kiadványunkban, mely a Zrínyi Nyomda segítségével megjelenő sorozatunk tizenötödik kötete. A két író baráti kapcsolatát dokumentáló könyvünket Karinthy Ferenc személyes emlékeivel szeretnénk kezdeni. Kérem, mondja el, milyennek látta diákként, a Karinthy család otthonából, Babits Mihályt. A régi otthonból megőriztem néhány dolgot. Itt láthatod mögöttem Babits Mihály Karinthy Frigyesnek dedikált fényképét. Furcsa szokás - ma már nem divat -, hogy az írók új fényképükkel megajándékozzák egymást. Ugye ismered ezt a képet? Valószínűleg másoknak is küldött. Könyvtáramban, apám hagyatékából, több dedikált Babits-kötet is maradt rám - átvészelve háborút, ostromot, költözködéseket, kirakodásokat, berakodásokat. Az 1922-ben megjelent Gondolat és írás című kötetben például ezt a ceruzával írt ajánlást olvasom: „Karinthynak igaz szeretettel Babits Mihály.” A könyvek, fényképek ellenére meg kell mondanom, hogy éppen Babitsról nagyon-nagyon halványak a gyerekkori emlékeim. Babits nem abba a kávéházba járt, ahová apám, talán egy kicsit idegen is volt tőle apám kissé bohém és vegyes környezete, az életmódja is. Babits aszkétikus alkat volt, apám pedig a budapesti életnek és a bohémvilágnak jellegzetes figurája. Ez egyáltalán nem minősítés, csak alkati különbség. Jól ismertem a kor irodalmának a legnagyobb alakjait. A házunkban állandó vendégek voltak a legismertebb írók, Tersánszkytól Nagy Lajosig, Heltaitól Tóth Árpádig, a fiatalabbakról nem is beszélve: Déry, Illyés, még József Attila is. Móricz, Szomory és Krúdy is megfordult a Hadikban. Akiknek a fényképe a dolgozószobámban látható, azok hosszú órákat töltöttek el apámmal. Nem panteon, ez a család baráti köre. Babitsról nincs ilyen régi emlékem. Néha, gyerekkoromban, bátyáim elvittek Nyugat-estekre, s ott láttam őt és hallottam szavalni is, de a személyes találkozásra akkor még, apám életében, nem került sor. Mikor beszélt vele először? Milyen emlékeket őrzött meg az első találkozásról? Az első és egyetlen, számomra nagyon emlékezetes találkozás... Most itt kezdtem spekulálni az évekkel... Ez negyven második felében lehetett. Akkor ő már a Vérmezőre néző Attila utcai lakásában élt, és már nagyon beteg volt. Babits felesége, Török Sophie gondosan feljegyezte zsebnaptáraiban, hogy házasságuk két évtizede alatt melyik napon, kik látogatták meg őket. Találkozásunk előtt az Országos Széchényi Könyvtárban megkerestem az 1940. évi naptárt, ennek 14. oldalán, február 2-án, pénteken a következő bejegyzést találtam: „dr. Karinthy F. és Devecseri.” Fantasztikus! Hát akkor ezt sikerült időben teljesen betájolni. Erre én nem emlékeztem, olyan régen volt... Tehát nem ősszel, hanem még télen... Ennek a története emlékezetes számomra. Nem akarok itt hosszan magamról beszélni... Én vegyes érzelmekkel viseltettem Babits iránt. Persze imádtam a nagyszerű költőt, ez az imádat hagyományos volt családunkban, de ugyanakkor nagy József Attila-rajongó is voltam. Tudtam arról a sokszor és sokat feldolgozott konfliktusról, Babits és József Attila között. Támadás és a megkövetés... „Magad emésztő, szikár alak!”... Úgyhogy volt bennem egy kis harag is, különösen József Attila tragikus öngyilkossága után. Ezért aztán nagyon meglepett, amikor a Devecseri Gabi azt mondta, hogy Babits kíváncsi rám, és szeretné, ha meglátogatnám. Akkor én semmiről se voltam nevezetes. Lófráltam Pesten, anyám Amerikában, igen, akkor még Amerikában volt, leérettségiztem, még az egyetemre se iratkoztam be. Két évet elsétálgattam Budapesten mint aranyifjú, meghívattam magam ide-oda, amoda-emide. Vízilabdáztam a Fradiban. Hogy mért volt kíváncsi rám Babits Mihály? Valószínűleg apám miatt. Apámat ő nagyonnagyon szerette. Gyönyörűket írt róla, életében és halálakor is, a Nyugat Karinthy-emlékszámában. Tehát vegyes érzelmekkel viseltettem Babits iránt. De azért meg kell mondanom, amikor becsöngettünk hozzá, ezen a bizonyos február 2-án, majdnem összecsináltam magam a tisztelettel, hogy Babits Mihállyal személyesen beszélhetek. Bevezettek, ott volt Török Sophie, és ágyban fekve Babits Mihály, már nagyon lesoványodva, alig lehetett felismerni. Sápadt volt, nyakán ott az az ezüstből készült műgége, csak úgy Pásztor Gábor Babits-illusztrációt tudott beszélni, ha az ujját arra rátapasztotta, akkor is csak suttogva. Nem emlékszem ennyi év után a beszélgetés minden részletére, ezért elég röviden el tudom mondani. Elfogódott, megilletődött voltam. Csevegtünk erről-arról... elsősorban apámról. Arra viszont emlékszem, az ágya fölött, a fejénél egy nemesi címert láttam. Rögtön meg is kérdeztem Mihály bácsitól - Devecseri Gabitól tudtam, hogy így kell szólítani - miféle címer az, talán családi? Igen, válaszolta, ez az ő családi címerük. Annyit már tudtam, minden címerhez predikátum, nemesi előnév is jár. Amolyan szemtelen kamaszként megérdeklődtem tőle, milyen előneve vagy előnevei vannak. Ezt kezének egy mozdulatával elhessentette... ő demokrata volt, egy időben cs-vel írta a nevét. Tudtommal csak egyetlenegyszer, a Németh Lászlóval való vitában emlékeztetett literátus nemesi őseire a Pajzzsal és dárdával című tanulmányában. Meghívásának másik célja az volt, hogy hanglemezt forgassanak le nekünk, mégpedig egy beszélgetést apám és Babits közt. Nem tudom, fönnmaradt-e, azóta nem hallottam... Rögtönzés, amolyan kis tréfás csevegés volt. Mind a ketten a maguk módján viselkedtek, Babits elfogódottan, szófukarul, apám pedig bőbeszédűen, heccelődve, tréfálkozva és ugratva. Még arra is emlékezem, az is rajta volt a lemezen, hogy azt mondja: „Mihálykám, nem tudnál kölcsön adni 20 koronát?” - Koronát? Már réges-régen pengő volt! Ezen derültünk. Meghallgattunk még egy másik felvételt is: Ascher Oszkár mondta el a Jónás könyvét. A verset persze ismertem, hogyne ismertem volna. Elementáris hatású volt. Nem tudom hányadszor hallgathatták meg Babitsék, de láthatóan rájuk is rendkívüli hatást tett. Amikor véget ért, egy kis csend lett. Én nem akartam szembe gazsulálni, de mivel igen-igen megkapott, így szóltam: azt hiszem, ez Ascher Oszkár legkitűnőbb munkája, produkciója. Mire Török Sophie, aki ebben nem ismert tréfát, azt mondta, hogy „nem, ez a férjem legnagyobb műve”. Tulajdonképpen ennyi az, amennyire én emlékszem. Ez volt az egyetlen találkozásom Babitsosan. Köszönöm a közel ötven évvel ezelőtti irodalomtörténeti pillanat felelevenítését. Örülök, hogy ezt először éppen a mi iskolánk tanulóinak mesélte el. Még egy kérésünk van. A nyomdászdiákok 1976 óta minden esztendőben könyvekkel emlékeznek iskolájuk volt tanárára, Babits Mihályra. Nagyon megtisztelne bennünket, ha elmondaná benyomásait ezekről a kötetekről. Én erről nem tudok mást mondani, csak jót! Illetve, hát az egyik sorozat minikötetei nehezen olvashatók az apró betűk miatt. Meglepett, hogy ma, ebben a nem könnyű, és nem vidám korban, micsoda hallatlan gonddal készültek. A gondosságot már a szerkesztésnél érzem: fölkutattatok régi újságokból és megőrzött kéziratokból kötetekben eddig meg nem jelent írásokat, és olyan vonatkozásokat tártatok fel, melyek mindig új és új fényben, más és más oldalról mutatják meg Babitsot és baráti körét. A nyomdai kivitelezés is igen szép, ízléses. Illés Bandi, aki tavaly ment el, rajongva és szeretettel beszélt kiadványaitokról, külön tartotta ezeket a kis köteteket könyvtárában. Az, hogy ebben a rosszkedvű világban ilyesmivel foglalkoztak, megindító. Sok sikert kívánok további munkátokhoz. Egész bizonyos, hogy ezt nektek a magyar irodalom és a magyar irodalomtörténet honorálni fogja. Az interjút készítette: TÉGLÁS JÁNOS & KRITIKA