Kritika 19. (1990)
1990 / 3. szám - VITA A BALOLDALISÁGRÓL - Madarász Imre: Egy progresszív liberalizmusért
nem ismeri a jó helyeket, vagy nagyon is jól ismeri. A nemzeti-népi harmadikutasság a nemzet nevében tekinti a nemzettől idegennek, azt önazonosságától megfosztónak, hogy a „polgárok” tömegesen fogyasztanak, nem törődnek a nemzeti hagyományokkal stb. A kommunista lelkesek szeretnék a kizsigerelő, kövér polgár szivarját eloltani. TGM derék konzervatívjai úgy akarnak polgárosulni, hogy ezek a piszkos üzletek és az üzletelők ne látsszanak, csak polgárok ne legyenek. Ahogy a sztálinizmus a társadalom nélkül, annak leváltásával kívánt boldogulni, TGM a polgárság leváltásával polgárosulni. Igen uraim, azok a polgárok, akik éppen most a Bosnyák téren üzletelnek, akik most váltanak be pénzt egy arabnál a Váci utcában, akik most érkeztek meg a bundatúráról Törökországból, és most indulnak bevásárolni Bécsbe. Ők nem gróf Széchenyi István és Asbóth János tanítványai, nem a múlt század harmincas éveinek, de nem is e század harmincas éveinek neveltjei és folytatói, hanem a kádári fogyasztói polgárosodásnak. Nem elegáns jelenség? Nem az. De a polgárosodás már csak ilyen a 20. század végén. TGM-nek bizonyos mértékig igaza van a maga konzervativizmusában, tömegbázisa is lehetne. A magyar társadalom középosztálya szeretné megőrizni a jó helyeit, a jó kocsmákat, a könnyű borokat és a szellemes ivócimborákat. Nemcsak TGM bújta Krúdyt, a magyar polgár is innen tanulta, hogyan kell viselkedni. Itt senki nem akar forradalmárrá válni. Csakhogy ahhoz, hogy megőrizhesse a Kádár-korban megszerzett jó helyeit, mégiscsak revolutiót kell csinálni. Gyöngédet, finomat, de forradalmat. Mert különben polgárosodása nem folytatható. TGM a bolsevizmustól és mindenféle kósza baloldali népboldogítóktól kívánja megóvni a magyar népet és polgárt. Meg fog lepődni, hogy ezt előtte egy lassú beszédű és kacsingató öregúr az elmúlt húsz évben már megtette. TGM igazi hőse szerette a krumplilevest, és mindenkinek azt kívánta, hogy egye nyugodtan a leveskéjét, vegye meg a hűtőszekrényét, a tévéjét, a kis telkét, és ne gondoljon már a politikával. Arra itt van ő. A derék öregúr lebeszélte a polgárokat arról, hogy könnyáztatta kebellel, fölháborodással, ágyúdörgéssel, forradalmaskodással foglalatoskodjanak. Nem mondta, de csinálta: nem vagyunk forradalmárok. Megértem TGM-et, hogy a megőrzendőket megőrizni kívánja, csak ne vetné meg ennyire azokat, akiket megőrizhet. Amikor nagy vehemenciával kiirtja a bolsevikokat és mensevikeket, akkor azon is el kell gondolkodnia, hogy ugyan milyen körülmények között fogja végrehajtani a polgárosodást polgárok nélkül. Netán a konzervatív szellem feltámasztásával? Ne adj’ isten, csak nem az ítélő állammal, amely mérlegeli, hogy kiknek adjon tulajdont és kiknek ne, hogy kiket tartson immár polgárnak — 1832-es értelemben — és kiket ne? Ki fogja végrehajtani a nagy ugrást, hogy az óramutatót száz évvel előre vagy visszafordítja? Rosszat sejtek. Nem találom véletlennek TGM lelkesedését Kornai tulajdonosi visszaállamosítása iránt, amely az ítélkező bürokratikus álomos gondolatnak tartom, hogy a Kritika vitaindítóként jelentette meg Tamás Gáspár Miklós Búcsú a baloldaltól című cikkét. Magam is vitatkozni kívánok vele, noha nem a számomra meglehetősen bizonytalan körvonalú „baloldaliság”, még kevésbé a szocializmus, legkevésbé pedig a marxizmus nevében, hanem a demokratikus liberalizmus szemszögéből. Meggyőződésem szerint ugyanis annak a koncepciónak, amit Tamás Gáspár Miklós felvázol, vajmi kevés köze van az igazi liberalizmushoz, annál több a (neo)konzervativizmushoz, s azzal, hogy e két fogalmat — alapvető világnézeti különbözőségük, sőt ellentétességük dacára — rokon értelműként használja — vagy egyenesen összevonja, így: szabadelvűkonzervatív” —, olyan eszmei zűrzavart fejez ki — és gerjeszt! —, amely régóta, de ma különösen erősen érezteti kártékony hatását a magyar politikai életben. A kádárista hivatalos ideológia és propaganda előszeretettel mosta egybe a liberalizmust és a konzervativizmust, annál megdöbbentőbb, hogy ma éppen a Szabad Demokratnak ad jogot arra, hogy annak privatizáljon, annak adjon tulajdont, akinek ő akar. Ha TGM itt mindenütt nem polgárosult bolsevikieket talál, akkor az átnevelés — hogy végre mindenki megtalálja a jó helyeket, ne vágjon savanyú képeket — a derék konzervatív, persze nagyon szabadelvű állam feladata lesz. Lehet majd közösen álmodni TGM vezetésével Lövik, Török és Gozsdu felett, és annak polgárosulnia, akinek az állam ezt engedi. Az eddigi ítélkező helyébe egy másik került. Csak abban bízom, hogy a társadalom ügyet sem vet arra, hogy neki 1830-as vagy 1930-as mintára kell polgárosulni, belátja, hogy magára és saját polgárosulási ösztönére van bízva, és nem kér a konzervatív üdvtanból. Niklas-Kaspar von Tamas pedig úgy fog eljárni ezzel a művével, ahogy az ifjú Georg von Lukacs tette, amikor felháborodott barátja, Benedek Marcell azt mondta neki: „Te Gyuri, hiszen ennek tegnap pontosan az ellenkezőjét állítottad!” „Tegnapi gondolataimat a barátaimra hagyom” — válaszolta elegánsan Georg von Lukacs, aki Lukács elvtársként hunyt el. TGM- nek is vannak barátai és már sokat kaptak. LENGYEL LÁSZLÓ Katák Szövetségének egyik tekintélyes ideológusa fogalmaz meg hasonló elvet, ezzel mintegy visszamenőleg „igazolva” a neosztálinista csúsztatást, hamisítást. Csak remélhetem, hogy ez nem az SZDSZ „hivatalos” elvi álláspontja, mert sok magamfajta szabadelvű demokratát egyebek között, talán elsősorban, éppen az efféle — egyre szélsőségesebb — megnyilvánulások tartanak távol ettől a párttól, no és, ami ezzel összefügg, annak jobbos „szövetségi politikája”. Ezért tartom nagyon fontosnak a Tamás Gáspár Miklós-féle politikaelméleti hibrid liberál-demokrata bírálatát, az eszmei tisztázás a politikai frontok tisztázását, egy valóban liberális politikai kultúra kialakulását, és talán győzelmét segíthetné elő. Ehhez szeretnék hozzájárulni. Mi a döntő különbség a liberalizmus és konzervativizmus között? Mi állítja e két eszmerendszert a szellemi barikád két oldalára? Mi az oka annak, hogy köztük nem jöhet létre. Rousseau Társadalmi Szerződésének mottóját idézve, „méltó frigy”, csak torz keverék, elvtelen, önél- Egy progresszív liberalizmusért KRITIKA