Kritika 19. (1990)

1990 / 3. szám - VITA A BALOLDALISÁGRÓL - Madarász Imre: Egy progresszív liberalizmusért

nem ismeri a jó helyeket, vagy nagyon is jól ismeri. A nemzeti-népi harmadikutasság a nem­zet nevében tekinti a nemzettől idegennek, azt önazonosságától megfosztónak, hogy a „polgárok” tömegesen fogyasztanak, nem tö­rődnek a nemzeti hagyományokkal stb. A kom­munista lelkesek szeretnék a kizsigerelő, kövér polgár szivarját eloltani. TGM derék konzerva­­tívjai úgy akarnak polgárosulni, hogy ezek a piszkos üzletek és az üzletelők ne látsszanak, csak polgárok ne legyenek. Ahogy a sztáliniz­mus a társadalom nélkül, annak leváltásával kívánt boldogulni, TGM a polgárság leváltásával polgárosulni. Igen uraim, azok a polgárok, akik éppen most a Bosnyák téren üzletelnek, akik most váltanak be pénzt egy arabnál a Váci utcában, akik most érkeztek meg a bundatúrá­ról Törökországból, és most indulnak bevásá­rolni Bécsbe. Ők nem gróf Széchenyi István és Asbóth János tanítványai, nem a múlt század harmincas éveinek, de nem is e század harmin­cas éveinek neveltjei és folytatói, hanem a kádári fogyasztói polgárosodásnak. Nem ele­gáns jelenség? Nem az. De a polgárosodás már csak ilyen a 20. század végén. TGM-nek bizo­nyos mértékig igaza van a maga konzervativiz­musában, tömegbázisa is lehetne. A magyar társadalom középosztálya szeretné megőrizni a jó helyeit, a jó kocsmákat, a könnyű borokat és a szellemes ivócimborákat. Nemcsak TGM bújta Krúdyt, a magyar polgár is innen tanulta, hogyan kell viselkedni. Itt senki nem akar forra­dalmárrá válni. Csakhogy ahhoz, hogy megőriz­hesse a Kádár-korban megszerzett jó helyeit, mégiscsak revolutiót kell csinálni. Gyöngédet, finomat, de forradalmat. Mert különben polgá­rosodása nem folytatható. TGM a bolsevizmus­­tól és mindenféle kósza baloldali népboldogí­tóktól kívánja megóvni a magyar népet és pol­gárt. Meg fog lepődni, hogy ezt előtte egy lassú beszédű és kacsingató öregúr az elmúlt húsz évben már megtette. TGM igazi hőse szerette a krumplilevest, és mindenkinek azt kívánta, hogy egye nyugodtan a leveskéjét, vegye meg a hűtőszekrényét, a tévéjét, a kis telkét, és ne gondoljon már a politikával. Arra itt van ő. A derék öregúr lebeszélte a polgárokat arról, hogy könnyáztatta kebellel, fölháborodással, ágyúdörgéssel, forradalmaskodással foglalatos­kodjanak. Nem mondta, de csinálta: nem va­gyunk forradalmárok. Megértem TGM-et, hogy a megőrzendőket megőrizni kívánja, csak ne vetné meg ennyire azokat, akiket megőrizhet. Amikor nagy vehemenciával kiirtja a bolsevi­­kokat és mensevikeket, akkor azon is el kell gondolkodnia, hogy ugyan milyen körülmények között fogja végrehajtani a polgárosodást pol­gárok nélkül. Netán a konzervatív szellem fel­­támasztásával? Ne adj’ isten, csak nem az ítélő állammal, amely mérlegeli, hogy kiknek adjon tulajdont és kiknek ne, hogy kiket tartson im­már polgárnak — 1832-es értelemben — és kiket ne? Ki fogja végrehajtani a nagy ugrást, hogy az óramutatót száz évvel előre vagy vissza­fordítja? Rosszat sejtek. Nem találom véletlennek TGM lelkesedését Kornai tulajdonosi visszaállamosí­tása iránt, amely az ítélkező bürokratikus ál­o­mos gondolatnak tartom, hogy a Kritika vitaindítóként jelentette meg Tamás Gáspár Miklós Búcsú a baloldaltól című cikkét. Magam is vitatkozni kívánok ve­le, noha nem a számomra meglehetősen bizony­talan körvonalú „baloldaliság”, még kevésbé a szocializmus, legkevésbé pedig a marxizmus nevében, hanem a demokratikus liberalizmus szemszögéből. Meggyőződésem szerint ugyanis annak a koncepciónak, amit Tamás Gáspár Miklós felvázol, vajmi kevés köze van az igazi liberalizmushoz, annál több a (neo)konzervati­­vizmushoz, s azzal, hogy e két fogalmat — alap­vető világnézeti különbözőségük, sőt ellentétes­ségük dacára — rokon értelműként használja — vagy egyenesen összevonja, így: szabadelvű­­konzervatív” —, olyan eszmei zűrzavart fejez ki — és gerjeszt! —, amely régóta, de ma különösen erősen érezteti kártékony hatását a magyar poli­tikai életben. A kádárista hivatalos ideológia és propaganda előszeretettel mosta egybe a libe­ralizmust és a konzervativizmust, annál meg­döbbentőbb, hogy ma éppen a Szabad Demok­ratnak ad jogot arra, hogy annak privatizáljon, annak adjon tulajdont, akinek ő akar. Ha TGM itt mindenütt nem­ polgárosult bolsevikieket talál, akkor az átnevelés — hogy végre mindenki megtalálja a jó helyeket, ne vágjon savanyú képeket — a derék konzervatív, persze nagyon szabadelvű állam feladata lesz. Lehet majd kö­zösen álmodni TGM vezetésével Lövik, Török és Gozsdu felett, és annak polgárosulnia, akinek az állam ezt engedi. Az eddigi ítélkező helyébe egy másik került. Csak abban bízom, hogy a társadalom ügyet sem vet arra, hogy neki 1830-as vagy 1930-as mintára kell polgárosul­ni, belátja, hogy magára és saját polgárosulási ösztönére van bízva, és nem kér a konzervatív üdvtanból. Niklas-Kaspar von Tamas pedig úgy fog eljárni ezzel a művével, ahogy az ifjú Georg von Lukacs tette, amikor felháborodott barátja, Benedek Marcell azt mondta neki: „Te Gyuri, hiszen ennek tegnap pontosan az ellenkezőjét állítottad!” „Tegnapi gondolataimat a barátaim­ra hagyom” — válaszolta elegánsan Georg von Lukacs, aki Lukács elvtársként hunyt el. TGM- nek is vannak barátai és már sokat kaptak. LENGYEL LÁSZLÓ Katák Szövetségének egyik tekintélyes ideoló­gusa fogalmaz meg hasonló elvet, ezzel mintegy visszamenőleg „igazolva” a neosztálinista csúsz­tatást, hamisítást. Csak remélhetem, hogy ez nem az SZDSZ „hivatalos” elvi álláspontja, mert sok magamfajta szabadelvű demokratát egyebek között, talán elsősorban, éppen az efféle — egyre szélsőségesebb — megnyilvánulá­sok tartanak távol ettől a párttól, no és, ami ezzel összefügg, annak jobbos „szövetségi poli­tikája”. Ezért tartom nagyon fontosnak a Tamás Gáspár Miklós-féle politikaelméleti hib­rid liberál-demokrata bírálatát, az eszmei tisz­tázás a politikai frontok tisztázását, egy valóban liberális politikai kultúra kialakulását, és talán győzelmét segíthetné elő. Ehhez szeretnék hozzájárulni. Mi a döntő különbség a liberalizmus és kon­zervativizmus között? Mi állítja e két eszmerend­szert a szellemi barikád két oldalára? Mi az oka annak, hogy köztük nem jöhet létre. Rousseau Társadalmi Szerződésének mottóját idézve, „méltó frigy”, csak torz keverék, elvtelen, önél- Egy progresszív liberalizmusért KRITIKA

Next